Hungary Mortal Kombat

A Mortal Kombat története

0. Rész

Eltérések a játék és a leírás között, egyéb megjegyzések:

A Mortal Kombat igen gazdag, ámde meglehetősen darabos teremtéstörténettel és mitológiával bír.
A fentebb írtak nagyrészt a Deception-ben elhangzott információkra alapoznak, számos kiegészítés társaságában.
Az egész leírás közül ez a rész felel meg leginkább egy fanfictionnek, mivel a hatalmas lyukak kitömködése leginkább feltételezéseken alapul.
Az MK őstörténeti idővonala bizonyos fokig vita tárgyát képezi, különösen Shinnok bukásának a pontos időpontja. A lentebb olvasott változat csak egy a lehetséges a magyarázatok közül.


1. fejezet: Nihilum

A semmiben és a semmikorban léteztek.
Heten voltak, név nélkül, hisz nem volt rá szükségük.
Ők ők voltak, más nem létezett, nem kellett megkülönböztetniük magukat.
Léteztek, bár a létezés fogalmával nem voltak tisztában.
Nem tudták, honnan jött az Egyetlen és azt sem, hogy mikor, hisz nem volt sem idő, sem tér.
Mégis, tudták, hogy az Egyetlen nem volt mindig ott velük, hisz ő hozta el az időt, az idő pedig a változás lehetőségével járt együtt.
Márpedig a változás eljött: az Egyetlen lassan, de biztosan elkezdte magába szívni az esszenciájukat, a nyers valójukat.
És ekkor a Hetek tudatra ébredtek.
Habár az is lehet, hogy mindig is létezett tudatuk, csak nem volt okuk tisztában lenni ezzel a ténnyel. Mégis, immár tudták, hogy az Egyetlen a létezésüket fenyegeti, és valamiért mindegyikük érezte, hogy ez ellen tenniük kell valamit.
Ekkor olyasmi történt, ami addig sosem: alkottak.
A semmi valamivé vált, a valójuk kiterjedt, megformálódott, megszületett hét tárgy, hét fegyver, hogy azokat egyesítve aztán lesújthassanak az Egyetlen-re.
A Hetek megtanulták, mit jelent megvédeni saját magukat.
Az Egyetlen próbált ellenállni.
A Hetek támadása csak még több energiával látta el őt, ám a hirtelen jött esszencia túl sok volt neki. Azáltal bukott el, hogy megadták neki, amit el akart venni, és a saját éhségének börtönébe került.
Ám a Hetek-ben felmerült a kérdés, hogy mit tegyenek az Egyetlen-nel.
Nem hagyhatták, hogy kiszabaduljon és végezzen velük, ám vele sem tudtak volna végezni, elvégre nem tudták, miként vehetnék vissza a tőlük elrabolt életesszenciát és állíthatnák vissza azokat az állapotokat, amik az Egyetlen előtt léteztek.
Hiszen maga az Egyetlen hozta el az időt, amit egyikük sem értett, ennek következtében nem tudták, hogyan tudnák megszüntetni.
Tanulmányozták a vergődő Egyetlen-t, és megállapították, hogy Egyetlen maga az idő.
Ami újabb dilemma elé állította őket, hisz amíg az Egyetlen velük maradt, ki voltak téve az idő hatásának.
Ám nem volt hova űzni az időt.
Egyetlen megoldás maradt, csapdába ejteni az Egyetlen-t, vagyis magát az időt.
Ezért a Hetek megalkották a dimenziókat.
Először egyet, majd amikor az elégtelennek bizonyult, még egyet, végül pedig a harmadikat is. Megszületett a tér.
Amibe aztán olyan sűrűn beleszőjék az idő fonalát, amennyire csak lehetett.
Az idő azonban ellenkezett, ki akart törni a három dimenzió keretei közül.
Az Egyetlen tudata tiltakozott a börtöne ellen.
Így a Hetek úgy döntöttek, feldarabolják a teret, benne az idővel, és annyi különálló szálra bontják azt, amíg az Egyetlen tudata túl töredezett, túl darabos és összefüggéstelen lesz ahhoz, hogy tovább folytassa a dacolást a Hetekkel.
Így született meg a téridő egyik szeletkéjéből a legelső Birodalom.


2. fejezet: Origo

A Birodalmak létrehozása hosszas munka volt, hisz a szinte végtelen idővonalat kellett megfelelő véges számú világba szőni.
Több milliárd évbe telt, míg a Hetek véghez vitték ezt a feladatot, és végül az idő utolsó morzsáját is megszőtték és elhelyezték az utolsó Birodalomban.
A folyamat során a Hetek-nek egy új fogalommal kellett megismerkedniük.
Ők alakították, formálták és gondozták a téridőt.
A Birodalmakban az történt, amit ők akartak.
A Hetek megtudták, mi az a hatalom.
A hatalmuk kezdetben határtalannak, mindenre kiterjedőnek tűnt.
Ám csakhamar feltűnt nekik, hogy a téridő saját szabályokkal és korlátokkal rendelkezik, melyet ha megpróbáltak áthágni – lévén, hogy az nem állhatott ellen a befolyásuknak – adott téridő széthullott és megsemmisült, a darabjai pedig visszatértek az Egyetlen azon fennmaradó részéhez, melyet még nem használtak fel a Birodalmak létrehozásához.
A Hetek szembesültek a ténnyel, hogy a korlátlan hatalom nem gyakorolható korlátlan mértékben egy korlátolt világban.
A Hetek megtanulták, mi az a mértékletesség.
A legnagyobb felfedezésük azonban az volt, amikor rájöttek, a Birodalmak legtöbbjében valami olyasmi alakult ki, amit ők sose szántak beléjük.
Kezdetben fel se tűnt, hisz csak a téridőt spontán kitöltő anyag egyes részeinek szokatlan elrendeződésének látszott.
Ezek az elrendeződések azonban tovább változtak, alakultak, míg végül a Hetek azt vették észre, hogy nem ők az egyedüliek a Birodalmakban, akik tudatában vannak önnön létüknek.
Az általuk alkotott világokban kialakult az élet.
Az élet mint olyan lenyűgözte őket.
Olyan volt, mintha a téridőfolyamok szándékosan próbálnának rendezetlenséget teremteni a saját rendezettségükben.
Ezt a rendezetlenséget korábban is felfedezték már az anyag legalapvetőbb kialakulásakor, ám az a fajta rendezetlenség végül renddé vált.
Most pedig ebben a rendben jelent meg a rendezetlenség egy teljesen új fajtája, mégsem ez volt az, ami megdöbbentette őket.
Hanem az, hogy az ezekhez a tudatokhoz tartozó téridő-béli megtestesülések idővel elenyésznek, és a magára maradt tudat kilép a téridőből egy olyan síkra, ami minden Birodalom alatt ott húzódott, és mégsem a Hetek teremtették.
A Hetek felfedezték a léleksíkokat.
A Hetek tanácskoztak.
Az élettel nem tudtak mit tenni, mert az a téridő része volt, és ahhoz nem mertek nyúlni.
A tudatok, a lelkek azonban a téridőn kívül helyezkedtek el, így azokkal már tehettek valamit. Létrehoztak egy újabb birodalmat, és úgy alakították ki azt, hogy minden egyes lélek, ami elhagyta a térbeli testét, oda kerüljön.
Így egy helyen tudhatták végül az összeset, ám ez megint újabb bonyodalmakhoz vezetett.
Hamar belátták, hogy a birodalmakból nagy mennyiségben érkező lelkek hamar betelítik majd az új lakhelyüket, ám nem adhattak nekik még többet a téridőből attól félvén, hogy ezzel visszaadnák az Egyetlen tudatát.
Először azzal próbálkoztak hát, hogy létrehoztak egy második birodalmat is a lelkek számára.
Hogy továbbra is fenntartsák a rendet, a már összeszedett lelkeket szétválasztották a szerint, hogy az élők mércéjével mérve jók vagy gonoszak voltak, illetve hogy a lelkük ennek megfelelően világos vagy sötét volt-e.
Ez is azok közé az új fogalmak és a Birodalmak által kialakított saját szabályok közé tartoztak, melyet kénytelenek voltak megtanulni.
A sötét lelkek birodalma egyhamar nevet is kapott, ez lett az Árnybirodalom, a fényes lelkek lakhelye pedig a Menny.
Ez az intézkedés megfelezte az egy helyre áramló lelkek számát, ám még így is túl kevés volt az így fenntartott hely.
A Heteknek dönteniük kellett, hogy egy kivételével lerombolják az összes téridőt és minden másik birodalmat az onnan érkező lelkek tárolására alakítanak ki, vagy a hatalmuk segítségével megalkotnak valami újat, ami megoldja a véges hely problémáját az Árnybirodalomban és a Mennyben.
Az első lehetőség csábító volt, ám ahhoz semmissé kellett volna tenniük az addigi munkájukat, ami azzal fenyegetett volna, hogy ismét tudatára kel az Egyetlen.
Ráadásul a Hetek addigra egy újabb fogalmat fedeztek fel magukban, mégpedig a kíváncsiságot.
Nem értették az élőlényeket, se az életet magát, a tanulmányozásuk pedig lenyűgözte őket.
Rájöttek, hogy ha megszüntetnék a birodalmak jelentette sokszínűséget, azzal visszajutnának az Egyetlen megérkezése előtti állapotba, márpedig azt egyikük se akarta.
Most, hogy tudták, milyen a kíváncsiság, megérezték, milyen lenne a hiánya, az, amit az élőlények az általuk alkotott világokban unalomnak neveztek.
Maradt hát a lelkek otthonainak téridőn kívüli bővítése. A Hetek a dilemma megoldásaként megalkották a mágiát.
A mágia egyszerre volt téridő és lélekenergia, ám ugyanakkor egyik sem.
Valami teljesen új volt, valami, aminek a segítségével úgy voltak képesek végtelen számú síkot alkotni az Árnyékbirodalmon belül, hogy annak téridőmennyisége végig állandó maradt.
Az Árnybirodalom immár végtelen mennyiségű lélek befogadására vált alkalmassá.
A mágia azonban zabolázhatatlan volt, nyughatatlan, és nem volt hajlandó egyetlen birodalomban maradni.
A mágia kiszivárgott és elterjedt minden egyes téridő-szeletben.
Mire a Hetek bármit tehettek volna, a mágia átszőtte az összes birodalmat, és az élőlények is felfedezték azt maguknak.
A Hetek rájöttek, ott rontották el, hogy végtelen számú külön síkban próbálták tárolni a mágiát.
Ezt képtelenség volt felügyelni aközben, hogy tovább folytatták az élőlények megfigyelését és a birodalmak megalkotását.
Ezért új módszerhez folyamodtak, és az egymás mellé párhuzamosan alkotott helyet a Menny esetében már egymás után kapcsolt síkokat hoztak létre, amik egyetlen, végtelen kiterjedésű sík látszatát keltették.
Ezután már minden megoldottnak látszott, a Hetek lassan a birodalmak megalkotásának végére értek, és egyre többet figyelhették az élőlényeket.
Minden jónak is tűnt egészen addig, amíg az egyik világ lakosai rá nem jöttek, hogyan hidalhatják át a mágiaszálak segítségével a birodalmakat elválasztó határt és kereshetnek fel számukra ismeretlen dimenziókat.
Ez a gyakorlat egyre gyorsabban elterjedt, míg végül egyes birodalmakban szinte mindennapossá vált a szomszédos világok felkeresése.
Ez már önmagában okot adott a heteknek az aggodalomra, ám az, amikor az egyik világ lakói megtámadták az egyik szomszédos birodalmat, meghódították és mágikus módon a saját otthonukhoz csatolták azt, megrémisztette a heteket, akik így ismerték meg az aggodalom fogalmát.
Tudták, hogy nem szabad hagyniuk a téridő-szeletek továbbegyesülését, így ismét beleavatkoztak a birodalmak sorsába.
Az eredmény katasztrofális volt.
A hatalmuk megnyilvánulása okán a támadó birodalom a csatolt világgal együtt megsemmisült és visszaalakult az Egyetlen lényének azon darabkájává, amiből eredetileg alkották őket.
A Hetek felismerték, hogy ha ők maguk avatkoznak bele az élőlények sorsának alakulásába, azzal önmaguknak ártanak.
Megfogadták hát mindannyian, hogy soha, semmilyen körülmények között nem teszik ezt többé.
Ám ez nem oldotta meg azt a gondjukat, hogy mi legyen az esetleges jövőbeli hódító szándékú világokkal.
A megoldást az általuk nemrég megismert félelem adta.
Olyan lényekkel kellett benépesíteniük a birodalmakat, akik megfelelő elrettentő erővel bírnak a hódítókkal szemben, ám akiknek egyben érdekük is megvédeniük a rájuk bízott birodalmakat.
A Hetek megalkották hát az isteneket, akiknek megformálásakor részben az élőlények sajátosságait, részben a lelkek tanulmányozásakor összegyűjtött tapasztalatokat, részben pedig a nyers mágia különlegességét használták fel.
Olyan teremtmények születhettek így a kezük alatt, akik nem voltak kitéve az élőlényekre ható elmúlásnak és sokkal nagyobb hatalommal bírtak, mint bármelyik akkori hadúr.
Ráadásul a mágiának hála csakis akkor élvezhették ezeket az előnyöket, ha a saját szülővilágukban tartózkodtak – ezáltal fosztották meg őket attól a lehetőségtől, hogy ők maguk váljanak a birodalmak leigázóivá.
Így születtek meg az Istenek.

3. fejezet: Deos

Mivel az istenekre nem volt hatással a mulandóság, megszületett a halhatatlanság fogalma – és persze ezzel együtt a halandóságé is, amely ugyan addig is létezett, ám az Istenek felbukkanásával immár nevesítve lett.
Kezdetben minden birodalomnak egyetlen kirendelt Istene volt csak, elvégre a Hetek azt remélték, egy ilyen lény is elég elrettentő erővel fog majd szolgálni.
Nem számoltak azonban a halandók állhatatosságával és leleményességével.
Akadtak olyan világok, amiket több oldalról is támadás alá vettek, és olyanok is, ahol sikerült annyira megzavarni az oda kirendelt Istent, hogy végül a felügyelete ellenére is elfoglalták az otthonát.
De akadt olyan Isten is, aki annyira beleártotta magát a rá bízott világ életébe, hogy teljesen elhanyagolta a rá bízott feladatot.
A Hetek újabb komoly lépésre szánták el magukat.
Újabb Isteneket alkottak, hogy ezzel növeljék a birodalmak függetlenségének biztonságát, majd mindegyik régebben és újonnan alkotott Istent a Mennyekbe szólították.
Itt tudatták velük, hogy az életesszenciájuk onnantól fogva a Mennyekhez fog kötődni, ám a hatalmukat továbbra is csak az alájuk tartozó világokon gyakorolhatják.
Amennyiben az elbukik, az ő erejük is elvész.
Ezen kívül hierarchiát alakítottak ki az Istenek között: minden egyes birodalom istenei egyetlen kirendelt legfőbb védőisten fennhatósága alá tartoztak, aki viszont közvetlen nekik tartozott számadással.
Ekkor nevezték el a Heteket Idősebb Isteneknek, amely nevet azóta is használják.
Az Istenek nem tartoztak közvetlen a birodalmakhoz, hanem gyakorlatilag föléjük rendelt entitások voltak, így az ő felügyeletükkel és irányításukkal az Idősebb Istenek nem szegték meg a be nem avatkozási fogadalmukat.
Habár az eskü miatt továbbra sem adhattak olyan parancsot, amitől egy Istennek közvetlen kellett volna beleavatkozni egy vagy több halandó életébe, az általuk gyakorolt befolyás így is elegendőnek bizonyult a béke fenntartására.
És mivel az Isteneket nem kötötte hasonló fogadalom, így szabadon beleavatkozhattak a világaik életébe, amennyiben úgy akarták.
Amire sok példa is született, köszönhetően annak, hogy az Idősebb Istenek a teremtményeik jellemét teljes egészében a halandókéról mintázták, így az Istenek is legalább olyan szeszélyesek és változatosak voltak, mint a rájuk bízott birodalmak lakosai.
Ez okozott ugyan némi súrlódást a gonosz és jó jellemvonásokat öltött Istenek közt, ám ezek a halandók világaihoz hasonlóan idővel önmaguktól elrendeződtek.
Legalábbis többnyire.
Az Idősebb Istenek számára az volt a fő, hogy a birodalmak szétszórtsága fennmaradjon, és az olyan incidensek, mint Kochal káoszvihara, amely egy egész birodalom lakosait elátkozta, alacsony ár volt a számukra ezért... különösen, hogy a halandókat ők csak megfigyelendő érdekességeknek tartották.
Ám az Idősebb Istenek nem akartak kockáztatni, és ezúttal tettek még egy előzetes óvintézkedést. Átalakították a birodalmak szerkezetét, és hosszas munka árán kibogozták az azokat átfonó mágikus szövedéket.
Az így kapott szálakat egyetlen csomópontba fonták.
Ennek a központnak a Nexus nevet adták.
A Nexus érdekessége, hogy alig egy szemerkényi téridőt tartalmazott csak, a világ nagyja mágikus szövedékből állt.
Ám ettől fogva minden egyes birodalmak közti útvonal itt haladt át, kontrollálhatóvá és szemmel tarthatóvá téve a világok közti utazást.
A Nexus világát körülvették egy egyedi védőburokkal, amit úgy alakítottak ki, hogy csak az Istenek legyenek képesek átlépni rajta.
Ezzel megoldották azt a problémát, hogy miként keressék fel az Istenek a Mennyekből a rájuk bízott birodalmakat, és azt is, hogy mások ne használhassák az átjárókat.
Mint minden rendszer, ez sem tartott azonban örökké.
A halandó varázslók idővel rájöttek, hogyan törjék fel a Nexus-t védelmező varázspajzsot.
Ez akár aggodalomra is okot adhatott volna az Idősebb Isteneknek, ám mivel erre a műveletre összetettsége és nehézsége miatt csak pár mágus volt képes, úgy határoztak, nem éri meg egy újabb beható változást kiötölni miatta a téridő alapú valóságok szerkezetében.
Helyette inkább az egyikük javaslatára megalkottak egy új birodalmat az Egyetlen esszenciájának még fennmaradó részéből.
Ezt az új birodalmat közvetlen a Nexus-t alkotó csomóponthoz rögzítették, amitől az új valóság egyedülálló módon nyitottá vált az összes többi birodalomra.
Bár nem ezt a nevet adták eredetileg neki, de ez a világ később Földi Birodalomként lett ismert.
A Földi Birodalom számos védőistent kapott, hogy ők akadályozzák meg ezt a stratégiailag igen fontossá váló világot a támadásoktól.
Bár látszólag nem volt bölcs döntés létrehozni egy olyan birodalmat, amelynek léte ismételten magában hordozta a birodalomegyesítések veszélyét, az Idősebb Istenek úgy vélték, a halandók végül óhatatlanul eljutnának arra a pontra, amikor ismét gond nélkül képesek lesznek járni-kelni a világok között.
Ebben az esetben azonban valószínűleg minden egyes hódító szándékú dimenzió a Földi Birodalmat venné legelőször célba.
És a számos védőisten, vagy esetleg az egymással szemben álló hadakozó világok megakadályoznák, hogy egyvalaki magáénak követelhesse a Földet, és ezzel további hódításokba fogjon.

4. fejezet: Pugna

Az ezt követő évmilliók viszonylag békésen teltek.
Az Idősebb Istenek megalkották a legutolsó birodalmakat is, ezáltal száműzve maguktól a téridő utolsó darabját.
Létezésük állapotát onnantól fogva az Üresség névvel illették, ebből a fogalomból szemlélték a művüket és az ott élő halandókat.
Időről időre az istenek által ugyan közvetetten befolyásolták az események alakulását, ám a fogadalmukhoz hűen közvetlenül sose jelentek meg a halandók előtt, akik a létezésükről is csak az isteneik által értesültek.
A vártakhoz méltó módon a birodalmak közötti utazás valóban felélénkült, bár közel sem annyira, mint a legelső alkalommal.
A Földi Birodalomban több másik világ lakói is felállították a maguk telepeit és elvegyültek a lakossággal.
Ám ekkor olyasvalami történt, amire az Idősebb Istenek nem számítottak.
Az egyik leghatalmasabb halandó faj, a sárkányok képviselői rájöttek, hogyan tudnak átjárókat nyitni a Föld megkerülésével, közvetlen a Nexus-ba nyitott portálkapcsolatok segítségével.
És a sárkányok uralkodója, Onaga, megkezdte a hódítást.
Az Idősebb Istenek készen álltak arra, hogy ismét beavatkozzanak az események alakulásába, ám végül elálltak a szándékuktól és hűek maradtak a fogadalmukhoz.
Ez végül bölcs döntésnek bizonyult, mivel Onaga az ősi hadurakkal ellentétben nem tudta közvetlenül az uradalmához, a Külső Világhoz csatolni az elfoglalt birodalmakat.
Ehelyett egy addig sosem látott módszert dolgozott ki, amelynek a lényege az volt, hogy a Külső Világ egy részét leválasztotta az időfolyamról és úgy alakította át, hogy az egy útelágazásként funkcionáljon a különböző meghódított tartományok közt.
Hatalmas mennyiségű mágikus energia kellett ahhoz, hogy létrehozzák a provinciákat összekötő kapcsolatokat a Nexus-on át, amivel ráadásul az adott világokba történő utazás csakis az újonnan létrejött keresztúton át vált lehetségessé.
Ez mégis megérte a számukra a fáradozást és az áldozatokat, mert így Onaga képes volt kiterjeszteni a befolyását minden általa leigázott birodalomra. Az Idősebb Istenek pedig megnyugodtak, mert a Külső Világ területe ugyan nőttön nőtt, mégsem kellett attól félniük, hogy teljes valójukban egyesülnek a meghódított világok.
Az Idősebb Istenek részéről ez az állapot bármeddig fennmaradhatott volna, ám a különböző birodalmakba kirendelt istenek már nem így gondolták.
Felkérték az Idősebb Isteneket, hogy állják útját a Külső Világ hódításainak, melyet akkorra már Onaga utódja, a Sárkánykirályt orvul megmérgező és a helyére lépő Shao Kahn vezetett.
Az Idősebb Istenek hosszas megfontolás után arra a döntésre jutottak, hogy nem fogják útját állni a Külső Világ törekvéseinek - lévén az ellentmondana a fogadalmuknak.
Abban azonban igazat adtak, hogy a támadások nem folytatódhatnak korlátlanul.
Így született meg a Halálos Viadalok rendszere.

A Halálos Viadalok lényegében hadseregek nélkül lezajlott összecsapásokká változtatták a birodalmak közötti háborúkat.
Nem tették kötelezővé a kihirdetésüket a világok közötti konfliktusok esetén, ám azt már igen, hogy ha csak az egyik fél is bejelenti az igényét arra, hogy a területi viszályt a Viadal segítségével oldják meg, úgy a másik oldalnak is kötelezővé válik a részvétel.
A Halálos Viadalokon csakis halandó lények vehették részt, Istenek nem.
Ezen kívül mindazok, akik valamiféle mágikus módszerrel kortalanná és/vagy sebezhetetlenné változtatták önmaguk, a küzdelem idejére ugyanolyan halandóvá s sebezhetővé váltak, mint a többi résztvevő.
Erre a szabályra azért volt szükség, hogy egyetlen birodalom se juthasson jogtalan előnyhöz a varázslóik, az Árnybirodalomból érkezett halhatatlan démoni segítőik vagy bármilyen más csel által.
És persze így vették elejét annak, hogy a Viadal végül a birodalmak védőisteneinek küzdőterévé váljon. Az istenek ehelyett a saját világuk harcosainak tanácsadóivá, mentoraivá és segítőivé váltak.
A Halálos Viadalok lebonyolításának mikéntjét az Idősebb Istenek nem írták elő, a lényeg mindössze az volt, hogy valamelyik fél egy harcosa minden kétséget kizáróan győzelmet arasson a másik oldal felett. És amelyik oldal ezt tíz egymást követő alkalommal véghez tudja vinni, az kerül ki győztesen a világok viszályából.
A hódító birodalmak esetén ezt azt takarta, hogy megnyíltak előtte a kiszemelt világ átjárói, annak védőisteneit pedig az Idősebb istenek visszarendelték a Mennyekbe, miáltal a védekező világ lakosai teljesen magukra maradtak a támadókkal szemben.
Ha azonban a védekező fél nyert, úgy az Idősebb Istenek lezárták az összes, érintett két birodalmat összekötő átjárót és onnantól fogva a támadó fél elveszítette minden jogát arra, hogy még egyszer katonai vagy bármilyen más agresszióval lépjen fel a győztes világ ellen.
Ez a módszer megakadályozni nem tudta ugyan, hogy Shao Kahn tovább bővítse a birodalmát, ám jelentősen lelassította a további hódítások ütemét és időt hagyott arra, hogy több más nagyobb birodalom megerősödjön annyira, hogy egy nap talán útját állja a Külső Világ törekvéseinek.
Ezen túl - bár ez a fogadalmuk határait feszegette - akadtak olyan alkalmak, mikoron az Idősebb Istenek kiválasztottak maguknak egy halandót, hogy az a bajnokukként próbálja útját állni a birodalmak leigázásainak.
Mindössze egyszer fordult elő, hogy az Idősebb Istenek úgy érezték, bele kell avatkozniuk a Halálos Viadalok végkimenetelébe, mégpedig az Éden Birodalmának, vagy ahogy rövidebben nevezték, Édeniának a leigázásakor.
Shao Kahn harcosai ugyan annak rendje és módja szerint megnyerték a tíz Halálos Viadalt, ám két olyan körülmény is akadt, ami ellentmondott a szabályoknak.
Az egyik, hogy Édenia kirendelt védőistene, Argus, nem vett részt az utolsó összecsapás előkészületeiben, az édeniai fél harcosait az uralkodóház állította össze.
A másik pedig, ami felett az Idősebb Istenek eredetileg szemet hunytak, hogy a Külső Világ a Viadalok kihirdetése előtt egyszer rátámadt a seregével Édeniára, és bár elbuktak, számos édeniai harcos veszett oda.
Ez önmagában még nem lett volna szabálytalan a Viadalok szempontjából, ám az már igen, hogy miután Édenia a Halálos Viadal kihirdetését kérvényezte, és az Idősebb Istenek teljesítették a kérésüket, a külső világi hadak nem vonultak rögtön vissza.
Furamód Argus nem nyújtott be panaszt e miatt, az Idősebb Istenek pedig maguktól a fogadalmuk miatt továbbra sem cselekedhettek, ám amikor Shao Kahn az utolsó Viadal megnyerését követően rögtön betört Édeniába és elfoglalta azt, nem sokon múlott, hogy végül nem kellett mégis közbeavatkozniuk.
A császár azzal akadályozta meg, hogy Argus végül az Idősebb Istenekhez forduljon – akik egy isten kérelme nélkül továbbra sem tehettek semmit –, hogy feleségül vette Édenia általa megölt királyának özvegyét, egyben a trón jog szerinti örökösét, miáltal hivatalosan is Édenia uralkodójává vált.
Ez ellen még az Idősebb Istenek sem tehettek semmit.
Majd miután Shao Kahn végleg a Külső Világhoz csatolta Édeniát, Argus is elveszítette minden jogát arra, hogy a birodalma megbízott védőisteneként járuljon az Idősebb Istenek elé.


5. fejezet: Seditio

Édenia elfoglalását követően a Birodalmakra a viszonylagos béke korszaka köszöntött be.
Shao Kahn a figyelmét a kisebb világok felé fordította, és lassan több idejét vette igénybe a már meglévő birodalma fenntartása és az uralma alá tartozó különböző fajok közti viszály elrendezése, mint az új területek szerzése.
Az Idősebb Istenek immár tényleg nyugalommal szemlélhették a Birodalmakat, ám az egyiküknek ez egyre kevésbé nyerte el a tetszését.
Ő ugyanis még emlékezett arra, amikor a Hetek-ként együttesen fedezték fel, milyen érzés a korlátlan hatalom, amivel az akkor még éppen csak megszületett birodalmak sorsát tartották a kezeik közt.
A többiek nyomására ugyanúgy elnyomta magában ezt az érzést, ahogy a társai, az idővel mégis újból felszínre tört benne.
És minél tovább szemlélte tétlenül a számos birodalmat meghódító Külső Világ uralkodóit, annál inkább kezdett egy új érzés megfogalmazódni benne, egy olyan érzés, amin kivételesen nem osztozott társaival. Irigykedett.
Irigyelte a halandó hadurakat, akik újabb és újabb világokat, fajokat, népeket hajtottak az uralmuk alá, ahogy egyre nőtt azok száma, akik felett gyakorolhatták a hatalmukat.
És dühítette, hogy az ilyen közönséges halandók ilyen befolyással bírnak a Birodalmak életére, ő pedig, aki részese volt a megalkotásuknak, magatehetetlenül nézi a hadurak sikereit, csak mert egykor a társaival együtt úgy gondolták, túl veszélyes lenne, ha ismét beavatkoznának a halandók életébe.
Nem sejtette, hogy ezek a gondolatok nem teljesen az övé voltak.
Ugyanis ő volt az az Isten, akinek az esszenciáját tartalmazó fegyver utolsóként sújtott le az Egyetlenre. A fegyver, ami mélyebbre hatolt az Egyetlen lényébe, mint bármely másik istené, és amitől az Egyetlen képes volt, ha csak egy pillanatra is, de megérinteni azon keresztül az Idősebb Isten esszenciáját.
A befolyás csekély volt, és még elenyészőbbé vált, ahogy az Idősebb Istenek lassan darabjaira tépték az Egyetlen-t, hogy megalkothassák a Birodalmakat.
Az idő azonban, ami az Egyetlen mivoltát alkotta, kérlelhetetlenül tört előre, és az évmilliárdok alatt lassan eljutott odáig, hogy gondolatokat, érzelmeket sugalljon az Idősebb Istennek.
Az Egyetlen tudata ugyanis nem enyészett el teljesen, egy szándék megmaradt belőle, a szándék, hogy ismét eggyé válhasson és szembeszállhasson legyőzőivel.
És ez a szándék elég erőteljes volt, hogy önálló tudatként működjön.
Alig akadtak birodalmak-szerte, akik megérezték a jelenlétét. Viszont az Egyetlen akaratának nem is kellett, csak pár kiválasztott, aki elég erős volt ahhoz, hogy segítsen neki újjáegyesíteni a valóját, egységessé tenni a különálló birodalmakat.
Az első próbálkozása kudarcot vallott.
Az Idősebb Istenek megakadályozták a világok egyesítését és a már újjáalkotott részeket ismét szétszedték.
A későbbi kísérlet már eredményesebb volt, Onaga és Shao Kahn cselekedeteit nem vették az Idősebb Istenek fenyegetésnek, nem látták, hogy az Egyetlen akarata egyre jobban belefonódik a Külső Világ provinciáit összekötő portálhálózatba.
És ahogy itt nőtt az ereje, úgy nőtt a befolyása a magányos Idősebb Isten felett. Édenia, ez a hatalmas, mágiában roppant gazdag birodalom elfoglalása és a Külső Világhoz csatolása pedig megadta neki a végső lökést, amivel cselekvésre kényszeríthette az Idősebb Istent.
Aki mindebből semmit se sejtett.
Az Egyetlen akaratától hajtott Idősebb Isten elhagyta az Ürességet és belépett a Földi Birodalomba. Ezzel a világgal akart hozzálátni a saját hódításához, hiszen jól tudta, hogy onnan bármely másik birodalomba könnyedén eljuthat.
És különben is a Föld volt a kedvenc világa a maga folyamatosan változó szépségével és sokszínűségével, ami egyedülálló volt az összes többi birodalommal szemben.
Az Idősebb Isten ezt a birodalmat tartotta a legtökéletesebb alkotásuknak.
A hódításhoz nem volt szüksége hadseregre, elvégre hatalma folytán senki sem akadhatott, aki szembeszegült vele.
Még a mágusoktól sem félt, ugyanis a Földi Birodalomba érkezvén az egyik legelső dolga az volt, hogy megnyitotta a saját fegyverébe összpontosított esszenciáját és megfürdette azt a Föld mágikus mezejében.
A fegyver magába olvasztotta a mágikus erő nagyját, miközben lassan átalakult egy amuletté, ami egyszerre tárolta magában az Idősebb Isten erejét és a birodalmakat átszövő varázslatok hatalmát.
Miután az amulett feltöltődött, az Idősebb Isten lezárta azt oly módon, hogy még ő se legyen képes soha többé újra felnyitni.
Tudta, hogy erre a műveletre soha, senki nem lesz képes még egyszer, és nem állt szándékában kockáztatni, hogy valamilyen ostoba tett miatt örökre elenyésszen az amulettbe fektetett energiája. Miután ezzel végzett, mindössze egyetlen apróság volt hátra.
A birodalmak jövőbeni uraként nem elégedhetett meg azzal, hogy ő legyen a birodalmak felett álló Idősebb Isten, szüksége volt valamire, amivel megkülönböztetheti magát a volt társaitól.
Szüksége volt egy névre.
Mivel nem tudta, mi alapján kellene nevet adnia önmagának, így végül maradt annál, ahogy a többi, alacsonyabb rangú isten nevezte őt.
Így lett belőle Shinnok.



6. fejezet: Cataclysmos

Shinnok árulása érzékenyen érintette az Idősebb Isteneket, akik tanácstalanul álltak a kialakult helyzet előtt.
A fogadalmukhoz hűen nem tehettek semmit a volt társuk ellen, hiszen az a birodalmak keresztútjában szövögette a leendő világuralmi terveit.
Megtehették volna, hogy megszegik az esküjüket, ami már nem először fordult meg a gondolataik közt, ám két komoly indok is ez ellen szólt.
Az egyik, hogy a Shinnok elleni küzdelmük óhatatlanul is a Földi Birodalom teljes pusztulását okozta volna, hiába lettek volna hatan egy ellen.
Márpedig a Föld elvesztése meggyengítette volna a teljes téridő-valóság szerkezetét, azzal fenyegetvén, hogy a világmindenség összeomlik és ezzel visszatér az Egyetlen.
A másik, egyben erősebbik indokuk az volt, hogy amennyiben akár csak egyszer is megszegik az esküjüket, vezérelje azt bármilyen igaz szándék, semmi sem garantálja, hogy utána nem lenne még egy alkalom, majd még egy, és így tovább.
Tudták, hogy az általuk teremtett világok léte csak akkor lehet teljes biztonságban, ha tartják magukat az elhatározásukhoz.
Nem igazán a birodalmak és a bennük élők léte miatt aggódtak, hanem inkább az Egyetlen visszatérése miatt.
Ami azonban Shinnok miatt hirtelen ugyanúgy komoly fenyegetéssé változott.
Mialatt az Idősebb Istenek döntésképtelenül tanakodtak egymás között, a Föld védőistene, egy fiatal mennydörgésisten, aki csak nemrég örökölte meg ezt a rangot az elődjétől, megérezte Shinnok jelenlétét a Földön, és útnak indult a Mennyekből, hogy szembeszálljon vele.
Tudta, hogy nem sok esélye van egy Idősebb Isten ellen, mégsem állt szándékában hagyni, hogy bárki veszélyeztetni merészelje az őrá bízott világot.
Raiden és Shinnok összecsapása megrengette az eget és a földet.
Küzdelmük nyomán hegyek emelkedtek és süllyedtek el, leírhatatlan méretű szökőárak csaptak végig a szárazföldeken, hogy tengerré változtassák azokat, tűzhányók törtek ki vagy hűltek ki mindörökre, a bolygó mágneses tere megingott, amitől a planéta tengelye is kitért.
A kataklizmaszerű küzdelemben milliárdszámra vesztek oda az élőlények, értelmesek és vadak egyaránt.
Az elemek tombolása a bolygó egy részét sivataggá változtatta, máshol jégkorszakot eredményezett.
Habár Shinnok ereje mérhetetlenül meghaladta Raiden-ét, a fizikai teste, amit muszáj volt felvennie, hogy kilépjen az ürességből, akadályozta őt.
Az ifjú istennek így sikerült tartania magát az Idősebb Istennel szemben.
A küzdelmük kezdett patthelyzetté fajulni.
Raiden mindent megpróbált, hogy visszaverje Shinnok-ot, amaz viszont a komoly csábítás ellenére sem merte bevetni az amulettje minden erejét Raiden ellen, attól félvén, hogy azzal elpusztítaná a teljes Földi Birodalmat, ami komoly fenyegetést jelentett volna a terveire nézve.
Mégsem hagyhatta, hogy egy alacsonyabb rangú isten az útjába álljon.
A küzdelemnek – bár ezt egyik fél sem sejtette – végül a többi Idősebb Isten vetett véget.
Megegyeztek abban, hogy nem avatkoznak bele a birodalmak életébe, az istenek viszont az ő felügyeletük alá tartoztak, így Raiden személyében lehetőségük nyílt arra, hogy közvetetten fellépjenek Shinnok ellen.
Mivel az istenek irányítása eleve az esküjük része volt, így nem kellett megszegniük a fogadalmukat sem.
Egyesítették a saját isteni fegyvereiket, majd a hatalmuk egy részét Raiden-be irányították, aki így már könnyűszerrel Shinnok fölé kerekedhetett.
A harcnak az vetett véget, amikor Raiden megszerezte Shinnoktól annak amulettjét.
Mivel az Idősebb Isten a hatalmának nagyját abba a tárgyba zárta, az elvesztésével teljesen kiszolgáltatottá vált Raiden-nel szemben.
A viharisten ekkor visszavitte magával Shinnok-ot a Mennyekbe, hogy ott aztán az Idősebb Istenek véleményét kérje abban, mihez kezdjen az árulóval.
Azok nem árulták el neki, hogy segédkeztek a bukott isten elfogásában, helyette a megszokott parancsoló hangnemben utasították, hogy vesse Shinnok-ot az Árnybirodalomba, ami majd örökre fogva tartja az általuk a fizikai testébe száműzött Idősebb Istent.
Megparancsolták továbbá, hogy rejtse el Shinnok amulettjét egy olyan helyre, ahol soha, senki nem férhet többé hozzá.
Raiden teljesítette az Idősebb Istenek parancsát és az Árnybirodalomba vitte Shinnok-ot, majd rögtön utána visszatért a Földre.
Ekkor szembesült csak azzal a pusztítással, amit a küzdelmük okozott.
A csata során Raiden nem gondolt bele az esetleges következményekbe, az arroganciájától hajtva csak az lebegett a szeme előtt, hogy elűzze a betolakodót.
És ez a bolygót uraló hüllőszerű faj, a szaurinok civilizációjába került.
Bolygóméretű birodalmuk fővárosát elnyelte a tenger mélye, és a távolabb élők se jártak jobban, az egész fajból alig néhány tízezer túlélő maradt.
Tovább rontotta a helyzetüket, hogy a bolygó klímája drasztikusan megváltozott, jégkorszak köszöntött be, ami élhetetlenné változtatta a Földet fajuk számára.
A bűntudattal küzdő isten nem tehetett sokat értük azon túl, hogy az egyik istentársa engedélyét kérte arra, hogy átköltöztethesse a szaurinokat Zaterrába, az egyik legfiatalabb birodalomba, az egyetlen olyan helyre, ahol az életkörülmények kedvezhettek a hüllőszerű fajnak.
Azoknak nem volt más választásuk, kénytelenek voltak elhagyni az otthonukat.
És az se vigasztalta őket, hogy Raiden megfogadta, onnantól fogva minden erejével azon lesz, hogy jóvátegye a tettét.
A szaurinok távozása felvetett még egy dilemmát Raiden-ben, mégpedig azt, hogy kire bízza a Shinnok-tól elkobzott amulett őrzését.
Mivel a szaurinok távoztak, az egyetlen megoldást a bolygó másik értelmes faja, a hüllőkkel addig viszonylagos békében élő emberek jelentették.
Közel sem voltak olyan fejlettek, társadalmuk és technológiájuk messze elmaradt szomszédaikétól, és a varázsképességeik azelőtt se volt igazán kiemelkedő, hogy Shinnok az amulettjébe gyűjtötte a Földi Birodalom mágiájának nagyját, mégis, két tulajdonságuk is alkalmassá tette őket a Raiden által rájuk bízott feladatra.
A kataklizma túlélése bizonyította, mennyire alkalmazkodóképesek és szívósak, és Raiden tudta, hogy az embereknél konokabb faj kevés létezik - amennyiben elszánják magukat valamire, azt vagy véghez viszik, vagy belepusztulnak.
Az emberi faj addigra már szerencsére eljutott a társadalmi berendezkedések egy elfogadható szintjéig és a környezeti megpróbáltatások és a saját változatos jellemük miatt képzettek voltak a háború és a harc művészetében.
És persze az se volt mellékes, hogy ismerték az isteneket és ugyanúgy tisztelték és félték őket, mint a szaurinok.
Raiden kiválasztott egy népcsoportot, amelynek tagjai a fajtársaik mércéjével mérve is különösen alkalmazkodóképesek és erősek voltak, majd leereszkedett közéjük.
Évek munkájával sikerült létrehoznia egy harcos szerzetesekből álló vallási gyülekezetet, akik segítségével megépítették a Négy Őselem Templomát, hogy aztán annak mélyére rejtse az amulettet. Megfogadtatta a népcsoport tagjaival, hogy az életük árán is őrizzék az amulettet és a templomerődöt, továbbá, hogy soha, senkinek nem árulhatják el, hol található az építmény.
Hogy tovább fokozza az amulett védelmét, Raiden megbízott négy alárendelt istent: Hinoká-t a tűz, Kumari-t a víz, Ohoná-t a föl és Fujin-t a szél istenét, hogy őrizzék a templomot.
Az istenek négy részre osztották maguk között az erődöt, és mindegyikük az ereje segítségével a maga képére formálta a neki jutó részt.
Raiden pedig hozzálátott ahhoz, hogy elkezdje egyengetni az emberiség útját, hogy egy nap belőlük islegalább olyan dicső fajt faragjon, mint amilyenek a szaurinok voltak.


7. fejezet: Perfidia

Shinnok az Árnybirodalomba kerülve sok más oda érkezőhöz hasonlóan a pokol urának, Lucifernek a börtönében végezte.
A sok százezer év alatt értelmessé fejlődött, nagy hatalmú démonkirály több ezer éven át kínozta a bukott Idősebb Istent.
Shinnok gyötrelmei jelentették számára ezen idő alatt az egyik legkedvesebb szórakozását.
A hatalmától megfosztott Shinnok-nak semmi ereje nem maradt, hogy megpróbálja felvenni a harcot fogva tartójával.
Ráadásul a fizikai testébe kényszerült bukott Idősebb Isten az árnybirodalmiak nagyjával ellentétben élőlényként létezett a pokolban... halhatatlan élőlényként.
És ez a tulajdonság tette őt Lucifer kínzásainak legkedveltebb célpontjává.
Shinnok nem tartozott sem a fájdalomra gyakorlatilag érzéketlen onik, sem a már eleve halottként érkezett lelkek táborába, szenvedései nem ismerhettek és nem is ismertek határokat.
Ám az, hogy ennyire ki volt szolgáltatva a pokol urának, egyben Lucifer egyik gyenge pontjává is vált. Shinnok a bukása ellenére komoly hatalommal bírt még mindig, melynek kordában tartásához jelentős mennyiségű varázserőre volt szükség.
Amennyiben az isten képes lett volna kiszabadulni a tömlöcéből, könnyedén felvehette volna a küzdelmet kínzójával, ám nem akadt senki, aki segíteni mert volna neki, hisz ehhez nyíltan szembe kellett volna szállni minden idők legnagyobb démonurával, nem beszélve a börtön őreiről.
És ez így is maradt jó pár ezer évig, egészen addig, amíg fel nem bukkant Quan Chi.
Quan Chi azon ritka onik, vagyis őshonos pokolbéli démonok sorába tartozott, akik az évmilliók során képessé váltak elsajátítani az élőlényektől a tanulás képességét.
Az intelligencia csírája benne tovább sarjadt, mint fajtársaiban, ugyanis az idő múlásával Chi figyelemreméltó mágikus képességekre tett szert, legfőképpen a nekromancia, vagyis a halál energiáinak manipulálása terén, amely energiaforrás az Árnybirodalomban jóval erőteljesebben éreztette hatását, mint bárhol máshol.
Ám nem ez különböztette meg őt a többi onitól, hanem az, hogy Quan Chi titokban tartotta a saját intelligenciáját és képességeit, hogy elkerülje Lucifer figyelmét.
Chi nem hazudtolta meg a faját: amióta csak képessé vált összetett gondolatok megfogalmazására, arra készült, hogy egy nap átvegye az uralmat otthona felett.
Mivel szinte minden szempontból halhatatlan, ezzel együtt kortalan is volt, az idő nem jelentett számára sokat, türelmesen várt egy megfelelő alkalomra.
Ami Shinnok személyében érkezett el hozzá.
Chi hosszasan szövögette terveit, mielőtt cselekvésre szánta el magát.
Aprólékos munkával, feltűnés nélkül elérte, hogy bejusson Shinnok börtönébe, ahol aztán miután egy kis időre kettesben maradhatott az Idősebb Istennel, felajánlotta neki a segítségét Lucifer ellen.
Az ajánlatot fondorlatos volt, hisz Chi azt ígérte Shinnok-nak, hogy a bukott istent teszi meg az Árnybirodalom urának, amennyiben az magasabb rendű isteni hatalmas segítségével tovább növeli a nekromanta varázserejét.
Ezzel egyszerre kerülte el azt, hogy Shinnok Lucifer csapdájának vélje az ajánlatot, hisz akkor a démon arra kérte volna Shinnok segítségét, hogy őt segítse a trónra, nem pedig fordítva; és került egy lépéssel közelebb a saját céljainak megvalósításához.
Shinnok-nak nem volt sok választása, elfogadta a nekromanta ajánlatát, aki aztán hozzálátott szépen lassan ahhoz, hogy meggyengítse a Shinnok hatalmát elfojtó varázsmezőt.
A kísérlet végül sikeresen zárult, így egy nap, amikor Lucifer ismét felkereste Shinnok-ot, hogy tovább kínozza az Idősebb Istent, az meglepetésére ellenállt neki.
A kibontakozó küzdelem rövid volt, ámde annál vehemensebb.
Végül Shinnok került ki győztesen belőle, hála Quan Chi segítségének, aki az árnyak közül, orvul támadt Luciferre, amikor úgy látta, hogy a démonúr esetleg még így is túl erősnek bizonyul Shinnok számára.
Chi és Shinnok egy rituálé segítségével megfosztották Lucifert az ereje nagyjától, és a hatalmát Shinnok-ba vezették.
A bukott démont eztán Chi elvitte és bezárta a börtönkomplexum legeldugottabb cellájába.
Viszont amikor a páros felbukkant a börtönből, az összegyűlt lidérceknek és démonoknak már azt mondták, végeztek az Árnybirodalom addigi urával, amely értelmében a gyilkosa, Shinnok vált a pokol új királyává.
A bejelentést nem övezte különösebb figyelem, elvégre az árnybirodalmiak számára nem bírt nagy jelentőséggel, hogy ki nevezi ki magát az aktuális uruknak.
Shinnok azonban Luciferrel ellentétben komoly változtatásokat eszközölt új uradalmában.
Elhatározta, hogy ha már egyszer elzárták előle a Földi Birodalmat és a többi dimenziót, akkor annyit hoz ki a helyzetéből, amennyit csak lehet.
Ezért első lépésként felkutatta az összes varázstudót a pokolban, és távolbalátó eszközöket hozatott velük létre, amelyek segítségével megfigyelhette a többi birodalmat.
A figyelmét legfőképpen a Földre összpontosította, szenvedélye tárgyára.
Később a birodalmak keresztútja utáni vágya oly mértéket öltött, hogy elkezdte az időközben felépült birodalmi központját, az Árnybirodalom első és egyetlen városát, Nekrost is a Földhöz hasonlatossá tenni.
Ez igen komoly zavart váltott ki a legtöbb démonban és szellemben, hiszen előbbiek időtlenek és kortalanok voltak, utóbbiak jó része pedig olyan faj tagja volt életében, melyek természetes élettartama többszöröse volt a földi emberekének...
Így számukra az emberi faj századok alatt történő fejlődése gyakorlatilag feldolgozhatatlan ütemű változásokat eredményezett a Pokolban, ahogy Shinnok sorra próbálta lemásolni az emberi faj vívmányait és a világukhoz hasonlatossá tenni a saját birodalmát.
Így hát röpke néhány évezred leforgása alatt a kietlen pusztaság közepén előbb vályogkunyhók, majd kőépületek, aztán – az emberek időszámítása szerint a XX. század vége felé – már acélból épült, fejlett elektronikát és mechanikát használó, modern épületkomplexumok emelkedtek Nekrosban, amik a varázstudók több ezer vagy akár millió éves tornyaival együtt szokatlan kontrasztot alkotva alakították ki Nekros városképét.
A technológia nem csak az épületekben mutatkozott meg.
Miközben Shinnok varázslói kidolgozták az eljárást, amivel úgy tudták leutánozni a földi eszközöket, hogy azok működtetéséhez ne elektromosságra, hanem az Árnybirodalomban sokkal nagyobb mértékben fellelhető mágikus energiára legyen szükség, érdekes felfedezést tettek a démonok és a technológia ötvözését illetően.
Sikerült előállniuk egy módszerrel, amivel kiborg-démon hibrideket tudtak létrehozni.
Ezt az eljárást aztán fel is használták a Nekros nyugalmát és biztonságát fenntartó haderő esetében. Ezen kívül számos, a démoni mágiát és technológiát vegyítő eljárás és eszköz született, amik szinte kivétel nélkül mind azt a célt szolgálták, hogy tovább növeljék Shinnok fennhatóságát - vagy hogy segítsenek fenntartani a már uralma alá hajtott árnybirodalmiakat.

8. fejezet: Inquisitio

Miután Shinnok-nak sikerült berendezkednie új királyságában, hozzálátott a bosszúja előkészítéséhez. Nem elégedett meg azzal, hogy uralja a poklot, ő a Birodalmakat akarta magának, és elhatározta, nem nyugszik, amíg nem teljesül ez a vágya.
Ehhez azonban szüksége volt az amulettjére, csak nem tudta, hogy hol keresse.
Feltételezte, hogy az Idősebb Istenek Raiden-re bízták az ereklyét, mivel az már a Birodalmak részét képezte, tehát nem nyúlhattak hozzá.
Raiden azonban bármelyik birodalom mélyére rejthette, ami szinte végtelen számú lehetőséget jelentett. És a dolgot nehezítette, hogy Shinnok tudta, egykori társai szemmel tartják őt.
Attól nem félt, hogy az Idősebb Istenek beleavatkoznak az árnybirodalmi terveibe, attól azonban már igen, hogy ha kitörne onnan, akkor előfordulhat, hajlandóak lesznek megszegni a fogadalmukat, márpedig egymaga hatuk ellen tehetetlen lett volna.
Ekkor támadt egy remek terve.
Quan Chi-t a hatalomátvétel után megtette jobbkezévé és legfőbb tanácsadójává.
A nekromata segítsége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Shinnok érezhetően kiterjessze újdonsült hatalmát a pokolra.
Egyértelműnek tűnt hát a számára, hogy Quan Chi-t bízza meg ezzel a kényes feladattal.
Mivel nem akarta, hogy Chi kutatásai felhívják magukra az Idősebb Istenek figyelmét, és mert jól ismerte egykori társai hatalmának mibenlétét, újdonsült ereje segítségével felruházta az onit azzal a képességgel, hogy észrevétlenül és korlátlan mértékben tudjon a birodalmak között utazni.
Ehhez a Nexus egy sajátságos, téren kívüli tulajdonságát használta fel, miáltal nem az ottani aprócska csarnokon át kötötte össze az egyes birodalmak átjáróit, hanem úgymond „mögöttük”, a téren kívüli dimenzión át.
Chi rögtön felismerte friss megbízásának jelentőségét.
Tudta, hogy ha megszerzi Shinnok amulettjét és feltárja annak titkait, végre elérheti a saját célját.
Ám azzal is tisztában volt, hogy az Isten azzal bízta meg, kutasson fel neki egy aprócska ereklyét, ami gyakorlatilag bármelyik biodalom bármelyik szegletében lehet.
A keresés igencsak hosszadalmasnak ígérkezett.
És hosszú ideig is tartott.
Chi sok száz évet töltött azzal, hogy sorra járta a világokat a Földtől egészen a Külső Világon át a Rend és a Káosz birodalmáig.
Útja közben - bármennyire is igyekezett kerülni a feltűnést - számos ismerősre tett szert.
Közéjük tartozott a Külső Világ császárának udvari főmágusa, Shang Tsung is.
A két varázstudó hamar rokon lélekre talált egymásban, ami az ő esetükben nem azt jelentette, hogy összebarátkoztak, hanem hogy rögtön meglátták a tisztelendő ellenfelet.
Rivalizálása azonban nem került sor, ugyanis miután Chi belátta, hogy a keresett amulett nincs a császár palotájának számos varázserejű kincse között, továbbállt.
Végül azonban ez az ismeretség vezette el a sikerhez, ugyanis néhány évszázad múlva Tsung felvette vele a kapcsolatot.
Üzenete szerint sikerült rálelnie az amulettre.
Chi természetesen rögtön felkereste az udvari mágust.
Ekkor derült ki, hogy Tsung megtudta, hol őrzik az amulettet, ám a hely számára megközelíthetetlennek bizonyult.
Egy templomerődről volt szó, mélyen a Földi Birodalom szívében, melyet négy alacsonyabb rangú Isten és egy olyan mágikus mező védelmezett, ami semlegesített minden varázshatalmat.
Chi viszont sejtette, hogy ez önmagában nem akadályozta volna meg Tsung-ot, hogy megszerezze magának az amulettet, és amikor rákérdezett erre, amaz végül felfedte előtte, hogy az istenek kitiltották őt a Földről.
Helyette inkább a lekötelezettjévé tette Chi-t.
Amikor a nekromanta megkérdezte tőle, milyen szolgálatot akar elvégeztetni az erőd pontos helyéért cserébe, Tsung csak legyintett, és közölte, arra majd később fog sor kerülni, és ő fogja hívatni a nekromantát.
Chi nem tudta, de Shang Tsung akkoriban igen komoly bajban volt az ura, Shao Kahn előtt.
A varázsló önteltsége kis híján egy birodalomba került a Külső Világnak, amiért Kahn súlyos büntetést mért Tsung-ra.
A varázsló attól nem tartott, hogy az élete veszélybe kerül, ám attól már igen, hogy ha még egyszer hibázik, az könnyen a fejébe kerülhet - a kifejezés nem halált hozó módján.
Megfogalmazódott benne néhány terv, amelyekkel elkerülhette volna a császár haragját, ám a legígéretesebb ezek közül olyan mágikus szakértelmet követelt volna meg, mellyel sem ő, sem az alá tartozó varázstudó szerzetesek, az Árnyékpapok nem rendelkeztek.
Ezt azonban nem fedhette fel Quan Chi előtt, hisz ezzel a gyengeség jelét mutatta volna, mely esetben a nekromanta valószínűleg erővel próbálta volna meg kiszedni belőle a kért információt.
Így viszont az amúgy is megszerezhetetlen ereklye utáni felesleges hajsza helyett a lekötelezettjévé tett egy vele közel egyenrangú varázstudót.
Quan Chi sejthette, hogy Tsung-ot hátsó szándékok vezérelték az alkujuk megkötésekor, de önmagából kiindulva úgy vélte, az lett volna a gyanús, ha a másik nem így cselekszik.
Ennek ellenére természetesen megkötötték a varázserő segítségével létrehozott vérszerződésüket, ami kötelezte őt az ígérete betartására.
Mégis, egy homályos jövőbeli segítség kötelezettsége csekély ár volt számára azért, hogy végre esélye nyílt megszerezni Shinnok amulettjét.
Persze az ő esetében is ugyanaz a gond jelentkezett, mint Tsung-nál.
Mivel a templom Tsung állítása szerint semlegesítette volna az ő mágikus képességét is, így valaki mással kellett megszereztetnie az amulettet.
Szerencsére addigra már eléggé jól kiismerte magát a Földi Birodalomban ahhoz, hogy tudja, mit kell tennie, hogy elhozassa magának az ereklyét az emberekkel.
Csak a halandó fajuk természetes kapzsiságát kellett kihasználnia.
Azt, és hogy ismert két olyan csoportot is közöttük, akik feltételezése szerint rendelkeztek a megfelelő képzéssel, felszereléssel, felkészültséggel és hajlandósággal, hogy véghez vigyék ezt a veszélyesnek ígérkező feladatot.
Már csak azt kellett eldöntenie, hogy melyiküket bízza meg.
Ám miután átkelt a Földi Birodalomba, hogy alaposabban szemrevételezze a két csoportot, akikkel néhány évtizede találkozott utoljára, egy érdekes, ugyanakkor roppant alattomos gondolat fogalmazódott meg a fejében, ami – ahogy egyre többet agyalt rajta – egyre inkább kezdte elnyerni a tetszését.

1. Rész

Eltérések a játék és a leírás között, egyéb megjegyzések:

Mindkét játék a kalandvonalat képviseli, ennélfogva egyre bonyolultabb és hosszabb pályák találhatóak bennük.
Ezek a szövegben jelentősen egyszerűsödtek, a leírás a történetre és a pályák esetleges kulcspontjaira koncentrál.


1. fejezet: A két klán


A Földi Birodalom legnagyobb kontinensének délkeleti fertálya mindig is a birodalom egyik legérdekesebb helyének számított.
Az emberek által legtöbbször Kína és környékeként emlegetett földdarab a faj nem túl hosszú időre visszanyúló történelme során több idegen birodalomból származó lényt, varázslót és összetűzést látott, mint a Föld maradék része együttvéve.
Az emberek által a civilizáció egyik bástyájaként is ismert Kína története azonban nem csak a császárságok fénykoráról volt ismert bizonyos körökben, hanem arról is, hogy itt élt a legtöbb varázstudó és természetfeletti lény.
És hogy ebben a régióban volt a legtöbb politikai cselszövés a birodalom történetében.
A rablók és útonállók a modern földi időszámítás szerinti korai századokban sem voltak ismeretlenek a helyi utazók számára.
A politikai erők előretörésével azonban megjelent egy újfajta törvényen kívüli réteg is, az orgyilkosok, akik azok közül a rablók közül kerültek ki, akiken volt annyi ész és éleslátás, hogy rájöjjenek, milyen vagyon és hatalom rejtőzik a hatalmi viszályok színfalak mögött meghúzódó leszámolásaiban.
Így alakultak ki az első orgyilkos klánok, vagy ahogy később gyakran (időnként helytelenül) nevezték őket, a nindzsaklánok.
A VII. századra már számos nindzsaklán létezett Kínában, akik addigra már a közönséges betöréses lopástól a politikai merényleteken át a félig-meddig törvényes testőri feladatok ellátásáig szinte minden olyan téren jelen voltak, ahol szükség volt egy, a katonaság keretein kívül szolgáló harcedzett segítőre. A klánok szoros versengésben álltak az ügyfelekért és a hírnévért, ám egyikük sem volt olyan eredményes vagy híres, mint a Lin Kuei.
A Lin Kuei kezdetben ugyanolyan közönséges útszéli gaztevők gyülekezete volt, mint sok más hasonló rablóbanda.
Mégis nekik sikerült a leggyorsabban alkalmazkodni a változó idők új követelményeihez, amivel elérték, hogy igen hamar több száz főre duzzadjon a taglétszámuk, és a befolyó pénzmennyiséggel már azt is megengedhették maguknak, hogy egy jól szervezett, a tagjait alapos és átfogó kiképzésben részesítő, drága, ugyanakkor a megbízást mindig teljesítő klánná válhassanak.
A siker viszont magával hozta ugyanazokat a belviszályokat, mint amelyek megoldására sokszor alkalmazták őket.
Ez egészen addig fajult, hogy végül a japán tagozat feje, Takeda számos hívével együtt kilépett a Lin Kuei-ből, és a szülőföldjén megalapították a saját szervezetüket, a Shirai Ryu-t.
Ez természetesen a legkevésbé sem tetszett a Lin Kuei-t irányító Tanács fejének, a Nagymesternek, aki számos emberét bízta meg az elkövetkezendő évtizedekben azzal, hogy végezzen a renegátok vezetőjével.
Erre mégsem került sor hosszú-hosszú évekig, mire a helyzet annyira elmérgesedett a két klán között, hogy mindkét szervezet tagjai örök bosszút esküdtek egymás ellen.
A Lin Kuei és a Shirai Ryu viszálya az elkövetkezendő századok során szinte legendássá vált Kína alvilági köreiben.
Habár a Lin Kuei többnyire Kína és a kontinens fennmaradó részének területén fejtette ki a tevékenységét, míg a Shirai Ryu inkább csak Japánban, mindkét klán folyamatosan megpróbált betörni a másik területére, a tengerentúli megbízások esetében pedig sokszor komoly harc folyt köztük a szerződések megszerzéséért.
Az idő múlásával a harcuk mégis inkább megszokássá, mintsem komoly vérbosszúvá satnyult – leszámítva persze a személyes sérelmeket.
A XX. század vége felé közeledve, köszönhetően a megváltozott társadalmi szokásoknak és elvárásoknak, mindkét klán gyökeres átalakuláson esett át.
A Lin Kuei egy roppant drága, szinte exkluzívnak mondható szervezetté vált, a befolyásos és gazdag politikusok és üzletemberek eszközévé, ami a jövedelmét egyre inkább a kutatással, ott is legfőképp az elektronikai és nanotechnológiai fejlesztésekkel próbálta kiegészíteni - vagyis egyre inkább helyettesíteni.
A Shirai Ryu pedig egyre inkább egy kissé anakronisztikus, az időből visszamaradt, nyugodalmas hegyi falu lett Japán egyik eldugott szegletében, akik ugyan továbbra is lépést tartottak választott hivatásuk elvárásaival és továbbra is képesek voltak szinte minden feladatot elvégezni, mégis jóval nyugodalmasabb lett az életük, mint a korábbi századokban.
A régi ellenségeskedés szinte már csak párharcokban és a régi mondákban élt, és néhány konzervatívabb felfogású tag szívében.
Ezt a kialakult, már-már nyugodtnak tekinthető egyensúlyt zavarta meg Quan Chi, amikor felkereste előbb a Shirai Ryu, majd a Lin Kuei vezetését, és felajánlotta nekik, hogy amennyiben a legkiválóbb harcosuk elvégez a számára egy roppant veszélyes feladatot, úgy varázstudománya segítségével végleg elpusztítja a rivális klánt.
És ezt az ajánlatot se a Shirai Ryu régimódi vezetője, se a Lin Kuei kapzsi Nagymestere nem tudta visszautasítani.


2. fejezet: A megbízás

A Lin Kuei klán egy ideje azt az elvet vallotta, hogy csakis a legkiválóbbakat hajlandóak alkalmazni és csakis a legkülönlegesebb feladatokra.
Emiatt a klán megszüntette a tagság öröklését és bevezette azt a módszert, hogy bárkinek, aki be akart lépni hozzájuk, olyan készségről vagy képességről kellett tanúbizonyságot adnia, amivel meggyőzhette a Tanácsot, hogy az embertársai fölé emelkedik valamilyen módon.
Mindössze egyetlen család akadt, amelynek már öt generáció óta minden egyes tagja könnyedén megfelelt ennek a normának.
Ők adták mindig a Lin Kuei legkiválóbb harcosát.
A kódnevük: Sub-Zero.
A Sub-Zero-kat adó família szinte minden egyes tagja birtokolta a fagyasztás képességét.
A klán tudósai többször is megpróbálták megfejteni a család titkát, ám mindössze annyira jutottak, hogy az genetikai eredetű, és roppant erős gén lehet, mert egyes történelmi feljegyzések alapján a család régóta birtokolta anélkül, hogy bármely nemzedék elveszítette volna.
Quan Chi ajánlattételekor az addigi legkiválóbbnak tartott Sub-Zero, sorrendben az ötödik viselte a klán első számú harcosának tisztségét.
Apjával, a kissé kalandorszemléletű kínaival ellentétben, aki egész Amerikáig ment, hogy feleséget találjon magának, az ötödik Sub-Zero egy kódnevéhez méltóan hideg, távolságtartó, rideg módszerességgel dolgozó harcos volt, akinek ugyan a szívtelenségét is valószínűleg sokan hibának rótták volna fel, mégis mindössze egyetlen komoly esendőséggel bírt, hogy túlságosan büszke volt. Amely tulajdonságát a Nagymester gyakran kihasználta, hogy olyan helyzetekbe kényszerítse, amivel Sub-Zero nem veszélyeztetheti a rangját és befolyását.
A Nagymester ugyanis egyszerre tartott a nála jóval méltóbb harcostól és félt komolyabb veszélynek kitenni a legértékesebb emberét.
Quan Chi ajánlata ebből a szempontból igazi áldásként érkezett a számára.
A nekromanta, aki szinte semmit se árult el magáról – bár ez amúgy is szokványos volt ezekben a körökben – mindössze annyit közölt a Nagymesterrel, hogy egy roppant veszélyes, ugyanakkor minden addiginál jövedelmezőbb feladattal bízná meg a klánt.
A megbízó ha nem is mondta ki ezt nyíltan, szavaiból erősen kiérződött, hogy egy konkrét harcosra gondolván tette meg az ajánlatát a Nagymesternek.
Így történt, hogy Sub-Zero néhány órával később már egy megfakult, alig kivehető tekercset tanulmányozott, miközben megpróbált információkat gyűjteni egy szinte alig ismert buddhista szerzetesrendről, melynek tagjai minden jel szerint egy kietlen kínai hegység szívében tengették dolgos hétköznapjaikat.
Sub-Zero-nak nem volt szokása megkérdőjeleznie a Nagymester döntéseit, saját becsületkódexe kötelezte arra, hogy szó nélkül engedelmeskedjen a feljebbvalója utasításainak.
Nem sejtette, hogy az fél tőle, pedig ha tudta volna, valószínűleg ő maga esküdött volna meg előtte, hogy soha nem állt szándékában a klánvezető címre törni, és ez lett volna a színtiszta igazság.
Sub-Zero elégedett volt az életével, hogy a klánját szolgálja, számára megtiszteltetés volt követni az ősei és az elődei által kitaposott utat.
Most mégis elgondolkozott azon, hogy miért volt olyan izgatott a Nagymester, amikor átadta neki ezt a megbízást, hogy törjön be egy elfeledett kis monostorba, amiről ő addig még soha életben nem hallott. Pedig a klán első számú orgyilkosaként jártas volt Kína belügyeiben a földrajztól a valláson át egészen a politikáig.
Az első gyanús jel a számára a klánközpontban talált ősi tekercs volt, ami egy vázlatos tervrajzot tartalmazott a szerzetesrend templomáról.
Vagyis inkább templomkomplexumáról, ugyanis a rend ahhoz képest, hogy milyen kicsinek kellett volna lennie, igen méretes otthonnal bírt.
A feljegyzés nem tért ki az épület minden egyes részletére, de benne volt, amit Sub-Zero keresett: a térképterem elhelyezkedése.
Habár fennállt a veszély, hogy a századok során a templomot átépítették, Sub-Zero nem tartott ettől, nem olyannak ismerte a szerzeteseket.
Jobban aggasztotta az a kevéske információ, amit a keresése közben szedett össze.
A rend ugyanis egy kevéssé ismert shaolin ágazathoz tartozott, márpedig Sub-Zero-nak elégszer gyűlt már meg a baja a harcos szerzetesekkel ahhoz, hogy óvatosan álljon hozzá egy egész templomnyi ilyen harcos kifosztásához.
Egyébként is jobban kedvelte a csendes megoldásokat.
Így néhány óra múlva összeállított magában egy tervet, kidolgozta az útvonalat, majd a szükséges úti pénz és felszerelés magához vétele után kilépett a klánközpont kapuján, és elindult a legközelebbi reptér felé.


3. fejezet: A térkép

Sub-Zero útja napokig tartott.
Levegőben és busszal messzire el tudott jutni, az utolsó jó pár kilómétert azonban csak gyalog tudta megtenni, ráadásul egy igen meredek hegylánc szurdokain át.
Ha nem a klánja tévedhetetlen archívumában lelt volna rá a templom térképére, valószínűleg nemigen hitte volna el, hogy arrafelé emberi településre talál.
A jeges szelek fútta sziklaoldalak közel sem voltak barátságosak az arra járókkal, habár ő a hideget különleges képessége okán szinte fel se vette.
Végül a sokadik napon rátalált a keresett helyre.
A több magas hegyoromtól körülvett völgyszerű sziklaképződmény egy laposabb részén magasodott a shaolin templom.
A távolból teljesen kihaltnak tűnt, még a buddhista kolostorokra jellemző több részre osztott külső udvarokon se mozdult semmi.
Ám egyedül ezek a szokványosnál jóval apróbb udvarok sejtették, hogy a templom mégsem elhagyatott. A folyamatosan zúgó szél és az általa felkavart por ellenére az udvart láthatóan rendszeresen söpörték és az imamalmok is rendben voltak tartva rajta.
És amikor Sub-Zero a hegyen átküzdve magát megkerülte a távolban lassan az épületet, néhány kivilágított ablakra is figyelmes lett.
Legnagyobb bánatára a legtöbbre pont abban a toronyban, ahová ő is tartott, amelynek a mélyén a térképterem is húzódott.
Mégsem volt mit tennie, véghez kellett vinnie a küldetését.
Késő éjszaka volt már, mire meg tudta közelíteni az épületet.
Máskor valószínűleg távolabb várta volna meg a másnapi alkonyatot, a hegyekben azonban sokáig tartott a sötétség, bőven volt ideje beosonni, ellopni a térképet majd észrevétlenül távozni.
Hogy elkerülje a feltűnést, megmászta a térképtermével szomszédos torony falát, hogy aztán majd annak a túlsó oldalán leereszkedve, az egyik belső udvar felől közelítse meg a kiszemelt termet.
Amikor felért a torony tetejére és bemászott az ablakon, olyasmi történt vele, ami ritkán esett meg vele életében, különösen a munkája során.
Döbbenten nézett farkasszemet egy, az övéhez kísértetiesen hasonló, csak kék helyett sárgásbarna ruhát viselő orgyilkossal, aki éppen a toronyszoba zárjával bíbelődött.
Habár valószínűleg a tanítója alaposan lekorholta volna érte, Sub-Zero nem tudta visszafojtani a meglepetésének hangot adó kiáltását.
Erre felfigyelt a sárga ruhás nindzsa, aki épp akkor fordult meg, amikor a keze alatt kattant egyet a kilincs nyelve és kitárult az ajtó.
Az ismeretlen, akiről szinte biztos volt, hogy a Shirai Ryu kötelékébe tartozó harcos - kódnevén Scorpion - magabiztos hangon közölte vele, hogy hiába fáradt, mert úgyis övé lesz a térkép, majd kiugrott az ajtón.
Mire Sub-Zero odaért, a zár ismét kattant egyet, jelezvén, hogy a nindzsa kívülről visszazárta azt.
Sub-Zero-nak beletelt néhány pillanatba, míg ismét ki tudta nyitni az ajtót.
Amikor ez megtörtént, a túloldalon már csak az üres folyosó fogadta.
A távolból hangos dörejt hallott, amiről tudta, azt jelzi, hogy Scoripon messze őelőtte jár.
A templom térképét tartalmazó tekercs ugyanis említést tett arról, hogy az amúgy az élet szentségében hívő shaolinok olyan komolyan veszik a számukra szent ereklyeként számon tartott térkép őrzését, hogy mindenféle, többnyire mechanikus jellegű csapdával zsúfolták tele a templomot, ami valószínűleg igencsak komoly kihívássá tehette a mindennapi életet a számukra.
Az egyik ilyen csapda egy, a mennyezetbe épített, kalapácsszerű szerkezet volt, ami a padlóba épített, nyomásra besüppedő kőlapoktól lendült mozgásba.
A távoli hang alapján Scorpion éppen ezeket kerülgette.
És ami még aggasztóbb volt, Sub-Zero szinte biztos volt benne, hogy a robajra az összes szerzetes felriad, vagyis immár esélytelen, hogy harc nélkül megszerezze a térképet.
Ám ha ez volt az ára, hát ő hajlandó volt megküzdeni a tekercsért.
Üldözőbe vette sárga ruhás riválisát.
Sikerült viszonylag gyorsan és gond nélkül nyakszirten csapnia két szerzetest is, akik a zajra kíváncsian dugták ki az orrukat a cellájukból, ám amikor ő maga is a csapdával ellátott folyosóhoz érkezett, meg kellett torpannia.
A kalapácsok átmérője akkora volt, hogy szinte az egész folyosót kitöltötték, és Sub-Zero akárhogyan vizsgálta a padlót, képtelen volt megállapítani, mely kövek indítják be a szerkezetet.
Ezért cselhez folyamodott, és a reflexeiben bízva óvatosan előrehajolva, kézzel próbálta végig a padlóköveket, reménykedve abban, hogy egy nagyon enyhe nyomással felfedheti az indítószerkezetet anélkül, hogy a csapda agyonzúzná.
A kövek érzékenyebbnek bizonyultak a vártnál, és tényleg csak a fürgeségének köszönhette, hogy még időben visszahúzódott a lezuhanó kőtömb elől.
Amikor az elkezdett feljebb húzódni, hogy visszaálljon az alaphelyzetébe, Sub-Zero-nak támadt egy szokatlan gondolata, és felragadott egy közelben álló felmosóvödröt, majd a laza kőre dobta azt.
Ahogy azt sejtette, a szerkezet nem indult be ismét, meg kellett várni, hogy a kőkalapács visszakerüljön a kiindulási pozícióba.
Ám amint ez megtörtént, abban a pillanatban ismét lesújtott, bádoglemezzé préselve a vödröt.
A csapda néhány másodperce volt hát csak működésképtelen, neki viszont ennyi is elég volt. Fürgeségére és reflexeire hagyatkozva óvatosan megnyomta a kezével a következő csapda kioldóját, majd villámgyorsan elhátrált, hogy aztán a kőtömb alatt átgurulva odaérjen a következő szerkezethez. Néhány szökkenéssel később már a torony túloldalán volt, egy aprócska teraszon, ami alatt már látta a belső udvart.
Gyorsan lemászott a falon, kihasználva a torony belő oldalán kifeszített ponyvákat, és folytatta az útját a térképet rejtő épület felé. Itt már jóval több szerzetesbe botlott, némelyiküknél még kard is volt, ám ez se segített sokat rajtuk Sub-Zero és a fagyasztóképessége ellen.
A szerencsésebb szerzetesek csak egy másnapi komoly fejfájást kaptak a köztük elsiető és őket sorra leütő harcostól, ám pár kevésbé szerencsés abban a kétes megtiszteltetésben részesült, hogy Sub-Zero őket hajította az itteni kalapácscsapdával felszerelt folyosón a halált hozó szerkezetek alá, hogy aztán ő átbújhasson alattuk.
Sub-Zero végül eljutott a térképteremmel szomszédos helyiségig.
Itt már egyetlen shaolin se várta őt, vagy aki igen, az már nem volt harcképes állapotban.
Sub-Zero innen sejtette, hogy Scorpion megelőzte, és talán már el is tűnt a térképpel.
Mégsem adhatta fel.
Gyorsan becsukta a terem kapuját és visszatette a súlyos reteszt rá, hogy egy ideig kívül tartsa a templom lakóit, majd belépett a térképterembe.
Így még épp láthatta, ahogy Scorpion a ruhája egyik kivágásába rejti a térképet tartalmazó tekercset.
Sub-Zero természetesen nem volt hajlandó szó nélkül hagyni, hogy a vetélytársa eltűnjön a tekerccsel, így kérdezés nélkül rátámadt.
A Shirai Ryu harcosa méltónak bizonyult a hírnevére, mert sikerült igen komoly kihívást jelentenie számára, ám még a híres Scorpion sem tehetett semmit a fagyasztóképessége ellen.
Sikerült harcképtelenné tennie a nindzsát, aki ekkor könyörögni kezdett neki, hogy hagyja meg az életét. Sub-Zero azonban nem az a fajta volt, aki életben szokta hagyni az ellenségeit, így válaszra sem méltatva odalépett hozzá és olyan erősen tekerte el a nindzsa fejét, hogy az szó szerint leesett a nyakáról.


4. fejezet: A nekromanta magyarázata

Sub-Zero elvette a halott Scorpion-tól a tekercset őrző dobozkát, majd a kijutás lehetőségeit kezdte el mérlegelni.
Sietnie kellett, hallotta, amint a szerzetesek a szomszédos teremben megpróbálják betörni a kaput.
Nem tudta, a retesz meddig lesz képes kitartani, és a ki tudja, hány shaolinnal se volt kedve szembeszállni.
Ablakot sehol sem látott se a tárképteremben, se a szomszédos helyiségben, és az egyetlen egyéb kijárat, amit odabent látott, egy kandalló volt, amin aligha tudott volna felmászni.
Ekkor halvány fuvallatra figyelt fel.
Felpillantott, és a szemét kicsit megerőltetve egy kör alakú nyílás körvonalai sejlettek fel előtte, amiből egy kötél lógott le egészen a földig, amit egészen addig ő egy csillár vagy valami hasonló tartókötelének gondolt.
Mivel nem látott más lehetőséget és jobb ötlete sem akadt, elkezdett felmászni rajta.
A mennyezethez érve meglátta, hogy csakugyan egy nyílásról van szó, egy szellőzőről, ami egészen a torony tetejéig vezetett: Sub-Zero a távolban látta az égen pislákoló csillagokat.
Már majdnem a kötél végén járt, amikor a járat mélyéről meghallotta, hogy a szerzeteseknek sikerült betörni a terem kapuját.
Remélte, hogy mindannyian a térképteremnél gyűltek össze és neki nem kell újabbakkal szembeszállnia. És abban is, hogy nem tűnik fel rögtön nekik a kötél mozgása odalent.
Nem akarta, hogy megpróbálják lerázni őt a magasból.
Mindkét aggodalma alaptalannak bizonyult.
Nem sokkal később már ott állt a holdfényes éjszakában a torony legtetején, és még a menekülési útvonalával se kellett törődnie, mert onnan egy másik kötél egyenesen az egyik külső torony egyik erkélyéig vezetett.
Sub-Zero lecsúszott rajta, majd néhány perccel később már a sziklákon mászott lefelé, egyre jobban távolodva a templomkomplexumtól és a szent ereklyéjüktől megfosztott szerzetesektől.
Hazafelé igyekezett olyan útvonalakat választani, ahol nem kellett túl sok kérdezősködővel szembenéznie, és amin alkalma nyílt tanulmányozni kicsit a szerzett zsákmányt.
A tekercs az állítólagos korához képest kitűnő állapotban volt, nyugodtan kézbe vehette anélkül, hogy attól féljen, az szétporlad a kezében.
Az iraton egy bonyolult ábra volt látható, ami számára nem sokat jelentett.
És mivel nem az ő feladata volt a tekercs megfejtése, így nem is törődött tovább ezzel.
Visszatette azt a tokjába és elő se vette egészen addig, amíg vissza nem ért a klán központjába.
Alig tette be a lábát az épületbe, az egyik klántag máris odalépett hozzá, hogy közölje vele, a Nagymester hívatja.
Sub-Zero rögtön a Tanács nagytermébe sietett, ahol a Nagymester már várt rá a központi pulpituson.
A harcos tisztelete jeléül letérdelt elé és átnyújtotta neki a térképet.
A Nagymester elégedetten nyugtázta, hogy legkiválóbb embere ismét sikeresen teljesítette a megbízását és nem okozott csalódást sem neki, sem az elődei előtt.
Mielőtt Sub-Zero bármit felelhetett volna erre, egy ismeretlen hang is gratulált neki a feladat végrehajtásáért.
Persze, mint hozzátette, nem is várt mást a nindzsától, akinek a sikerét amúgy is jó előre meglátta, hála a varázstudományának.
Sub-Zero ekkor egy pillanatra megfeledkezett önmagáról és a rideg külsőt felfedve idegesen javította ki a megbízóját, hogy ő nem nindzsa, az az ellenfele, Scorpion volt: ő a Lin Kuei harcosa.
A varázsló erre csak elmosolyodott és sajnálkozását fejezte ki, hogy a sárga ruhás nindzsa ilyen komoly fennakadást okozott a tervekben.
Sub-Zero nem volt ostoba, a Nagymester színe előtt jelentette ki, hogy Scorpion nem véletlenül volt ott, és hogy feltételezése szerint a varázsló kijátszotta kettejüket egymás ellen.
Amaz nem is próbálta tagadni a vádat, elismerte, hogy biztosítékot akart magának arra az esetre, ha a harcos elbukna.
Mielőtt azonban a vitájuk elmérgesedhetett volna, a Nagymester a trónjáról felállva rendre intette mindkettejüket.
A varázsló torkát köszörülve tért vissza a társalgás eredeti témájára, és adott át egy zsákot a Nagymesternek, benne a Shirai Ryu vezetőjének földi maradványaival.
Emellett szavatolta a Nagymester előtt, hogy a Shirai Ryu összes klántagja és minden egyes családtagjuk csatlakozott néhai vezetőjükhöz, és a varázsló személyesen gondoskodott róla, hogy egyetlen esetleg bosszút forraló rokon se maradjon, akivel a Lin Kuei-nek számolnia kellene.
A Nagymester módfelett örült ennek, nem is próbálta leplezni gyerekes jókedvét klánja ősi riválisainak pusztulása felett – még az sem zavarta, hogy ő maga jóformán már alig találkozott életében a Shirai Ryu követőivel.
A klánvezér koponyáját szorongatva intett Sub-Zero felé, hogy tartsa magánál a térképet, ugyanis a varázsló időközben felbérelte őt egy újabb küldetésre.
Majd, mialatt a Nagymester néhai ellenfele csontjaival játszadozott, a varázstudó felvázolta Sub-Zero előtt a megbízást.
A harcos által ellopott tekercs, mint mondta, csakugyan egy térkép volt, az egyetlen ismert példány, amely elvezethette a tulajdonosát egy, az emberiség írott történelme előtt épített templomkomplexumhoz, a Négy Őselem Templomához.
A templom mélyén pedig található egy amulett, egy régi ereklye, amely a varázslónak igencsak fontos lenne, hogy megszerezze – még ha az említett tárgy amúgy halandó ember számára teljesen hasznavehetetlen is.
Sub-Zero nem értette, miért kell ő egy közönséges ékszer eltulajdonításához, különösen egy olyan varázslónak, aki egymaga végzett egy egész nindzsaklánnal.
Az ekkor beismerte, hogy a varázshatalma miatt nem léphet be a templomba, ahol ráadásul a négy őselem megtestesítőjével is szembe kellene néznie, ráadásul a ténykedése ekkor minden bizonnyal feltűnne a Földi Birodalom istenségeinek, akikkel, különösen a birodalom védelmezőjével, nem igazán volt felhőtlen a viszonya.
Szüksége volt valakire, aki megfelelő felkészültséggel és erővel rendelkezik ahhoz, hogy megszerezze helyette az amulettet.
Ami egyben állítása szerint megmagyarázta, miért küldött két harcost is ki a térképért: a legjobbra volt szüksége.
Sub-Zero továbbra sem bízott a mágusban, azonban a klánjához fűződő hűsége kötelezte a parancs végrehajtására.
Kifaggatta a varázslót, amennyire csak tudta – vagy amennyire az engedte –, majd elkészítette az útitervet.
A templom meglepő módon nem volt messze, a modern térképekkel összevetve kiderült, hogy a Himalája mélyén található.
Hogy nem fedezték fel azóta sem, azt a hegyvonulat zord időjárása mellett annak is köszönhette, hogy az építmény a varázsló szerint mágikus természettel bírt, és kívülről nem teljesen tűnt annak, ami valójában.
Ugyanakkor megnyugtatta Sub-Zero-t, hogy a térkép segítségével nem okoz majd gondot a számára a felkutatása, és a fagyasztóképessége által kölcsönzött hideggel szembeni ellenállásának hála még a Himalája klímájától sem kellett tartania.
Ez utóbbiban a mágus nem tévedett.
És Sub-Zero-nak szüksége is volt a fagyálló képességére, mellé pedig a kitartására és az erejére is.
A térkép egy hegyvonulat egyik legmeredekebb csúcsáig vezette őt, egy olyan helyre, ami a lehető legmesszebb esett az összes ismert és használt hegyi átkelőtől.
Az út több hetet vett igénybe, és csakugyan valószínűleg ő volt az egyetlen az egész bolygón, aki képes volt úgy megtenni azt, hogy még igencsak frissen, harcképes állapotban érkezzen meg oda.
Ám még így is éppen csak sikerült aztán túlélnie a templomban rá váró megpróbáltatásokat.


5. fejezet: Szél és föld

A varázsló nem hazudott neki – ami már önmagában egy meglepő tény volt –, a templom kívülről teljesen más képet mutatott, mint belülről.
Ahogy a térkép is jelezte, a komplexum négy nagy részből állt, mindegyik kialakítása egy-egy őselem köré épült.
A legelső a Szél Temploma volt, ami azon nyomban éreztette Sub-Zero-val, hogy egy mágiával átitatott helyre keveredett.
A Négy Őselem Templomának bejáratát ugyanis egy hegycsúcsba vájták, a kapu mögött húzódó folyosó túloldalán mégis egy ködös, a semmibe vesző, roskatag oszlopokra épített, vékony pallókból összetákolt hidakkal tarkított hely fogadta.
A térkép megint a segítségére volt: megírta, hogy minden egyes templomrészből csak úgy lehet továbbjutni a másikba, ha az ember megtalálja a megfelelő kulcsot, ami, ha jól vette ki, leginkább az adott őselem három jelképét takarta.
A térkép által említett jelképek felkutatása nem okozott gondot, az odajutás már sokkal inkább.
A semmi felett lebegő, roskatagnak látszó tákolmányok nem töltötték el sok bizalommal Sub-Zero-t, az meg különösen nem, hogy ezen pallók egy része, különösen a templom belseje felé, folyamatosan fel-alá mozgott, így néha csak a jó időzítésének és a reflexeinek köszönhetően volt képes továbbhaladni. Csak annyi szerencséje volt, hogy az útja bár girbe-gurba volt, mindvégig elágazások nélkül vezette őt a szél jelképei felé.
Kettőt sikerült elég hamar összeszednie, ám a harmadikat sehol sem találta, és egy idő után még az út is elfogyott alóla.
Zavarodottan nézett körbe, és mivel nem volt mit tennie, hát visszafordult, hogy nem tévesztett-e el mégis valahol egy leágazást.
A sejtése beigazolódott, aminek cseppet sem örült.
Talált egy padlóra festett kört az egyik platformon, aminek az ábrája megegyezett az egyik jelképen találttal.
Amikor a kör közepére helyezte a szimbólumot, a háta mögül szél zúgását hallotta meg.
Egy óriási, szinte szilárd levegőoszlop emelkedett fel mögötte, ám alig néhány másodpercig volt csak ott, mielőtt ismét eltűnt volna.
Amikor újra letette a jelképet, az megint megjelent, majd eltűnt.
Felnézve Sub-Zero egy újabb útvonalat pillantott meg egy magasabb kőoszlopsor tetején. Harmadszorra is letette a jelképet a körbe, majd abban a pillanatban nekiiramodott és a széloszlop hátára vetette magát.
És így is éppen csak sikerült elérnie a kiszögellést a feje felett, mielőtt a szél elállt volna.
El se tudta képzelni, hogy ha lettek volna itt szerzetesek - ahogy azt egy templomtól amúgy el lehetett várni - azok milyen módon közlekedhettek.
Az így megnyílt út újabb életveszélyes szakadékokat és még ingatagabb építményeket követően egy viszonylag széles, stabil udvarra vezette őt, aminek a vége ismét a semmibe veszett.
Sub-Zero már azt hitte, újabb zsákutcába jutott, amikor egyszer csak egy széllökés feldöntötte őt a lábáról.
Mire felkelt, egy addig sehol sem látott alak emelkedett fölé.
Ekkor eszébe jutott a varázsló intelme, mely szerint a templomkomplexum mind a négy különálló templomát egy istenség őrzi.
A külseje és a képessége alapján a támadóját Fujin-ként, a szél egyik ismertebb isteneként azonosította be.
Amin jobban belegondolva azért is csodálkozott, mert a négy védelmező közül talán ő volt a legismertebb és őt hitte a legerősebbnek, ez viszont ellentmondott volna annak az alapelvek, mely szerint egyre erősebb őröket szokás állítani, hogy a veszélytelenebb ellenfelek ne a legerősebbet fárasszák le leghamarabb.
Persze ezen nem volt ideje sokat rágódni, le kellett győznie a szélistent, aki megérzése alapján egyben a kulcsot is jelentette a számára a szél harmadik és egyben utolsó jelképéhez - és a továbbhaladáshoz. Megpróbált egy gyors fagyasztással rögtön a végére jutni a küzdelemnek, Fujin azonban sebesen kitért előle és visszatámadott.
Sub-Zero hamar belátta, hogy a különleges képességével nem fog sokat érni a szélisten ellen, csakis a saját ügyességére hagyatkozhat.
Szerencséjére Fujin már elszokhatott a pusztakezes küzdelemtől, ugyanis folyamatosan ugyanazt a pár stratégiát ismételte, így Sub-Zero-nak sikerült néhány ütését úgy időzítenie, hogy a rohamozó szélisten teljes erőből a legérzékenyebb pontjaiba kapja azokat.
Miután az egyik ilyen után Fujin úgy megszédült, hogy már úgy tűnt, vége is a harcnak, a szélisten eszeveszett pörgésbe kezdett.
Sub-Zero eleinte gyanakodva figyelte, majd amikor rájött, mire készül az isten, azon nyomban az egyik legtávolabbi, stabilnak látszó oszlophoz rohant, belekapaszkodott, és a biztonság kedvéért még hozzá is fagyasztotta magát.
Fujin ugyanis olyan forgószelet hozott létre maga körül, ami óriási erővel próbálta magába szippantani a harcost.
Az oszlop azonban szerencsére kitartott, és az egyik közelebbi sziklatömb hamarabb adta meg magát.
A kődarab nagy sebességgel csapódott az orkán közepén álló Fujin fejének, aki eszméletlenül, de lehet, hogy holtan rogyott a padlóra.
Sub-Zero ekkor egy erőteljes mozdulattal kitört a jég fogságából és az istenhez lépett.
A ruhája zsebeit átkutatva rátalált a harmadik széljelképre is.
Amint a kezébe vette, fura fény vette őt körül. A jelképek egy pillanat alatt köddé váltak a kezében, ő pedig a következő szempillantásban egy teljesen új helyen találta magát.
A Szél Templomának három kulcsa a Föld Templomába vezette őt.
Itt már nem kellett félnie attól, hogy a mélybe zuhan egy elvétett ugrás miatt, a templom ugyanis egyetlen hatalmas nagy bánya volt, több szerteágazó járattal.
Itt az irányérzékét kellett alaposan igénybe vennie, hogy ne tévedjen el a számos járat között.
A dolgát nem könnyítette meg az alagutakba épített számos csapda sem, melyek a koruk ellenére továbbra is kitűnően üzemeltek, mintha valaki időközben karban tartotta volna őket.
Lengő bárdok, acélrugók által mozgatott, hirtelen összezáródó prések, és véletlenszerűen megnyíló majd újra bezáruló aknák tarkították az utat.
Sőt, amikor végül kiigazodott annyira a falakra vésett jelekben, hogy rájöjjön, az útja lefelé vezeti, az egyik aknában, amin egy kötélen kellett lemásznia, falból kilökődő majd visszahúzódó tüskék igyekeztek megakadályozni őt a tovahaladásban.
Az alsó járatokban végül beigazolódott a sejtése, a templomkomplexumban csakugyan voltak még szerzetesek.
Sub-Zero nem tudta, hogyan voltak képesek megélni azok a Himalája egyik legmegközelíthetetlenebb zugában, ám nem is nagyon foglalkoztatta ez.
Számára most csak legyőzendő ellenfeleket jelentettek.
Olyan legyőzendő ellenfeleket, akik – mint azt hamarosan megtapasztalta – szinte sebezhetetlenek voltak.
A szerzetesek ugyanis hozzá hasonló módon emberfeletti képességekkel bírtak.
Mindegyikük lehunyt szemmel, meditálva lebegett a levegőben.
Az első ilyen találkozás alkalmával megpróbált észrevétlenül elmenni a némán meditáló pap mellett.
A körül ekkor felizzott a levegő és egy villám csapott a harcos felé.
Ráadásul még megfagyasztani sem tudta, mert a fagysugara is fennakadt a levegőben.
Amikor pedig megfordult volna, hogy valamilyen fegyvert vagy egy másik útvonalat keressen, egyszer csak azon kapta magát, hogy a szerzetes ott áll előtte.
Majd amikor visszafordult, ismét. Sub-Zero a szeme sarkából elkapta, hogy a szerzetes felé sem fordulva mindig pont az útjába teleportál, ráadásul egyre közelebb és közelebb lebegett hozzá, ő pedig egyre nehezebben tudta kerülgetni a villámait.
Ugyanakkor észrevette, hogy a levegő nem izzik fel az ellenfele körül teleportálás közben, ami ötletet adott neki.
A következő pillanatban, amikor az megpróbált a háta mögé kerülni, Sub-Zero sebesen megpördült és kilőtt egy fagysugarat.
Az telibe kapta a levegőben manifesztálódó szerzetest, akit Sub-Zero egyetlen jól irányzott, erőteljes ütéssel harcképtelenné tett.
És ez a módszer később a szerzetes társainál is kiválóan bevált.
Szerencsére a telepátia a jelek szerint nem tartozott a különleges képességeik közé.
Némi küzdelem árán végül sikerült eljutni a templom nagycsarnokába.
Ott találta a földistent, Ohona-t.
Ohona egy kisebb földistenség volt, jóval kevésbé ismert, mint Fujin, ám ettől még nem volt veszélytelenebb ellenfél.
Az isten egy több mint három méter magas agyaggólem alakját vette fel, amelyet Sub-Zero akárhogy próbált megütni, csak a keze és a lába sajdult meg tőle, annak semmi baja nem lett.
És akárcsak Fujin-ra, őrá se hatott a fagyasztás, a fagysugár egyszerűen csak lepergett róla.
Maga a terem jelentett végül megoldást Sub-Zero problémájára.
A magasban egy csillár lengedezett, ami egy láncon át egy kapcsolóhoz volt rögzítve.
A csillár tömör vasból készült és a mérete alapján Sub-Zero több mázsásra, ha nem több tonnára saccolta a tömegét.
Úgy oldalazott, hogy végül a fémszerkezet alá csalja a kissé ormótlan Ohona-t, majd villámgyorsan kilőtt, a kapcsolóhoz rohant és megrántotta azt.
A fémcsillár egyenesen Ohona nyakába szakadt és összezúzta az istent.
A darabjai között Sub-Zero ráakadt a föld három jelképére és egy kulcsra.
Amikor a kezébe fogta őket, nem történt semmi, a Szél Templomával ellentétben most nem ment azonnal tovább.
Tanulmányozni kezdte a jelképet és az ábrák alapján kikövetkeztette, hogy a kulcs egy bizonyos ajtót nyit a templom másik részén, és oda kell vinnie a jelképeket.
A vájatokba vésett jelek segítségével visszamászott a felsőbb szintekre, ahol némi keresgélés után ráakadt egy apró kiszögellésre az egyik rugós csapda mellett.
Beleillesztette a kulcsot, mire a csapda felső fele szétnyílt és felfedett egy járatot.
Az alsó rugóra állva felpattant és megkapaszkodott a járat felső szegélyében.
Felhúzódzkodva egy újabb meditáló szerzetessel kellett szembenéznie, akit a megszokott módszerével tett ártalmatlanná.
Innen már csak néhány lengő bárdon kellett túljutnia, míg végül elérte a barlangrendszer végét jelképező kaput.
Az ajtó zárjába illesztette az Ohona-tól szerzett kulcsot, mire körülvette őt a már ismert ragyogás.
A következő pillanatban már egy nedvességtől csöpögő falú, nyirkos csatornában állt.


6. fejezet: Csatornavájatok

A Víz Temploma igazából egy csatornalabirintus volt, mintsem a bolygó felszínének kétharmadát kitevő elem előtt tisztelgő épület.
Habár fagyharcosként nem állt távol tőle a víz ismerete, ő jobb szerette arra használni, hogy a lehűtésével harcképtelenné tegye az ellenfeleit, nem pedig arra, hogy a ruháját átáztatva gyalogoljon benne órákon át fel és alá.
Mert a csatornában ez várt rá: sok-sok órányi céltalan bolyongás a különböző járatok közt.
Ha a Föld Templomát útvesztőnek gondolta, hát akkor a Víz Temploma maga volt a mitológiai Labirinthosz.
A járatok véletlenszerűen ágaztak el és torkolltak zsákutcákba, Sub-Zero pedig egy örökkévalóságnak tűnő ideig bolyongott bennük céltalanul.
Végül megpróbált ahhoz a módszerhez folyamodni, hogy megpróbálja visszakövetni a víz útját, hátha egyben megtalálja a vízisten szentélyét is ezáltal.
Amely feladat közel sem bizonyult olyan egyszerűnek, ugyanis a víz furamód nem csak lefelé folyt a járatokban, hanem teljesen véletlenszerű módon, sokszor olyan irányokba is, amelyek ép elme számára megvalósíthatatlannak bizonyultak volna.
Mégis sikerült felfedezni egy mintázatot a vízfolyásban, amit visszakövetve, sok-sok kötélmászás és bolyongás után, feljutott a templom felső szintjére, ahol egy zárt ajtó fogadta.
Az ajtóra vésett jelek alapján sikerült megállapítania, hogy az ajtót nyitó szimbólum a víztározóban van valahol... a templom túloldalán.
Megkezdte hát az útját visszafelé.
Újra vissza kellett másznia azokon a köteleken, amiken sikerült felküzdenie magát odafelé menet.
Úgy érezte, a kiképzése óta nem kellett ennyi kötelet másznia, mint a Víz Templomában.
Ráadásul a víz többször is csalókának bizonyult a számára, mert olyan helyeken szakadt vége a folyamnak, ami egyértelműen nem a templom legmélyebb pontja volt.
Ráadásul egyes termekben, ahol magasabb volt a vízszint, elektromos angolnákra hasonlító, halszerű lényekre bukkant, amelyek egyike alaposan megrázta, amikor véletlenül a közelébe merészkedett. Onnantól fogva óvatosabban próbált meg közlekedni és szinte végig a lába elé figyelt.
Szerencséje volt, hogy a Víz Templomában nem várt rá még több meditáló, teleportáló szerzetes.
Újabb sok ezer lépést követően végül rátalált a helyes irányra, és a sokadik kötél alján végre megpillantotta a vízgyűjtő ajtaját.
A terem épp üresen állt, ám ez nem jelentett jó hírt a számára.
Ugyanis a keresett jelkép a vízgyűjtő túloldalán, a mennyezethez közel volt egy aprócska mélyedésben, és Sub-Zero semmilyen módon nem volt képes felmászni oda a nyirkos, csúszós falakon.
Még az se segített, ha megfagyasztotta a falat, az egyszerűen túl sima volt, hogy a jegéből bármilyen kapaszkodót alkosson.
Épp ezen a dilemmán töprengett, amikor a terem ajtaja egyszer csak bezárult mögötte.
Meglepetten fordult meg, ám mielőtt bármit tehetett volna, víz kezdett el beömleni a terem felső részében kialakított lefolyókból.
A vízszint gyorsan emelkedett, ám vele együtt kezdett emelkedni a padló közepén heverő kőtömb is. Sub-Zero felmászott rá és azon egyensúlyozva próbált kitalálni valamit, hogy elkerülje a vízbe fúlást. Mielőtt azonban kétségbeeshetett volna, a vízáram elállt, ő pedig a kőtömb tetején egyensúlyozva alig pár méterre került a víz jelképétől.
Óvatosan a szimbólum felé terelte hevenyészett tutaját, majd amikor elég közel ért, megragadta a jelképet.
Épp idejében, ugyanis a terem alján megnyílt egy lefolyó és a víz szintje nagy sebességgel kezdett apadni.
Épp csak sikerült megragadnia a kulcsot, mielőtt az kicsúszott volna a kezéből.
A kőtutaj nagy loccsanással érkezett meg a terem padlójára, pont ugyanabban a pillanatban, amikor ismét kitárult a vízgyűjtő ajtaja.
Sub-Zero nem habozott, azon nyomban kivetette magát rajta, mielőtt az újra bezárult volna.
A kulccsal a kezében megkezdte az utat visszafelé.
Jó emlékezőtehetségének hála csak egyszer-kétszer fordult be rossz helyen, ám a visszaút így is töredék annyi idejét rabolta el, mint amikor először mászta meg a templomot.
Amint visszaért az ajtóhoz, a helyére illesztette a jelképet.
Lehet, hogy az ösztöne súgta neki, lehet, hogy csak szerencséje volt, mindenesetre az ajtó megnyílásának pillanatában az izmait megfeszítve hátrébb ugrott, így sikerült elkerülnie, hogy a megnyíló kapu mögül előbukkanó hatalmas víztömeg magával sodorja őt.
Így is nehezére esett talpon maradni az árban, ami próbálta visszakényszeríteni a templom aljába. Miután az árhullám elvonult, Sub-Zero belépett a megnyílt terembe, ám ott egy hatalmas, üres víztározón kívül nem talált semmit.
Felfelé nézve sem: sehol egy újabb jelkép vagy nyílás.
Nem volt mit tennie, mégis követte az árhullám útját, ami két szinttel lejjebb egy újabb tágas teremhez vezette őt.
A terem alja a mélybe veszett, korábban ezért is gondolta zsákutcának, ám most az egész helyiséget elöntötte a víz, így képes volt átúszni a túloldalán látható folyosóhoz.
Itt egy hosszú-hosszú csatornára bukkant, tele az angolnaszerű lényekkel, amik mögött végre meglátta a templom főcsarnokába vezető ajtót.
Ahol már várt rá egy újabb alig ismert istenség, Kumari, a víz ura.
Kumari teste Ohona-éhoz hasonlóan a saját eleméből, az ő esetében egy soha el nem fogyó víztömegből állt, és a támadásai is nagyrészt kimerültek abban, hogy egy nagy erejű, koncentrált vízsugárral próbálta meg eltalálni Sub-Zero-t.
A harcos úgy gondolta, a képessége segítségével nem lesz nehéz győzelmet aratnia, mindössze meg kell fagyasztania Kumari-t.
Az isten azonban fürgébb volt még Fujin-nál is, ahányszor Sub-Zero csak nekikészülődött annak, hogy megfagyassza, eltűnt a padlót alkotó rács alatt, hogy aztán egy másik ponton bukkanjon fel ismét egy hangos loccsanás kíséretében.
Sub-Zero ekkor taktikát váltott, és agresszívebbé vált.
Addig ügyeskedett, míg sikerült Kumari közvetlen közelébe kerülnie.
Az isten nem ismerte fel, milyen fenyegetést jelenthet rá nézve a halandó, csak amikor Sub-Zero-nak sikerült az öklét a testébe mélyesztenie.
Mire Kumari észbe kapott és megpróbált vízpermetté válni, hogy eltűnjön, Sub-Zero már elszabadította a képességét és belülről fagyasztotta meg a testét, amit aztán darabokra tört, amikor kirántotta belőle az öklét.
A csillogó jégdarabok között pedig rátalált az isten jelképére, amit amint a kezébe vett, egy fényes villanás kíséretében eltűnt a Víz Templomából.


7. fejezet: Lángok harcosa

Sub-Zero az utolsó templomtól tartott a leginkább, és nemhiába.
Nem elég, hogy a Tűz Temploma jellegéből adódóan is komoly hátrányba kényszerítette őt a képességei miatt, de a templom sok tekintetben magában egyesítette az előző három összes hátrányos jellemvonását.
Akárcsak a Szél Templomában, itt is immár három különböző jelképet kellett felkutatnia, és ismét életveszélyes ugrásokra kényszerült bizonytalan stabilitású vagy mindenféle láthatatlan szerkezetek által mozgatott platformok között, miközben azok a lángoló, feneketlen mélység felett egyensúlyoztak. Akárcsak a Föld Templomában, itt is több veszedelmes csapda várt rá, melyek a padlóba épített lángoszlopoktól egészen a hegyes tüskékkel veretezett, falból előbukkanó fémhengerekig terjedtek. Ráadásul a rekkenő hőségben ismét emberi élet nyomaira bukkant, sőt, úgy tűnt, hogy a templom összes szerzetese valójában a Tűz Templomában élt.
Sub-Zero nem tudta, hogyan voltak képesek az amúgy Nepál fagyos világához szokott tibetiek megmaradni a számukra, de bárki más számára is elviselhetetlen forróságban, ám abban a pillanatban nem is igazán foglalkoztatta ez a kérdés.
Sokkal inkább az, hogy miként verekedje át magát rajtuk úgy, hogy a hőség miatt szinte alig volt képes megfagyasztani a levegőben alig megtalálható kevéske vizet.
A Víz Templomától pedig az utolsó őselem kegyhelye nem mást örökölt, mint az útvesztőszerű kialakítást.
Nem volt ugyan olyan átláthatatlan, mint Kumari temploma, hiszen nem akadt annyi hely, ahol útvesztőt lehetett volna kialakítani benne, mégis párszor sikerült megzavarnia Sub-Zero-t a tájékozódásban.
Ami a szerzetesek rohamaival párosulva nagyobb kihívást támasztott az orgyilkos elé, mint az előző három templom együttvéve.
Itt már ő is érezte, miért kellett annak a varázslónak mindenféleképp a legjobb elérhető ember erre a feladatra... még az ő képességeit is kis híján meghaladta ez a kihívás.
De csak kis híján.
A lángtengerek feletti ugrálás fárasztó volt ugyan a számára, mégis szinte már üdítő volt a rengeteg kötélmászás után, amibe alaposan belefáradtak a karjai a Víz Templomában.
És nem egyszer ezek bizonyultak a megmentőinek a szerzetesekkel szemben is, akik valamiért nem merték vagy nem tudták elhagyni a számukra kijelölt épületet, még akkor sem, amikor emiatt kénytelenek voltak végignézni, amint Sub-Zero mellettük eloldalazva már a lebegő kőtömbökön ugrál át a következő építménybe.
A csapdák azonban alaposan megviselték a harcost.
Ott is legfőképpen a padlóba épített lángfúvók, és a sokszor izzásig hevülő fém járólapok, amiket semmiképpen sem tudott elkerülni.
Az egyetlen módszere az volt, hogy igyekezett létrehozni egy vékony jégtócsát rajtuk, amiken még azelőtt átugrált, hogy azok elolvadtak volna és megégette volna a talpát a forró talajon.
Persze a csapdák és a papok kerülgetése még csak a kihívás egy része volt.
Ami nagyobb gondot okozott neki, az a három szükséges jelkép felkutatása volt.
Az elsőnél még szerencséje volt, mert miközben néhány szerzetessel verekedett, feltűnt neki egy jel az egyik csarnok falán, amiből kikövetkeztette, hogy az első jelkép az egyik tűztengeren álló platform alatt található, és ennek az információnak a birtokában már annak a kapcsolónak a felfedezése sem jelentett gondot, amivel leereszkedésre kényszerítette azt a bizonyos kőoszlopot.
A másodiknál viszont gondolkodóba kellett esnie, mert egy olyan ajtóba futott, aminek a zárjába sehogyan sem illett a már nála lévő jelkép.
Kénytelen volt visszafordulni és alaposan átvizsgálni a már bejárt épületet, majd amikor ez nem járt eredménnyel, még jobban vissza kellett mennie.
Ekkor tűnt fel neki egy addig nem látott beugró az egyik épület aljában, amit előrefelé menet nem láthatott, mert az is az egyik kőtömb alatt rejtőzött.
Odabenn viszont kapcsolónak nyomát sem lelte, itt megint arra volt előbb szüksége, hogy elinduljon, ezúttal megint előrefelé, hogy felfedezze a kapcsolót egy másik platform alatt, amit viszont már az élete kockáztatása nélkül meg tudott közelíteni.
Ez a tekervényes kitérő ismét rengeteg idejébe került, ráadásul a sok mászás és ugrálás alaposan kifárasztotta.
De legalább végre képes volt átjutni az addig zárt ajtón.
A túloldalon a Tűz Templomának központi terme várta, benne Hinoka-val, az utolsó védelmező istennel.
A küzdelmük hosszan elhúzódott.
Hinoka egy félig nyers lángokból, félig valamiféle szilárd, anyagiasult formából álló lény volt, aki elég szilárd volt ahhoz, hogy tömege legyen és hasson rá a tömegvonzás, ám a teste olyan mértékű hőt bocsátott ki, hogy Sub-Zero alig bírt a közelébe menni.
És ahogy előre sejtette, a fagyasztóképessége se ért fabatkát sem a tűzisten ellen, aki ráadásul Kumari-hoz hasonlóan bármikor képes volt elemi részecskékre bontani önmagát, hogy aztán a harcos háta mögött jelenjen meg.
Az egyetlen szerencséje az volt, hogy Hinoka közeledtét erőteljes hőhatás előzte meg, így mindig időben félre tudott ugrani az isten támadásai elől.
Ennek ellenére mégsem védekezhetett örökké ellene. Sub-Zero tudta, hogy hamarosan támadnia kell, különben elbukik az utolsó megmérettetésén.
Idővel neki is feltűnt, hogy bár Hinoka gyakran teleportál, a küzdelem során végig a földön áll, vagyis rendelkezik tömeggel, és a teleportálása közben is az aprócska lángnyelvek a nem túl széles fémpallón közlekednek, ami a templom nagytermének padlójaként szolgált a lenti feneketlen, sötét mélység felett húzódva.
A harcos sejtette, hogy nagy kockázatot vállal azzal, hogy mindent egy ebből kiinduló feltételezésre alapoz, mégsem volt más ötlete.
Fagyasztóképességét a kezére koncentrálta, majd kizárva magából a hőség okozta fájdalmat megrohamozta a tűzistent, hogy a feje felett átugorva egy koncentrált fagysugarat lőjön annak arcába.
A jég és a tűz találkozása nyomán Hinoka feje egy pillanatra eltűnt.
Sub-Zero pedig kihasználta ezt és egy sebes mozdulattal megrúgta Hinoka-t a legszilárdabbnak ítélt pontján.
Az isten megtántorodott, majd alázuhant a mélységbe.
Sub-Zero egy fagysugárral gyorsan eloltotta a nadrágjába kapott lángokat, majd türelmesen várni kezdett.
Várta, hogy történjen valami.
Még csak két jelképe volt a háromból, és nem tudhatta, hogy az utolsó nem éppen egy feneketlen szakadék mélye felé tart-e.
Vagy hogy egyáltalán minek kellett volna következnie, hisz az utolsó templom végén állt, és tudomása szerint nem volt ötödik építmény, nem kellett hát arra várnia, hogy egy újabb villanással máshol találja magát.
Várakozás közben azonban hirtelen feltűnt neki egy vékony lépcsősor a palló mellett, amit addig mintha nem vett volna észre.
És a lépcsősor tetején megcsillant valami...


8. fejezet: Túlóra

Mivel nem volt jobb ötlete, Sub-Zero felment a lépcsősoron.
Roppant óvatosan lépdelt, nem bízott a feneketlen mélység felett minden támaszték nélkül lebegő építményben.
Minden egyes lépésnél készen állt arra, hogy egy ugrással visszavesse magát a tűztemplom nagycsarnokának egyetlen biztos pontjára, a fémrácsozatra.
Aggodalma végül alaptalannak bizonyult.
A lépcsősor, akárcsak a többi, fizikának ellentmondó építmény, amit a Négy Őselem Templomában addig látott, szilárdan állt a helyén.
A tetején egy apró emelvény állt, rajta egy tenyérméretű, sárgásan csillogó amulettel.
A harcos az őt megbízó varázsló leírása alapján felismerte benne a talizmánt, aminek a begyűjtésére eredetileg küldték.
Mielőtt érte nyúlt volna, még körülpillantott, csapdákat keresett, amik akkor indultak volna be, ha leemeli a tárgyat a tartójáról.
Miután semmi ilyesmit nem talált, visszafordult, hogy magához vegye az amulettet, az azonban ekkorra már a varázsló kezében volt.
Sub-Zero meglepetten nézte, hogy hogyan került oda a megbízója, amikor egyetlen neszt se hallott, még egy apró sercegést sem, ami azt jelezte volna, hogy az mögé teleportál.
Mégis ott volt, és nagyban lelkendezett, hogy végül sikerült megszereznie Shinnok amulettjét.
Sub-Zero ekkor tudta meg végre a nevét is, amit az örömteli szavak között ejtett el: Quan Chi.
Sub-Zero értetlenül hallgatta a varázslót.
Nem hallott még soha életében sem semmiféle Shinnok-ról, pedig a Lin Kuei tagjaként elég alapos oktatásban részesült a különböző istenségeket és más birodalmakból származó nagyobb hatalmú lényeket illetően.
Amikor ennek hangot adott, Quan Chi lenézően bámult rá, amiért a harcos nem ismerte a varázsló istenét, az Árnybirodalom urát, Shinnok-ot, aki nem kevesebbre készült, mint hogy leigázza magának az összes birodalmat.
Sub-Zero ekkor helyesbítette őt, hogy valószínűleg Shao Kahn-nal, a Külső Világ törekvő császárával keveri össze, aki viszont köztudomásúan több birodalmat is meghódított már, továbbá épp akkoriban zajlottak a királysága és a Föld között a Földi Birodalom sorsát eldönteni hivatott Halálos Viadalok is.
Quan Chi azonban ragaszkodott Shinnok-hoz, Shao Kahn-t csak egy lényegtelen, aprócska kiskirálynak titulálta, aki egy rég holt birodalom fölött próbál uralkodót játszani.
Shinnok azonban, tette hozzá, a valódi hatalom a birodalmak játszmájában.
Az Árnybirodalom uraként birodalma végtelen, és amint visszakapja az amulettjét, hatalmának valódi forrását - amit számtalan esztendővel ezelőtt vettek el tőle, hogy aztán elrejtsék a Négy Őselem Templomában - ereje minden képzeletet felülmúlóvá válik.
És akkor végre kiszabadulhat a pokol fogságából, hogy magáénak követelje vagy elpusztítsa az összes létező világot.
Sub-Zero egyre különösebb tekintettel hallgatta a már szinte monologizáló varázslót.
Minden szavát őrültségnek tartotta, és ennek hangot is adott.
Ez egy pillanatra kizökkentette Quan Chi-t a gondolatmenetéből.
Fölényes mosollyal a harcosra nézett, majd vállat vonva azt válaszolta, nem számít, mit gondol valójában Sub-Zero, az semmit se változtat a tényeken.
Ezután gunyoros hangon elköszönt tőle, de azelőtt még félvállról nindzsának nevezte Sub-Zero-t, hogy eltűnt volna egy fényes, néma villanásban.
Így legalább már Sub-Zero is tudta, hogyan tudott Quan Chi nesztelenül az emelvényre kerülni.
Mivel az amulett a megbízójával együtt eltűnt, ki tudja, hová, Sub-Zero-nak nem volt többé oka a templomban maradnia.
Kedveszegetten indult lefelé a lépcsősoron, mert tudta, hogy végül hiába küzdötte keresztül magát négy mágikus templomon és küzdött meg négy félelmetes istenséggel is, minden erőfeszítése ellenére üres kézzel lesz kénytelen hazamenni.
És a Nagymester biztos nem fog örülni annak, hogy Quan Chi végül anélkül távozott, hogy megbeszélhették volna vele az amulett megszerzéséért járó fizetséget.
Márpedig a harcos abban biztos volt, hogy a Nagymester szép pénzt kért volna a varázslótól Sub-Zero szolgálataiért, hiába pusztította el az a Shirai Ryu klánt korábban.
Mielőtt mélyebbre merülhetett volna ezekben a gondolatokban, fülsiketítő mennydörgés hangzott fel mögötte.
Harcra készen fordult vissza az emelvény irányába, hogy szembeszálljon az ismeretlen jövevénnyel, ott azonban csak a mennydörgés és a viharok urát, a Földi Birodalom védelmezőjét, Raiden-t találta, akit a harcos hallomásból és számos legendabéli leírásból már jól ismert.
Mielőtt felegyenesedett volna, még átfutott az agyán, hogy mindvégig sejtette, hogy előbb vagy utóbb találkozni fog Raiden-nel.
A Nagymester ugyanis nem egyszer említést tett arról a tervéről, hogy a várható jövőbeli haszon reményében a Lin Kuei egy tagjának is részt kellene venie a következő Halálos Viadalon - elvégre egy ottani győzelem híre számos értékes megbízást hozhat számukra.
Márpedig a Halálos Viadalokra jelentkezők mindegyikét maga Raiden készítette fel a rájuk váró megmérettetésre.
Most azonban a viharisten teljesen más okkal állt Sub-Zero előtt.
És láthatóan ideges volt.
Mielőtt Sub-Zero üdvözölhette vagy csak megszólalhatott volna, Raiden dörgedelmes hangon tette fel neki a kérdést, hogy tisztában van-e azzal, mit művelt.
A harcos kimért hangon felelte erre, hogy ő csak a megélhetéséért dolgozott, semmi más. Raiden-t ez nem hatotta meg, hiszen ezzel – ahogy azt most Sub-Zero-val is közölte – a harcos veszélybe sodorta az egész Földet, ha nem az összes létező birodalmat.
Sub-Zero-t ez se rémisztette meg.
Higgadtan reagált az isten vádjaira.
Véleménye szerint Quan Chi akár egy ügyeskedő varázsló is lehetett, aki megpróbálja elhitetni az ostobákkal, hogy közeleg valamilyen szörnyűséges isten egy általa sosem hallott helyről.
Sub-Zero egyikről sem hallott, és nem is hitt ennek okán sem Shinnok, sem az Árnybirodalom létezésében.
Raiden-t ez nem hatotta meg, szarkasztikusan felelte, hogy ez esetben Sub-Zero hite csodás átalakuláson fog átesni, ugyanis a viharisten egyenesen az Árnybirodalomba küldi őt, hogy szerezze vissza az amulettet Quan Chi-től, vagy ha az már átadta az urának, magától Shinnok-tól. És mindezt egyedül, mert Raiden-nek földi istenként semmilyen hatalma nem lenne az Árnybirodalomban, így minden segítsége kimerül abban, hogy átjárót nyit oda a harcos számára.
Sub-Zero egy hosszúnak tűnő pillanatig némán nézett az istenre, majd előrelépett.
Elfogadta Raiden megbízását, de hozzátette, hogy csakis azért, mert tudja, hogy amúgy sem lenne más választása.
Raiden-t ez a legkevésbé sem érdekelte, neki az volt a fontos, hogy az amulett kikerüljön Shinnok kezéből, ezáltal megakadályozva a bukott Idősebb Isten visszatérését.
Mielőtt útjára küldte volna a fagyharcost, még figyelmeztette, hogy legyen óvatos az Árnyéktestvériség tagjaival.
Az Árnybirodalom sok veszélyes lélek gyűjtőhelye, ám közülük is ennek a Shinnok közvetlen parancsainak engedelmeskedő társaságnak a tagjai a legveszedelmesebbek.
Sub-Zero néma meghajlással köszönte meg az isten tanácsát, majd belevetette magát a Raiden által nyitott átjáróba.


9. fejezet: A pokol tornáca

A túloldalra érve Sub-Zero még éppen megpillanthatta, amint Quan Chi eltűnik egy újabb fényes villanásban.
Egy röpke pillanatra átsuhant a gondolatai közt, hogy miért kellett ismét teleportálnia a varázslónak, ha egyszer elméletileg oda nyithatott volna magának kaput, ahová csak akart, de aztán belátta, valószínűleg Quan Chi is érezte, Raiden nem hagyja annyiban az amulett eltűnését, és szándékosan csalta az őt követő harcost arra a helyre.
Ennek a gondolatnak a fonalát követve Sub-Zero alapos odafigyeléssel nézett körül.
Egy kisebb helyiségben állt, aminek egyetlen kijárata volt csak, vele szemben.
A falak fémből készültek, és szögletességükben meglepően modern külsővel bírtak ahhoz képest, hogy a legtöbb Földön kívüli dimenziót a klánja feljegyzései technológiailag minden szempontból elmaradottabb helynek írták le.
Mivel semmiféle berendezést vagy bármi egyéb érdekességet nem látott, így óvatosan megközelítette az ajtót.
Alapos tanulmányozás után semmiféle csapdát nem látott rajta, így megérintette a nyitógombnak tűnő kiszögellést.
Az ajtó hangtalanul nyílt ki előtte.
Kilépve egy óriási város kellős közepén találta magát.
A távolban acéltornyok emelkedtek a narancsszínű, köd lepte égbolt előtt.
A tornyok tetején keresőfények pásztázták a köréjük épített fémpalló-hálózatokat.
Az egész város egy futurisztikus gyártelep benyomásával rendelkezett, és igen távol állt attól a képtől, amit Sub-Zero bármelyik földi vallás tanai alapján elképzelt volna a pokolról, a bűnös lelkek gyűjtőhelyéről.
Mindössze egyetlen ösvény vezetett előrefelé, így elindult rajta.
Nem is próbálkozott a rejtőzködéssel, esélytelen lett volna.
A felüljáró könnyen belátható volt, hatalmas üres terekkel körülötte, ráadásul az egyik torony keresőfénye elég hamar befogta őt, és amint eltávolodott tőle, egy másik vette át a szerepét.
Tudta, hogy csak idő kérdése, mikor próbálja meg valaki elfogni vagy megölni.
Az első ellenfele két toronnyal később bukkant fel.
Emberszerű lény volt, habár a bőre Quan Chi-éhoz hasonlóan szürkés, és akárcsak a varázsló, tetoválást viselt az arcán, igaz, ez az őr nem feketét, hanem vöröset. Fémlapokból és műanyagból készült páncélt viselt, a kezében pedig egy botszerű fegyvert tartott.
Sub-Zero csak a megérzésének köszönhette, hogy óvatosan közeledett felé, így amikor az felé fordította a botot, még időben kitért a fegyver végéből előcsapó plazmasugár elől.
Ez végérvényesen megerősítette benne azt, hogy nem szabad az Árnybirodalomra egy elmaradott, karmokkal hadakozó démonok és kísértetiesen huhogó szellemek által lakott világnak képzelnie, helyette úgy kellett hozzáállnia a helyhez, mintha egy roppant modern, jól felszerelt, képzett őrökkel dolgozó börtönkomplexumból akarna megszökni.
Vagy, jelen esetben, eljutni a szívéig, mert úgy vélte, ott találja majd Quan Chi erődítményét.
Ehhez azonban számos helybélin kellett sejtése szerint átküzdenie magát.
Az első közülük pedig nem bizonyult könnyű ellenfélnek.
Az őr sokkal kitartóbb volt, mint bármilyen ember, akivel eddig szembe kellett szállnia.
Csak az segített, hogy a tornyokat összekötő fémutakon nem volt korlát, így a mélybe tudta taszítani az ellenségét.
A későbbiekben is legfőképp erre a taktikára próbált hagyatkozni, ami persze azt jelentette, hogy időnként azt kockáztatta, azok valamelyike löki le őt a vékony pallókról.
Ezen a taktikán egyszer változtatott csak, és később sajnálta, hogy nem volt alkalma később is így küzdeni.
Az egyik, igen széles téren ugyanis egy szokatlan csapdába botlott.
Valamiért a hely építői úgy gondolták, hogy a tér két oldalán gigantikus pörölyöket építenek, amik ritmikusan le- és lecsaptak a térre, ami minden jel szerint különösebb gond nélkül viselte a mázsás fémsúlyok támadását.
Ha egy gyárban lett volna, Sub-Zero talán még el tudta volna képzelni, mi haszna lehet egy ilyen szerkezetnek, így viszont csak egy megmagyarázhatatlan csapda volt a szemében.
Amit remekül ki tudott használni arra, hogy a segítségével szó szerint laposra verje a vele szembeszálló őröket.
A látszólag kifogyhatatlan őrség tagjai még egyszer kapóra jöttek a számára.
Egy idő után az egész fémutat elzáró, sárga energiafalakba botlott, amiknek a generátorai egyrészt túlságosan is az út szélén voltak ahhoz, hogy megpróbáljon hozzájuk férni és megpiszkálni a huzalozást, másrészt a legkevésbé sem hatott rájuk a fagyasztása.
Viszont amikor teljes erejéből hozzájuk vágott egy őrt, annak egyrészt semmivé porladt a teste, másrészt pár másodperce a kapu is rövidzárlatot kapott és inaktívvá vált, amíg a generátorok helyre nem állították önmagukat.
Ezt a trükköt alkalmazva aztán sikerült egyetlen karcolás nélkül átjutnia ezeken az akadályokon.
A következő azonban már a számára is túl nehéznek bizonyult.
A következő nagyobb téren egy három méternél is magasabb, kiborgszerű lény állt.
Mivel nem akart szembeszállni vele és vissza se fordulhatott az energiakapu miatt, így nem maradt más választása, megpróbált elfutni mellette.
Ekkor azonban egy plazmalövedék csapott felé, éppen csak sikerült kitérnie előle, ez azonban azzal járt, hogy kibillent az egyensúlyából.
A robot rögtön kihasználta ezt, és egyetlen ütéssel a földre küldte.
Mielőtt felállhatott volna, a semmiből előbukkant két őr, és ekkor Sub-Zero megtapasztalta, mire jó a plazmavető botok túlsó vége: a beépített sokkolókkal hamar harcképtelenné tették őt. A harcos előtt minden elsötétült.


10. fejezet: Scorpion

Egy börtöncellában tért magához. 
A sokkolók hatása nem múlt el teljesen, eléggé kábának érezte magát ébredés után.
Csodálkozott, hogy még élt, és azon is, hogy nem bilincselték meg.
Ahogy a látása kezdett kitisztulni, feltűnt neki, hogy egy ugyanolyan teremben van, mint amilyenbe eredetileg érkezett Raiden átjáróján át, csak ennek az ajtaja rácsos volt, nem tömör.
Amikor odalépett és megfogta a rácsokat, hirtelen megrázta valami.
Jobb oldalról egy őr feje bukkant fel, aki odavetett valamit neki egy számára ismeretlen nyelven, majd megfenyegette a fegyverével, aztán egyszerűen faképnél hagyta.
Ekkor a háta mögött megszólalt egy hang, és közölte vele, az őr mindössze annyit mondott, nem is érdemes még csak próbálkozni sem a szökéssel.
Sub-Zero megfordulva egy magas, halottsápadt arcú alakot pillantott meg maga előtt, aki egy olyan öltözéket viselt, amit leginkább egy főpap ruhájához lehetett hasonlítani a hosszú, válltöméses köpenyével és a magas, a ruhával egybevarrt fejdíszével.
Az ismeretlen nem mutatkozott be, helyette folytatta a monológját.
Szerinte értelmetlen volt ezt olyasvalakivel közölni, aki az Árnybirodalom Lélekbörtönében találja magát, elvégre akinek van egy kis esze, az úgyis tudja, hogy nem szökhet el onnan.
Elvégre hová lehetne szökni az Árnybirodalomban?
A birodalomban, ahová csak azok kerülnek, akik odavalóak, akiket a saját birodalmaik eltaszított önmagától.
Sub-Zero itt már közbevágott, a büszkesége nem hagyta, hogy ezt szó nélkül tűrje.
Kijelentette, hogy őt nem taszította ki semmi sem magából, határozott céllal küldték a pokolba.
Az idegen erre rezignáltan csak annyit felelt, hogy a kettő gyakorlatilag ugyanaz, hisz senki sem léphet az árnybirodalomban anélkül, hogy a lelkét meg ne fertőzte volna a gonosz.
Sub-Zero kényelmetlennek találta ezt a témát, így inkább megpróbálta elterelni a szót a számára praktikusabb területek felé.
Visszafordult és a rácsokat vizsgálva, társalkodó hangnemben, mintha csak úgy odavetné, megkérdezte, hogy nem próbálkozott-e meg valaha bárki a szökéssel.
A hangja nyugodt maradt, belül azonban idegesen, sőt, talán türelmetlenül és reménykedve várta, hogy az öregember igennel fog felelni erre: mert akkor legalább már a remény meglett volna a számára, hogy valahogyan hozzálásson a kijutáshoz.
Az öreg enigmatikusan csak annyit felelt erre, hogy a választ nem tudja a kérdésre.
Abban azonban már biztos volt, hogy ő maga hamarosan ki fog jutni az Árnybirodalomból, habár ehhez előtte tovább kell játszania Raiden játékát.
Sub-Zero visszakérdezett, hogy ezt meg hogy érti, de nem kapott választ.
Megfordulva pedig már csak az üres cella fogadta.
Értetlenül járta körbe a nem túl széles helyiséget.
A sápadt öregembernek nyomát se lelte, és már kezdte azt hinni, csak a képzeletet játszott vele vagy az Árnybirodalom kezdi lassan megviselni az idegeit... vagy esetleg valamiféle csalfa mágia áldozatává vált.
Ezen azonban nem törhette sokáig a fejét, mert miközben az ajtó előtt állva próbálta kitalálni, mi folyik körülötte, egy másik hang szólalt meg mögötte.
Ő is arra hívta fel a figyelmét, hogy ne álmodozzon a szökésről, ám ebben a hangban volt valami fenyegető, ami nem tetszett a harcosnak.
Megfordult, hogy aztán szembetalálja magát egy nindzsaruhás alakkal.
A kérdésére, hogy ő meg kicsoda, az eleinte nem adott egyenes választ.
Önmagát egy halott embernek nevezte, aki meglepődve tapasztalta, hogy Sub-Zero halandóként bukkant fel előtte itt, az Árnybirodalom mélyén.
Ami azt jelentette, hogy hiába volt a pokolban, mégis meg lehetett ölni.
Ami határtalan elégedettséggel töltötte el őt.
Sub-Zero ekkor nem bírta tovább, rákérdezett, hogy mégis, kicsoda ő, és mi gondja van vele.
Amaz dühösen vágta hozzá, hogy ő Scorpion, akit Sub-Zero hidegvérrel kivégzett nem is olyan régen a shaolin monostorban, amikor mindketten megpróbálták megszerezni a Négy Őselem Templomának térképét.
Sub-Zero nem riadt meg tőle.
Harcosként azt az elvet követte, hogy ha valaki nem végez az ellenségével, akkor azt kockáztatja, hogy később az kerül fölénybe és végez vele.
Nem bánta meg, hogy megölte Scorpion-t és ezt nem félt nyíltan a szellem képébe mondani.
Azt azonban nem igazán a saját halála dühítette, a lelke attól még képes lett volna nyugodtan az Árnybirodalomba távozni.
Scorpion azért volt haragos, mert érezte, tudta, hogy Sub-Zero-nak köze volt a családja, az egész klánja lemészárlásához.
Sub-Zero elhárította ezt a vádat, hiszen nem ő, hanem Quan Chi volt az, aki személyesen megölte a Shirai Ryu tagjait és azok családjait.
Neki semmi köze nem volt a mészárláshoz, ő mindössze teljesített egy megbízást és elvitt egy térképet, az már nem rá tartozott, hogy a megbízó milyen módon fizetett ezért a klánjának.
Scorpion-t viszont meg az nem érdekelte, hogy milyen kifogásokkal próbál előállni a harcos. Felszólította őt, hogy küzdjön meg vele, majd késlekedés nélkül Sub-Zero-ra támadt.
Sub-Zero arra számított, hogy Scorpion ugyanúgy fog küzdeni, mint akkor, a templomban.
A szellemnek ezért sikerült alaposan meglepnie, ugyanis a halál igencsak szokatlan képességekkel ruházta fel.
A két legszembetűnőbb Sub-Zero számára az volt, hogy Scorpion képessé vált a rövid távú teleportációra, amivel egyetlen szempillantás alatt el tudott tűnni a szeme elől, hogy aztán a háta mögött bukkanjon fel rögtön.
A másik a lidérc csáklyája volt.
A Lin Kuei-ben sem volt szokatlan a hasonló fegyver használata, a vékony láncra vagy kötélre kötött kunai, vagyis nindzsakés nem számított ritkának egy keleti orgyilkos arzenáljában, ám a nehézkes használat miatt viszonylag kevesen alkalmazták harc közben.
Scorpion-é azonban mintha önálló életet élt volna.
Sub-Zero nem tudta a levegőben megragadni, hogy magához rántsa vele az ellenfelét, sőt, az mintha a kezéhez tapadt volna, hogy aztán Scorpion legyen az, aki egy mozdulattal kibillenti őt az egyensúlyából. A fagyharcos így hamar megtanulta elkerülni a fegyvert, amit szerencsére a szűkös tér miatt Scorpion se tudott hatékonyan használni.
Sőt, a nem túl tágas börtöncella leginkább Sub-Zero-nak kedvezett, akinek a fagyasztóképességéhez nem kellett nagy hely, és mivel széles körben is képes volt fagysugarat előállítani, így Scorpion volt az, aki pár percnyi küzdelem után kezdett hátrányba szorulni.
Amikor aztán az egyik teleportációs kísérlete után az egyik fagysugár teljes erejéből telibe kapta, a sorsa megpecsételődött.
A teste teljesen átfagyott, Sub-Zero pedig egyetlen ütéssel apró szilánkokra robbantotta azt.
A darabok azonban furamód hamar elkezdtek halványulni, majd eltűntek, Sub-Zero pedig mintha hallott volna egy távoli hangot, amely még közölte vele, hogy a kettejük ügyének még nincs vége.
Mivel nem volt szokása halott szellemek fenyegetéseivel törődni, a harcos inkább a kéznél lévő probléma megoldása felé fordult.
A Scorpion elleni harc ötletet adott a számára.
Leült meditálni, hogy megpróbálja fókuszálni a fagyasztóképességét.
Majd egyetlen, roppant hideg sugárba összpontosította azt és megfagyasztotta vele az ajtót alkotó rácsokat.
A lehűlt, rideggé vált fém néhány ütés múlva megadta magát a csapásai előtt, az út pedig szabaddá vált előtte.


11. fejezet: Szökés!

Sub-Zero szökése nem maradt észrevétlen.
Hamar felbukkant az első őr, aki az addig megszokott botfegyverrel ellentétben egy hatalmas csövű mordályt cipelt magával.
Sub-Zero nem tudta, miféle lövedéket volt képes kilőni a fegyver, de a mérete alapján nem is szándékozott rájönni, mert attól tartott, az élmény túlságosan maradandóvá vált volna a számára még akkor is, ha az el se találja őt.
Az őr kezéhez fagyasztotta a fegyvert, majd egy gyors mozdulattal ártalmatlanná tette ellenfelét.
Ezután meg sem állt a cellablokk kijáratáig, ami mögött a már ismerős, tornyok között kanyargó fémútrengeteg fogadta.
Ahogy alaposabban körülnézett, egyre inkább az a sejtése támadt, hogy mégsem egy városban, hanem egy gigantikus, metropoliszokat megszégyenítő méretű börtönben állt: a pokol fegyházában.
Így már inkább értelmet nyert előtte a hely kialakítása, és egyben a korábban látott kalapácscsapda is. Ezzel pedig az a felismerés járt, hogy nem a komplexum belseje felé kell átküzdenie magát, mert aligha ott találja Quan Chi-t.
Hanem sokkal inkább ki kell jutnia onnan, hogy felkutathassa a varázsló rejtekét, bárhol is legyen az a pokol kietlen pusztaságain.
Mivel továbbra is csak egyetlen út vezette előre, nem volt sok választási lehetősége azt illetően, hogy merrefelé induljon el.
Ekkorra már meghallotta a távolban a riasztó hangját, melynek hatására még több őr került az útjába, és a legtöbbjük már kézi ágyúval fogadta őt.
A menekülése így lassan kezdett egy apokaliptikus csatajelenetre hasonlítani, ahogy a gigantikus lövedékeket kerülgetve próbált a korlátok nélküli fémjárókon rohanni. Így jutott el egy liftrendszerig, ami kódkártyákat kért tőle a működéshez.
Az első kettő kártyára nem volt nehéz szert tennie, több őr övén is ott lógtak, csak el kellett vennie az egyiküktől.
A harmadik megszerzése azonban már problémásabbnak bizonyult.
Az egy olyan androidnál volt, mint amilyen elkapta őt nem sokkal korábban.
A gigantikus, keze helyén körfűrészt viselő démongépezet szinte legyőzhetetlen ellenfélnek bizonyult. Lassan mozgott ugyan, ám a szűk pallón nem volt sok hely kikerülni a csapásait, ráadásul a fagysugár se hatott rá.
Sub-Zero ezért cselhez folyamodott.
Amikor a körfűrész megint lesújtott, a harcos felkapaszkodott a lény karján, megragadta a kulcskártyát, majd egy jól időzített rúgással kibillentette az androidot az egyensúlyából, hogy az a mélybe zuhanjon.
Az utolsó kódkártya megnyitotta előtte a legfelső szintet. Az így megnyíló út azonban végül zsákutcába vezette: egy hatalmas szobor előtt végződött, ami pár méterrel a faltól magasodott fölébe.
A szobor amúgy kísértetiesen hasonlított arra az öregemberre, akivel először találkozott a zárkájában.
A szobor elhelyezkedése ötletet adott a harcosnak.
Visszament a legalsó szintekre, felkapott egy mordályt, és a majd belelőtt a szobor talpazatába.
Az megroggyant, de nem dőlt el.
Így Sub-Zero visszament a harmadik szintre, és ott a fegyvert a szobor fejének irányába fordította, majd meghúzta a ravaszt.
A kőépítmény nagy robajjal dőlt hátra, ledöntve a falat maga mögött.
A harcos leugrott, és a szobor romjain át kimászott a szabadba.
Észre se vette, hogy a távolból három alak követi figyelemmel minden egyes lépését.
A fal mögött egy hatalmas szakadék várt rá, amin egy széles híd vezetett keresztül.
Mivel másfelé nem is mehetett volna, Sub-Zero elindult előrefelé rajta.
A híd köveibe vésve szokatlan jeleket vett észre.
Valamiféle írásnak gondolta, de az értelmüket megfejteni nem tudta.
Nem is volt rá szüksége, mert mint később kiderült, a feliratot számos nyelven felvésték, köztük egy olyanon is, amiben Sub-Zero is jártas volt.
Sok újdonságot nem tudott meg belőle, csak azt, hogy a hidat a Halhatatlanság Hídjának nevezik, és hogy maga Shinnok keresztelte el így az erődjébe vezető mágikus építményt.
A felirat alapján Sub-Zero úgy érezte, jó nyomon jár.
Sejtését megerősítette az a különös őr is, a ki az útjába került.
Az őr egy kétlábú dinoszauruszhoz hasonlító lény hátán ült, kezében egy hosszú lándzsával.
Mégsem a fegyver jelentett veszélyt Sub-Zero-ra nézve, hanem a hátas, ami, mint hamar kiderült, képes volt tüzet lehelni.
Ám ez se segített rajta, amikor a harcos egy ügyes pillanatban egy fagysugárral megfagyasztotta a lény fejét, hogy egy ütéssel szilánkokra törje azt.
Az elzuhanó állat maga alá temette és agyonnyomta lovasát is.
A hídon – ami amúgy számos, egymástól egyre távolabb a semmiben lebegő darabból állt – még három őrszem várt Sub-Zero-ra.
Ezek már androidok voltak, ám körfűrész helyett már lángszóró vagy gépágyú volt a karjukon.
Mivel hasonlóan sebezhetetleneknek bizonyultak, mint a börtönbéli társaik, Sub-Zero-nak továbbra is azt kellett elérnie, hogy valahogy a lenti mélységbe taszítsa őket.
Szerencsére csak kettejüknél talált olyan kulcsot, ami a hídon való továbbjutáshoz kellett neki.
Mint később kiderült, az egyik ezek közül magának az erődnek a kulcsa volt.
Addig azonban még több fegyveres őrön is keresztül kellett küzdenie magát, hogy aztán az utolsó néhány méteren maga a híd szálljon szembe vele, amikor a díszítésnek tűnő kőcsápok hirtelen felé nyúltak, hogy megragadják és a mélybe vessék.
Csak a reflexeinek köszönhette, hogy sértetlenül átjutott rajtuk, és végül megállhatott Shinnok erődjének kapujában.


12. fejezet: A démontestőrök

Sub-Zero arra számított, hogy Quan Chi egy egész hadsereggel vár rá odabenn.
Meglepődött, amikor a kitáruló kapu mögött mindössze egyetlen magányos őrt talált.
Vagy nem számítottak arra, hogy túléli a hidat, vagy az épület valamely másik bejáratánál várták őt, mindenesetre komolyabb ellenállásba alig futott az erődítmény falai között.
Jobban meggyűlt a gondja a folyosók kialakításával.
Az egész erőd egyetlen összetett labirintusnak bizonyult, amit minden bizonnyal szándékosan alakítottak ki úgy, hogy összezavarja az illetéktelen behatolókat.
Ez bizonyos mértékig Sub-Zero esetében is bevált.
Alapvetően egy célja volt, eljutni Quan Chi-ig, hogy visszaszerezze tőle az amulettet.
Úgy okoskodott, hogy a varázsló minden bizonnyal az erődítmény felső részein tanyázik.
Odakintről legalábbis úgy tűnt, hogy az épület két, fizikailag különálló részből tevődik össze, és a felső építményt csakis valamilyen odabenn található szerkezet segítségével lehet megközelíteni.
Sikerült rátalálnia erre a szerkezetre, ám annak működtetéséhez a harcos számára már egyáltalán nem meglepő módon három kulcs szükségeltetett.
Amiket ráadásul az erődítmény különböző pontjain, egyszerre kellett használni.
És Sub-Zero egyikkel sem rendelkezett.
A szerencse viszont ismét a pártfogásába vette.
Miközben nesztelenül osont végig a folyosókon és kerülgette az őröket, megütötte a fülét egy beszélgetés.
Innen tudta meg, hogy a portál aktiválásához szükséges három varázskulcs Quan Chi három személyi testőrénél, Kia-nál, Jatakaa-nál és Sareena-nál található, akik az erődítmény három megerősített termében szállásolták el magukat, több csapda mögött, hogy még jobban megnehezítsék a földi behatoló dolgát.
Így hát újabb folyosók és csapdák sora várt rá, ahogy lassan végigküzdötte magát az első szint végén található lakrészig.
Az első testőr, Kia, egyedül tartózkodott odabenn, ráadásul láthatóan meglepte a harcos felbukkanása, mert még arra sem volt ideje, hogy felkapja az asztalon heverő fegyverét, Sub-Zero máris megtámadta őt.
A meglepetés erejét kihasználva a földi hamar győzelmet aratott a testőr felett, akinek egy mozdulattal sikerült kitörnie a nyakát.
Az első kulcsot pedig a nő ruhájának egyik zsebében találta.
A második terem a szint túlsó végén volt található, mégis, hogy eljusson oda, Sub-Zero-nak két másik emeleten kellett átjutnia több liften keresztül, hála az erődítmény kusza kialakításának.
Jatakaa már felkészülten várta őt, a jelek szerint valahogy eljutott hozzá társa halálának híre.
A testőr ívelt pengéjű kardja sem bizonyult azonban megfelelő védelemnek a fagyharcos képességeivel szemben, aki addigra már ennél jóval veszedelmesebb ellenfeleket is legyőzött anélkül, hogy bármi komolyabb baja esett volna.
Jatakaa a saját kardjának áldozatává vált, a kulcsa pedig Sub-Zero-hoz került.
Az utolsó kulcs megszerzésénél viszont valami fura dolog történt.
Sareena esetében minden úgy indult, ahogy a két társnőjénél is.
Sub-Zero a terembe lépve már harcra készen találta a nőt, aki két harci sarlót, vagyis kamát tartott a kezében.
A harcuk is hasonlóan folyt le, mint Kia és Jataaka esetében, a nő nem bizonyult méltó ellenfélnek a harcos számára.
Mégis, miután sikerült lefegyvereznie és a földre tepernie, és már azon volt, hogy bevigye a gyilkos csapást, Sub-Zero habozni kezdett.
Volt valami a démonnőben, amit nem tudott magának megmagyarázni, egy kisugárzás, ami arra késztette, hogy visszafogja az öklét.
Ráadásul az végig némán bámult a szemébe, mintha a tekintetével próbálná meg foglyul ejteni... vagy még inkább kifürkészni őt.
Néhány pillanatig ebben a megfagyott csendéletben álltak, majd Sub-Zero lenyúlt, elvette Sareena-tól az utolsó kulcsot, szó nélkül felállt, hátat fordított, majd otthagyta a nőt, aki mindezt mozdulatlanul, némán nézte végig.
Majd, miután a harcos távozott, egy darabig még nézte az immár üres folyosót a szobája előtt.
Végül döntött és ő is kilépett az ajtón, hogy Sub-Zero után induljon.
A fagyharcos eközben már ismét a legfelső szinten állt, és éppen elhelyezte az utolsó kulcsot is a helyén.
Amikor nem sokkal előtte az első emelvényhez érkezett, egy darabig tanácstalanul állt a helyén, hisz mindegyik kulcs teljesen egyformának tűnt, nem tudta, melyiket kell használnia.
Ám akkor az egyik kulcs egyszerűen kiugrott a zsebéből, hogy magától a helyére kerüljön.
Most, a harmadik alkalommal már nem is próbálkozott, hagyta, hogy a varázseszköz végezze a maga dolgát.
Amint az a helyére került, vékony energiacsík izzott fel a három kulcs között, hogy aztán az utolsó felfelé fókuszálja azt.
Sub-Zero-t ekkor éles, sárga fény ölelte körül, majd a következő pillanatban azon kapta magát, hogy Quan Chi trónja előtt áll.


13. fejezet: Shinnok ellen

A varázslót láthatóan nem lepte meg az érkezése.
Nyugodtan üldögélve köszöntötte a harcost, hogy aztán rögtön közölje vele, egy kicsit elkésett, az általa keresett amulett azóta a jogos helyén, Shinnok nyakában lóg, aki nem sokkal a fejük felett készíti elő a terveit. Sub-Zero nem szólt semmit, csak dühödten nézte Chi-t.
Az továbbra sem zavartatta magát, és folytatta.
Kifejtette a harcos előtt, hogy Raiden valójában azért küldte őt az Árnybirodalomba, mert tudta, hogy Sub-Zero lelkét beszennyezte a gonosz, elvégre másképp nem is maradhatott volna a pokolban, az rögtön kivetette volna magából.
Ezért Quan Chi felajánlotta számára, hogy csatlakozzon Shinnok Árnyéktestvériségéhez, legyen az ő harcosuk.
Sub-Zero kimért ridegséggel utasította vissza.
Chi sóhajtva emelkedett fel.
Sajnálta, hogy kénytelen lesz elpusztítani egy ilyen érdekes halandót.
Sub-Zero ekkorra már fáradt, megviselt volt, meglátszott rajta a szüntelen harc nyoma.
Chi végig előnyben volt vele szemben, úgy tűnt, inkább csak játszadozik vele, nem egyszer megakadályozta, hogy Sub-Zero a trónja előtt tátongó mélységbe zuhanjon.
A harcos azonban nem tört meg, és a kitartása végül elnyerte a jutalmát; igaz, egy kívülről érkező segítség formájában.
Ugyanis az egyik pillanatban Chi mögött sárgás fény villant, majd felbukkant egy átjáróból Sareena, aki Quan Chi-be mélyesztette a kamáját, majd egy rúgással a mélybe taszította a láthatóan döbbent varázslót.
Sub-Zero leplezetlen döbbenettel és kíváncsisággal nézett a nőre.
Nem értette, miért segített neki egy démon a saját gazdájával szemben.
Sareena erre azt felelte, hogy tudja, hogy Sub-Zero halandóként tartózkodik az Árnybirodalomban, vagyis ő megadhatja neki azt a lehetőséget, amire a nő már egy örökkévalóság óta várt: hogy kiszabadulhasson onnan.
Sub-Zero csak annyit tudott erre felelni, hogy egyikük se megy sehová, amíg meg nem szerzi az amulettet, addig ő is ugyanúgy a pokol foglya.
Mielőtt Sareena bármit mondhatott volna erre, lilás fény jelent meg a mellkasánál.
A nő hangtalanul omlott össze, Sub-Zero éppen csak el tudta kapni, mielőtt a földre rogyott.
De elkésett, Sareena addigra már nem élt.
A harcos megérezte a kezével a nő hátán éktelenkedő, égett szélű lyukat, ami a fénysugár égetett bele. Amikor felnézett, ugyanazt az öregembert látta maga előtt, akivel a börtönben is beszélgetett.
Csak az ezúttal érezhető gőggel nézett rá, a viselkedése egyértelműen önteltséget, lenézést sugallt irányába.
Sub-Zero-ban ekkor vált bizonyossággá a gyanú, ami a börtönfal óta élt benne, hogy az öregember maga Shinnok, akitől vissza kell szereznie a mágikus talizmánt.
Mindketten némán méregették a másikat.
Nem volt szükség közöttük szavakra.
Sub-Zero lassan leengedte Sareena testét, majd ugyanazzal a mozdulattal, ahogy felemelkedett a helyéből, elindított egy fagysugarat Shinnok irányába.
Az egy mágikus pajzzsal hárította a támadást, majd a kezéből egy ugyanolyan fénysugár lövellt ki, amely Sareena-val is végzett.
Sub-Zero félregurult előre, de az isten ekkorra már fölénybe került vele szemben.
Sikerült a támadásaival Quan Chi megüresedett trónja mögé szorítania a harcost, aki tehetetlenül próbált fedezéket keresni az isten gyilkos sugarai elől.
A trón szerencsére elég erősnek bizonyult, hogy megvédje őt, ám tudta, hogy ez nem tarthat örökké, és Shinnok sem fog mindössze ehhez a taktikához folyamodni.
Miközben agya egy lehetséges megoldás után kutatott, feltűnt neki egy különös alakú véset a trón mögötti padlón.
Amikor megérintette, az sárgás fénnyel izzott fel, pont úgy, mint az a teleporter, ami a terembe vitte őt. Mivel úgy vélte, hogy bárhol jobb lenne neki, mint a trón mögött kivárni azt, hogy mikor végez vele Shinnok, belemászott a vésetbe.
A következő pillanatban a terem túlsó felében találta magát.
Az átjáró mindössze néhány méterre vitte onnan, ami egy töredékpillanatra elgondolkoztatta, hogy mi értelme volt a trón mögé rejteni, ha egyszer nem bizonyult valódi menekülőútnak.
Ám mielőtt azt végiggondolhatta volna, észrevette, hogy Shinnok továbbra is szüntelenül a trónt bombázza az energiasugaraival, mintha fel se tűnt volna neki, hogy Sub-Zero már nincsen ott.
A harcos ekkor – részben kényszerből, részben kötelességtudatból – elkezdett hangtalanul az isten felé lopakodni.
Még lélegezi is alig mert, miközben lassan Shinnok háta mögé ért, hogy aztán egyetlen, határozott és villámgyors mozdulattal letépje az amulett láncát az isten nyakából.
Az érezhetően ledöbbent ettől a mozdulattól, mert néhány másodpercig csak meredten állt és nézett maga elé.
Majd az amulettjét siratva felkiáltott, hogy aztán a dühtől eltorzult arccal forduljon a fagyharcos felé.
A teste ekkor hirtelen elkezdett átváltozni, és mire Sub-Zero elkezdett lassan hátrálni előle, már egy több méter magas, hihetetlenül hosszú végtagú démon állt a szürke arcú öregember helyén.
Sub-Zero-nak fogalma sem volt róla, mihez kezdjen a felbőszült istennel, ekkor azonban kékes fényt pillantott meg maga mögött.
Hátrafordulva egy átjárót pillantott meg.
Nem habozott, nekirugaszkodott a helyéről és sikerült még azelőtt belevetnie magát a portálba, hogy Shinnok utolérte és elkapta volna.
Hangos nyögéssel zuhant le a túloldalon a földre, hogy a következő pillanatban már bezáruljon mögötte az átjáró.
Ismét a Tűz Templomában állt, Raiden előtt.
A viharisten lehajolt és elvette tőle az amulettet.
Sub-Zero kicsit sértődötten kérdezte tőle, hogy legalább egy köszönömöt nem kaphatna-e azért, hogy az életét kockáztatta érte, de Raiden ere csak annyit mondott, legfeljebb önmagának köszönheti meg, hogy még azelőtt sikerült helyrehoznia az általa okozott problémát, hogy az komolyabbra fordult volna. Mielőtt az isten távozott, Sub-Zero még megragadta a vállát.
Tudni akarta, hogy Quan Chi igazat mondott-e neki, és tényleg azért küldte Raiden az Árnybirodalomba, mert a lelkét átjárta a gonosz.
Az isten először nem adott neki közvetlen választ, csak a sorsáról és arról beszélt neki, hogy csakis ő irányíthatja azt, ám amikor Sub-Zero rákérdezett, Raiden beismerte, hogy Sub-Zero balsejtelme helyes.
És megerősítette, hogy ez ellen még ő, a Föld védőistene se tehet semmit, Sub-Zero lelke és végzete csakis a saját kezében nyugszik.
Ezzel a baljós intelemmel hagyta aztán magára a harcost, aki ekkor ébredt csak tudatára annak, hogy egyedül maradt a Négy Őselem Templomának leges-legmélyén, ellenséges szerzetesekkel és istenekkel körülvéve, magasan a Himalája kellős közepén, miközben örült, hogy egyáltalán még élt.
A visszaútja gyakorlatilag önmagában megtölthetett volna egy kisebb regényt.
Számára viszont sokkal fontosabb volt, hogy végül sikerült egy darabban visszajutnia a klánközpontba. Ezzel még nem ért végére a kellemetlen élményeknek...
Hátravolt a jelentéstétel a Nagymesternek, és Sub-Zero biztos volt benne, hogy az nem fog repesni az örömtől, amiért a legelső harcosa gyakorlatilag üres kézzel tér haza azután, hogy végeznie kellett az árulónak bizonyuló megbízóval.
Ráadásul mellé teljesen ingyen kellett teljesítenie egy megerőltető küldetést Raiden számára.
A Nagymester viszont meglepően jól fogadta a rossz híreket.
Valószínűleg azért, mert már megvolt a következő feladata a harcos számára.
Aki főhajtással nyugtázta azt, hisz a Lin Kuei volt az élete, a Nagymester pedig az ura és parancsolója. A lelkével pedig úgy érezte, ráér talán egy kicsit később is foglalkozni...


14. fejezet: Sárkányok az alvilágban

A Távol-Kelet alvilágát nem csak a Lin Kuei és a hozzá hasonló nindzsaklánok alkották, az általuk nyújtott szolgáltatások inkább csak egy részei, kiegészítői voltak a valódi bűnözők tevékenységeinek.
A régióban számos évszázada virágzottak a titkos társaságok, melyek nagyja ugyanolyan észrevétlenül tűnt el az alvilági viszálykodások következtében, mint ahogyan jött.
Akadt viszont köztük egy szindikátus, amely hosszú századokon át képes volt komoly politikai tényezőként kihatni eleinte Kína, később, az úgynevezett modern korban már az ismert civilizáció nagyjára.
Ők voltak a Vörös Sárkány.
A Vörös Sárkány valamikor a XIV-XVI. század között bukkant fel először Kínában.
Eredetükről, céljaikról, alapítóikról gyakorlatilag semmi sem ismert a szervezet tagjainak során kívül, ám még közülük is alig páran vannak tisztában a szindikátus valódi történetével, és köztük is egyedül a Nagymester, a klán vezetője rendelkezik ezen információk összességével.
A szervezet egyik legfontosabb ismérve saját létének titokban tartása, emiatt alakult ki – talán már a kezdetektől fogva – hogy még a tagok is a lehető legkevesebb információt birtokolják a szervezet tevékenységeivel és indítékaival kapcsolatban.
A titoktartási kényszerük egészen odáig terjedt, hogy bármely tagjukat, aki ki merte mondani nyilvánosan a szervezet nevét – még olyanok előtt is, akiket toborzási szándékkal kerestek fel – vagy bárki mást, aki csak hallotta azt, minden erőforrásuk felhasználásával igyekeztek azonmód likvidálni.
Ennek a paranoiás viselkedésnek köszönhetően azonban jó félezer évig el tudták érni, hogy rajtuk kívül jóformán senki se tudjon a létezésükről.
Azon roppant keveseket pedig, akik kivételt jelentettek ez alól – mint például a Lin Kuei Nagymesterét, akinek a klánját gyakran bérelték fel kellemetlen elemek eltávolítására –, szoros megfigyelés alatt tartották, többnyire azok tudta nélkül.
A Vörös Sárkány céljai sok tagjuk számára is homályosak voltak.
Leginkább általános hatalomszerzésként lehet meghatározni a törekvéseiket, hisz a XIX-XX. század során ügynökeik szinte minden fontosabb kormányzati szervbe, illetve az ipari forradalom után a nagyobb társaságok, vállalatok vezetőségébe is beférkőztek.
A lehetőséget mégse használták ki teljes mértékben, mert bár több alkalommal is igénybe vették a befolyásukat, mégse mutattak olyan jeleket, hogy komolyabban irányítani akarnák a Föld társadalmát vagy gazdaságát – akár a színfalak mögött is.
Ám akadtak köztük olyanok, akik szerint meg kellett volna ragadniuk ezt a lehetőséget.
1947-ben egy hazafias japán, Uesiba Morihei, akit a nyilvánosság leginkább az aikidó harcművészeti ág atyjaként ismer, megelégelte, hogy a Vörös Sárkány semmit se tesz a rendelkezésére álló hatalommal az ellen, hogy a II. világháborúban győztes szövetségesek megszállják és kisajátítsák az otthonát.
Néhány hasonló érzelmű klántaggal együtt kiváltak a szervezetből és megalapították a Fekete Sárkány Társaságot, hogy új módszerekkel szálljanak szembe a Japánban egyre inkább kiskirályokként viselkedő amerikai katonákkal.
A Fekete Sárkány sokkal közvetlenebb módszert választott, fegyverrel vették fel a harcot.
Hogy a költségeiket fedezzék, szokványosabb illegális bevételi forrásokhoz fordultak: prostitúció, szerencsejáték, csempészet, fegyveres rablások... vagyis nem voltak igazán mások, mint egy hazafias ideológia mögé rejtőző gengszterbanda.
A Fekete Sárkány ténykedése hamar országos, majd regionális méreteket öltött, Uesiba halála után, 1969-ben pedig a társaság – vagyis akkor már hivatalosan klán – székhelye +a kontinens közelébe, Hong Kong-ba, a távol-keleti lehetőségek városába települt.
A következő két évtizedben rohamosan nőtt a befolyásuk és a területük, a nyolcvanas években már komoly érdekeltségeik voltak Európában és Amerikában, a helyi szervezett bűnözés és rendfenntartó szervek legnagyobb sajnálatára.
Mivel a tevékenységeik még mindig a klasszikus bűnözés területére korlátozódtak, így minden egyes országban leginkább a helyi rendőrség volt az, akikkel összetűzésbe keveredtek.
Ez alól egyedül az Egyesült Államok jelentett kivételt.
Az USA kormánya az évtized közepére felismerte a Fekete Sárkány terjeszkedése által jelentett veszélyt, és erre úgy reagáltak, ahogyan előtte már többször is az ilyen mértékű szervezett bűnözéssel szemben: felállítottak egy speciális akciócsoportot, a Különleges Alakulatot, melynek tagjait a fegyveres testületek legjobbjaiból válogatták össze a rendőrségtől a légierőn át a tengerészgyalogságig.
Az alakulat saját bázist, kutatólabort és -személyzetet, illetve egy példa nélkül álló költségvetést kapott, amit teljes egészében arra kellett fordítaniuk, hogy gátat szabjanak a Fekete Sárkány ténykedéseinek.
Az már kevésbé volt köztudott, hogy az alakulat létrehozásának ötlete valójában a Vörös Sárkánytól származott.
A klán ugyanis egyre jobban tartott attól, hogy a Fekete Sárkány nyílt színi tevékenységei előbb vagy utóbb el fogják vezetni a hatóságokat a Vörös Sárkányig, különösen, hogy a két klán gyakorlatilag Uesiba negyven évvel azelőtti kiválása óta folyamatosan hadban állt – igaz, ez a háború a Vörös Sárkány kívánalmainak megfelelően leginkább az árnyak között zajlott.
A Különleges Alakulattal azonban sikerült közvetetten szert tenniük egy seregre a Fekete Sárkány ellen.
Óvatos információáramoltatással és persze a saját támadásaik fokozásával el tudták így érni, hogy a Fekete Sárkány két tűz közé szoruljon egyrészt a törvény, másrészt az alvilág felől is.
Ez a nyomás még ennek a szervezetnek is soknak bizonyult, négy év alatt elég komoly vereségeket szenvedtek el az észak-amerikai kontinensen.
A Különleges Alakulat az eredményeinek köszönhetően az évtized végére Interpol-hatáskörű felhatalmazást kapott: vagyis a tevékenységeiket a bolygó majdnem összes országában kifejthették, amennyiben azok legfőképpen a Fekete Sárkány ellen irányultak.
Ez az Alakulat és a Vörös Sárkány számára is lehetőséget biztosított, hogy globális szinten vegyék fel a harcot a klánnal.
Ám az Alakulat nem teljesen állt készen arra, hogy ilyen nagyszabású háborút vívjon a bűnözés ellen, hisz egészen addig leginkább egy viszonylag kis létszámú - bár komoly kisegítő személyzettel rendelkező - elit osztag voltak.
Az új kihívás nyomán azonban komoly méretű szövetségi szervezetté fejlődtek, és a hirtelen jött bővülés egészen új kihívásokat támasztott eléjük.
Ez azonban csak egy kötelező lépés volt számukra a Fekete Sárkány felszámolásához vezető hosszú úton.


15. fejezet: Kitörés

Bár a globális fennhatóság megszerzése kétségtelenül nagy előrelépés volt a Különleges Alakulat számára, egyik legnagyobb sikerük mégis egy hazai akcióhoz kötődik, igaz, az végül kiterjedt Kínára és egy idegen dimenzióra is.
Történt ugyanis, hogy 1991-ben egy hosszasan előkészített rajtaütés során sikerült egy helyen és egy időben lefülelniük a Fekete Sárkány négy komolyabb helyi vezetőjét: No-Face-t, Tasia-t, Tremor-t és Jarek-et.
A négy bűnvezér azért is számított komoly fogásnak, mert mindannyian a klán akkori vezetőjének, Kano-nak a holdudvarába tartoztak, Jarek ráadásul magának Kano-nak a személyes tanítványa volt.
Az Alakulat azt remélte, hogy a négyes segítségével közelebb kerülhetnek Kano elfogásához, azt azonban nem sejtették, hogy ezért ilyen nagy árat kell fizetniük.
Kano ugyanis ravaszabbnak bizonyult, mint gondolták.
Az Ausztráliában született, de később Hong Kongba került bűnöző már fiatalkorában komoly bűnözői karriert tudott maga mögött.
Hamar felkeltette a Fekete Sárkány érdeklődését, ahol aztán a fiatal ausztrál hamar elkezdett egyre feljebb kapaszkodni a ranglétrán.
Részben éles eszének, részben még a klánon belül is kirívóan kegyetlen természetének köszönhetően alig múlt harminc éves, mire a legmagasabb pozícióba jutott.
És ezalatt soha, egyetlen rendőrnek sem sikerült a közelébe jutnia, legfeljebb csak akkor, amikor Kano személyesen kereste fel, hogy végezzen az utána szaglászóval.
Pozíciója ellenére sose félt személyesen elvégezni a piszkos munkákat, sőt, az ilyesmi kifejezetten a kedvére való volt.
Így történt akkor is, amikor tudomást szerzett az amerikai szervezet vezetőinek elfogásáról.
Tudta, hogy az amerikaiak arra számítottak, személyesen keresi majd fel az országot, hogy rendet teremtsen a Fekete Sárkányon eluralkodó káoszon, ő azonban szinte pont az ellenkezőjét tette. Összeszedett egy csapat zsoldost és még néhányat a helyi klántagok közül, majd néhány napnyi előkészületet követően megtámadta a Különleges Alakulat New York-i, szigorúan őrzött börtönkomplexumát.
Az akciója zajos volt és véres: az összes ott tartózkodó alakulatost lemészároltatta, az embereit, köztük a négy vezetőt pedig kiszabadította, majd a páncélautó-konvojával együtt a város raktárnegyede felé vette az irányt.
A támadás természetesen felbolydította az egész Alakulatot, ami rögtön ki is küldte az egyetlen még a városban tartózkodó csapatát az egyik kipróbált veteránjuk, Sanchez hadnagy vezetésével.
Rajtuk kívül egyedül az Alakulat egyik legendás tagja, Jackson Briggs tartózkodott csak a közelben, aki az Alakulat kutatóbázisán tartózkodott éppen, hogy részt vegyen egy új, bionikus karimplantátum tesztfázisában, amellyel a tudósaik reménye szerint szinte emberfeletti fizikai erőt volt képes kölcsönözni a használójának.
Briggs, akit szinte mindenki csak a becenevén, Jax-ként ismert, azonnal útnak indult, amint az összekötőjétől, Geminitől meghallotta, mi történt.
Még a karimplantátumot se vette le.
Rádión utasította az autójából Sanchez-t, hogy várják meg, mert tudta, hogy ha csakugyan Kano-val van dolguk, akkor sokkal komolyabb bajba sétálhatnak, mint azt gondolták.
Sanchezék időközben odaértek ahhoz a raktárépülethez, ahová sejtéseik szerint a bűnözők menekültek. Mielőtt azonban behatolhattak volna oda, akna robbant a csapatszállító járműveik alatt. Az odaérkező Jax-et már csak a füstölgő roncsok fogadták.
Jax, aki amúgy a higgadtságáról volt ismert a legnagyobb vészhelyzetek esetén is, az összekötője határozott ellenvetése ellenére úgy döntött, egymaga próbál meg a bűnözők nyomába eredni.
Hajtotta a bosszúvágy, és mellé a tudat, hogy mire az erősítés megérkezne a legközelebbi bázisról, addigra a Fekete Sárkány tagjai már messze járnának.
És, mint ez menet közben később kiderült, remek lehetőség nyílt előtte sokkal átfogóbban próba alá vetni a karimplantátumokat, mint azt a kutatóközpontban tervezték.
A Fekete Sárkány láthatóan nem állt meg a raktárnál, mert odabenn Jax-et mindössze néhány hátramaradt bűnöző fogadta, akik nem igazán tanúsítottak ellenállást megnövekedett fizikai erejével szemben.
A dolgát jobban nehezítette, hogy Kano-ék egy robbanótöltettel beomlasztották a lépcsőt, a liftnek pedig lekapcsolták a generátorát, így Jax kénytelen volt felforgatni a teljes földszintet és első emeletet, mire rátalált egy kulcsra, amivel aztán a felső szinten beindíthatta a felvonót, hogy azzal lemenjen az alagsorba.
Ott már várt rá No-Face, aki egészen odáig azzal foglalatoskodott, hogy dinamitrudakat helyezzen el az épület tartóoszlopain.
Minden bizonnyal azt tervezte, hogy amikor felbukkan az Alakulat következő csapata, hogy behatoljanak az akkorra már üresen álló épületbe, a nyakukba omlassza azt, és ezzel még egy osztagtól megszabaduljanak.
Jax azonban nem hagyta ezt annyiban.
Dulakodni kezdett No-Face-szel, aminek az lett a vége, hogy egy bűnözőtől elvett fegyverrel kénytelen volt felrobbantani a No-Face hátára kötözött lángszórót, és azzal együtt a No-Face-t is.
Emiatt majdnem bajba is került az összekötőjénél, mindössze az volt a nagy szerencséje, hogy az alagsor végén észrevett egy lejárót a város csatornarendszerébe, ami egy tábla szerint az egyik csatornatisztító komplexumba vezetett.
Jax úgy vélte, Kano-ék arrafelé mentek tovább, Gemininek pedig nem volt újabb ellenérve az ellen, hogy miért ne kövesse őket.
Túl jól ismerte már Jax-et ahhoz, hogy tudja, szép szavakkal képtelen lesz lebeszélni arról, amit egyszer a fejébe vett.


16. fejezet: Kano nyomában

Jax-re a csatornatisztító telepen egy kisebb seregre való bűnöző várt, ráadásul a legtöbbjüknél gépfegyverek voltak.
És ha mindez nem lett volna elég a számára, a Fekete Sárkány emberei átállították a számítógépeket is, így szinte minden ajtó zárva volt Jax előtt.
Habár az Alakulatnál az őrnagy kiképzést kapott számítógépes rendszerekből is, ő megmaradt a New Yorkban elsajátított szerelési módszernél, és egy nem túl finomkodó, implantátummal felerősített pofon kíséretében vette rá az ajtónyitó elektronikákat, hogy engedjék őt az útjára.
Ennek a módszernek egy komoly hátránya volt, mégpedig, hogy a dörömbölést a fémalagutakban szinte kilométerekre előre lehetett hallani, így Jax még csak nem is reménykedhetett a meglepetés erejében az ellenfeleivel szemben, akiknél továbbra is ott voltak a lőfegyvereik.
Emiatt aztán csak komoly lövöldözések árán volt képes előrejutni, és a folyamatos fedezékkeresés csak még jobban hátráltatta a haladásban.
Amikor meg nem lövöldöznie vagy verekednie kellett, akkor arra próbált meg rájönni, hogyan jusson át egy tisztítótartályokkal teli csarnok túloldalára.
Arrafelé folytatódott volna az útja, ha a klántagok előtte nem állítják át az összes hidat úgy, hogy lehetetlen legyen a számára elérni őket.
Kénytelen volt egy kerülőúton lemászni a terem aljára, hogy ott aztán felkapaszkodjon egy irányítóemelvényre.
Ott az egyik bűnözőnél talált kulcs segítségével életet lehelt a hidak vezérlőkonzoljába, amivel végre megfelelő pozícióba tudta állítani azokat.
Innen már csak vissza kellett másznia a kiindulási pontjához, és végül folytathatta az útját, egyenesen bele Tasia várakozó katanáiba.
Jax nem tudta, miért maradt hátra a nő, amikor biztos volt benne, hogy semmilyen személyes elszámolni valójuk nincs egymással, legfeljebb csak az, hogy ellentétes oldalon állnak.
És tekintetbe véve, hogy Tasia a küzdelmük alatt egyetlen szót sem szólt, választ sem kapott a kérdésére.
Különösen annak tükrében, hogy miután sikerült egy pofonnal kis híján kiütnie a nőt, az látván, hogy nincs esélye a sokkal erősebb férfi ellen, egyszerűen a lenti zavaros vízbe vetette magát, és többet nyomát se látták.
Jax leplezetlen döbbenettel szemlélte mindezt.
Ebből csak Gemini üzenete rázta fel, aki örömmel közölte vele, hogy sikerült a menekülők nyomára bukkanniuk.
Azok egy manhattani irodaépületben bukkantak fel újra, ami egy olyan vállalat székháza volt egyben, amit néhány napja az Alakulat is megfigyelés alatt tartott.
A cég vezetője ugyanis Jarek volt, az egyik elfogott klánvezér.
Az Alakulat úgy gyanította, a Fekete Sárkány a cégen át mossa tisztára a pénzét - amely gyakorlatra amúgy a szervezetnél jóformán alig akadt példa.
A klán ugyanis sose aggódott különösebben amiatt, honnan származik a bevétele.
Mint kiderült, Jax alig pár száz méternyire volt csak az épülettől, a csatorna egyik kijárata egyenesen annak parkolóházába vezetett.
Onnan már szinte egyenes út vezetett az épület felsőbb szintjeiig, leszámítva persze azt a több tucat fegyveres őrt, akik a számos zárt ajtót nyitó kulcskártyákat őrizték.
De nem is ők okozták Jax-nek a legtöbb fejfájást, hanem az, hogy itt is kénytelen volt bejárni a fél épületet, mire sikerült elérnie, hogy feljuthasson a tetőre.
Ugyanis az egyetlen oda vezető kapuban nem volt áram, amit csak a generátor beindításával tudott szolgáltatni, amihez azonban forró gőzre volt szüksége, amihez pedig fel kellett kutatnia a kazánház fémajtajának kulcsát, amit pedig az alagsori női zuhanyzó egyik szekrényében talált meg, miután sikerült rájönnie, hogy az épület főgépésze, akinek csak a vezetékneve volt a kazánházra írva, egy nő, nem pedig férfi.
Mindezek után abban a kétes kiváltságban részesült, hogy szembenézhetett a négy elfogott klánvezér legőrültebbikével, Jarek-kel, aki kedvenc játékszereivel, két pillangókéssel fogadta.
Jax hamar megtanította neki, hogy a kések nem sokat érnek a fémburkolatú karjai ellen, és legnagyobb örömére mindezt úgy érte el, hogy Jarek a verekedésük végén eszméletén maradt. Jax némi rábeszélő verés segítségével kiszedte belőle, hogy Kano már elhagyta az épületet a céges helikopterrel, és magával vitte Tremor-t is.
Némi győzködés után hozzátette, hogy az úti céljuk Sinkiang, további rábeszélés hatására pedig felfedte, hogy ez a Sinkiang egy ősi, elfeledett város, amire nemrég talált csak rá néhány régész Kína északnyugati csücskében.
Arra már nem akart vagy nem tudott válaszolni, hogy mit akar Kano ott, de legalább a pontos helyét meg tudta adni.


17: Shitian szeme

Jax arra számított, hogy a kapott információk segítségével egy csapattal megelőzheti Kano-t, ám Gemini lehűtötte, ugyanis a nő kiderítette, hogy Fekete Sárkány vállalatának helikoptere egy katonai típusú nagy hatótávú jármű, amellyel Kano alig néhány óra alatt a bolygó túloldalán lehet.
Jax azonban nem akarta ennyiben hagyni a dolgot, kérvényezte, hogy bevethesse az Alakulat egy hasonló szállítóeszközét, és nem volt hajlandó megvárni, amíg az erősítés megérkezik.
Így megint csak egymaga nézett szembe azzal a kisebb hadsereggel, akiket Kano az ásatásra vitt, hogy fedezzék őt, amíg ő megszerzi, amiért odament.
Mint kiderült, Jax-nek alig egy órát kellett volna türelmesnek lennie, hogy magával vihessen egy egész osztagot Sinkiangbe, ám az események végül hosszú távon őt igazolták.
Bár ez se nyújtott neki sok vigaszt, miközben megpróbált ép bőrrel átjutni a Sinkiangbe vezető szoroson, amit mesterlövészpuskákkal és rakétavetőkkel felfegyverzett zsoldosok védtek.
Kisebb csoda volt, hogy egy darabban átjutott azon a háborús övezeten.
Alig egy pillanattal azelőtt vetette be magát a sinkiangi templomkatakombák bejáratán, hogy azt beomlasztotta mögötte egy utána küldött rakétalövedék.
Odabenn Gemini segítségével – aki lekérte az addig ott dolgozó kutatócsoport még nem publikált adatait aktiválta azt az ősi és rejtélyes átjárót, ami köré Sinkiang templomát építették.
Ehhez persze előtte még össze kellett szednie három szent ékkövet, fel kellett kutatnia a hozzájuk tartozó oltárokat, elhelyeznie rajtuk az ékköveket, miközben a zsoldossereg benn várakozó felével is meg kellett küzdenie.
Velük, és az átjárót őrző Tremor-ral, a kétméteres, több mint egy mázsás izomtoronnyal, aki a Lin Kuei nindzsaklánját hagyta ott azért, hogy a Fekete Sárkány kötelékében folytathassa kedvenc tevékenységét, embertársai indokolatlan fizikai kínzását.
Jax-nek csak az volt a szerencséje, hogy a karimplantátumai miatt még Tremor-nál is sokkal erősebb volt, így sikerült pár ütés segítségével eszméletlenre vernie a volt nindzsát.
Mielőtt belépett volna az átjáróba, Gemini megkérdezte tőle, tényleg biztos-e a dolgában.
Az összekötő sejtette, hogy a túloldalon már nem fog élni a rádiókapcsolat.
Jax-et azonban semmi sem állíthatta meg.
Még a túloldalon rá váró néhány őr sem.
Az sem, hogy odaát megint ékköveket kellett keresgélnie, hogy azokkal nyissa meg maga előtt az utat egy sárkányszobron át.
És az sem, hogy a világ, amibe csöppent, a frászt hozta rá a vérvörös egével, kopár, kihalt tájával és szinte tapinthatóan ellenséges környezetével.
Mert tudta, hogy Kano már nincsen messze.
A Fekete Sárkány feje egy teremben várt rá.
Számított Jax-re, bár arra nem, hogy az őrnagy ilyen hamar utoléri őt.
Beismerte, hogy az egész szöktetést pusztán azért eszelte ki, hogy egy darabig feltartóztassa a nyomában lihegő alakulatos ügynököket, ugyanis sikerült tudomást szereznie egy nagy hatalommal bíró ereklyéről, aminek megszerzése időbe tellett neki.
Shitian szeméről volt szó, egy varázserejű ékkőről, amelyet a legenda szerint annak a világnak lakói, amelyben éppen tartózkodtak, nem érinthetnek meg.
Kano egyáltalán nem sajnálta az embereit, elvégre a négyes egyszer már csalódást okozott neki, amikor hagyták magukat elfogni, a többiekre pedig pusztán ágyútöltelékekként tekintett.
Jax-et mindez nem érdekelte.
Számára csak az volt a fontos, hogy végre utolérte azt az embert, akit a fél civilizált világ a körözési listáinak élén tart, és aki megölte számos bajtársát, mint kiderült, mindössze azért, hogy megszerezzen egy ékkövet.
Amit legfeljebb az tett különlegessé a szemében, hogy ugyanolyan vörösen izzott, mint Kano műszeme, a klánvezető legfeltűnőbb ismertetőjegye, amit még egy nem túl szerencsésen végződő összecsapás után operáltak belé.
Kano ezzel szemben láthatóan nagyobb figyelmet szentelt az ékkőnek, mint Jax-nek.
És ez volt a bűnöző legkomolyabb hibája azután, hogy felbosszantotta Jax-et.
Kano ugyanis biztos volt az erőfölényében, alaposan tanulmányozta már Jax és még rajta kívül jó pár alakulatos vezető harci stílusát, ismerte a mozdulatait és úgy vélte, tudja, miként győzheti le őt.
Nem számolt azonban az implantátummal, amely segítségével Jax képes volt olyan erővel megütni a földet, hogy Kano elvesztette az egyensúlyát, és ez hamar véget vetett az összecsapásuknak.
Amint Kano a földre került, már csak egy erőteljes, fejre mért ütésre volt szükség ahhoz, hogy végleg elcsendesedjen.
Jax ezután biztos, ami biztos alapon magához vette a követ, majd felnyalábolta Kano-t, és visszasétált vele az átjáróhoz.
Hazaérve a legelső dolga az volt, hogy bejelentkezzen Gemininél, aki már aggódott miatta, hisz mint kiderült, jó pár órája nem adott életjelet magáról.
Jax nem tudta, hogy csak az időérzékét veszítette el a nagy hajszában vagy a másik oldalon telt másképpen az idő, ám úgy érezte, hogy ő legfeljebb csak egy, maximum két órát volt oda.
Közölte az örömhírt Geminivel, mely szerint elfogta Kano-t.
Az összekötő pedig vele azt, hogy időközben sikerült utánaküldeni egy csapatot, akik még Sinkianget is megtisztították azalatt, amíg Jax odavolt.
Jax velük együtt tért hát haza, hogy ott elzárják Kano-t egy biztosított zárkában, ő pedig visszament a laborba, hogy leadja az igencsak viseltes implantátumot.
A tudósok természetesen nem repestek az örömtől, amikor meglátták, hogy az egyetlen prototípus több hónapos javításra szorul, a benne rejlő mérési eredmények azonban némileg kiengesztelték őket.
Jax ekkor már reménykedni kezdett, hogy végre sikerült komoly győzelmet aratniuk a Fekete Sárkány felett és jóval közelebb jutottak a szervezet felszámolásához.
Nem sokkal később azonban újabb rossz hírt kapott: Kano megszökött, és a szökése során számos újabb ügynököt ölt meg.
Jax ezt személyes kihívásnak vette, és elérte, hogy őt helyezzék a Kano felkutatásával megbízott csapat élére.
Elhatározta, hogy bármibe kerüljön, kézre fogja keríteni azt a gyilkost.

2. Rész

Lefedett játékok: Mortal Kombat 1


Eltérések a játék és a leírás között, egyéb megjegyzések:

Az első játék eredeti történetét az idők folyamán először teljes egészében átírták, majd egyes elemeit visszahelyezték a kontinuitásba.
A leírás igyekszik annyi elemet megtartani az összes változatból, amennyit csak lehetett lehetőleg úgy, hogy a logikai struktúra ne boruljon fel.


1. fejezet: A vak harcos története

Közeledett az utolsó torna ideje.
A Külső Birodalom Shang Tsung legyőzetése óta ismét megnyert kilenc Halálos Viadalt egymás után, a császár már csak egy karnyújtásnyira volt terve megvalósulásától.
Shang Tsung viszont nem akart semmit se a véletlenre bízni.
Egyszer már ő is eljutott idáig, de akkor a túlzott magabiztossága lett a veszte, a nagy Kung Lao legyőzte őt és megmentette a Földet.
Tsung most hasonló elbizakodottságot tapasztalt a jelenlegi bajnoktól, a shokan her­cegtől, Goro-tól. Mivel a mágus tartott attól, hogy a négykarú óriás ezúttal legyőzőjére fog találni, ezért mindent megtett, hogy ha ez bekövetkezik, akkor ő a lehető legjobb formájában legyen, hogy megküzdhessen azzal a harcossal, aki ezt eléri.
Mint egykori bajnoknak, joga volt ehhez a kihíváshoz.
Tsung hallott egy sírboltról, ahol egy régen élt király volt eltemetve sok követőjével együtt.
A legenda szerint a királlyal együtt nyugvó ősi kard miatt állítólag az ott pihenő emberek lelke nem távozott el onnan, hanem még mindig ott vannak, őrzik egykori uralkodójukat.
Ezekkel a lelkekkel a mágus jelentősen megerősödhetett volna.
A legendák azonban csapdákról is beszéltek.
Tsung nem akart kockáz­tatni, de nem is kellett neki.
Kiterjedt információs hálózatától ugyanis hallott egy férfiról, aki fiatal kora ellenére tehetséges kardforgató volt, ugyanakkor a harci tudásánál nagyobb jóval nagyobb volt az önbizalma.
Tsung egy remek tervet eszelt ki, amivel megszerezhette a lelkeket, és ebben nagy szerepe volt ennek az embernek.
Ez a bizonyos ifjú harcos, Kenshi, akkoriban épp a vidéket járta, mivel olyan harcosokat keresett, akiket ő méltónak talált arra, hogy megküzdjön velük.
Ezzel is az erejét akarta fitogtatni mindenki előtt... és persze a saját egóját is növelte vele.
Útja során összefutott egy öregemberrel, Szong-gal, aki megkérdezte tőle, hogy egy ilyen nagy harcos miért nem egy hozzá méltó kardot forgat.
Az öntelt Kenshi igazat adott az öregnek, aki elmondta, hogy a közel­ben van egy legendás sírbolt, ahol egy rég elfeledett király van eltemetve a mágikus kardjával együtt, és hogy ő megmutathatja neki, merre találhatja Kenshi ezt a sírt.
Amaz azonnal kapott az öt­leten, és elkísérte az öreget egy labirintushoz, amin átverekedve magát eljutott a király végső nyughelyé­hez.
Itt az öreg mutatott neki egy öreg kutat, amiben szerinte a kard volt elrejtve.
Kenshi levette a kútról a fedelet, ám ekkor a mélységből kitörtek az ott raboskodó lelkek.
A feltörő áradat súlyosan megsebesített Kenshi-t, aki elvesztette emiatt a látását.
Az öregember ekkor felfedte előtte igazi valóját: ő Shang Tsung, egy másik világból való varázsló, aki becsapta a fiatal harcost, hogy megszerez­hesse a sírban raboskodó lelkeket.
Tsung ezután magára hagyta Kenshi-t abban a hitben, hogy az úgy is meg fog halni.
A lelkek elég erővel látták el ahhoz, hogy szerinte megküzdjön bárkivel, aki még Goro-t is le tudná győzni. Kenshi azonban nem halt meg.
Bár erősen legyengült, de miközben vakon tapogatózott a sírban, a keze megakadt egy kardon, a legendás fegyveren, amit valóban a sírban helyeztek el az egykori gazdája mellé.
A kard elég erővel látta el ahhoz, hogy kijusson a sírból egészen egy kö­zeli faluig, ahol az ott élők a gondozásukba vették őt.
Kenshi ekkor megfogadta, hogy ha egyszer felépül, a vaksága ellenére is bosszút fog állni az őt becsapó Shang Tsung-on.


2 fejezet: Gyülekezés

A Halálos Viadal ideje elérkezett.
500 év telt el azóta, hogy a nagy Kung Lao legyőzetett, félezer éve uralta a Tornát a shokan herceg, Goro.
Kilenc viadalt nyert meg egymás után, ezzel már csak egy győzelem választotta el a Külső Világot attól, hogy lerohanhassa a Földet.
Ám előtte még meg kellett nyerni az utolsó Tornát, amin a szabályok értelmében a birodalmak legjobb harcosainak kellet részt vennie.
Ezért a viadalnak helyt adó sziget tulajdonosa, a Külső Világból érkezett varázsló, Shang Tsung elküldte a meghívókat a Föld legnagyobb harcosainak.
Persze csak azoknak, akik tudtak a Torna létezéséről.
Voltak olyanok is azonban, akik nem hallottak sose a Halálos Viadalról, vagy egyszerűen nem hittek benne.
Az ő részvételüket Tsung-nak egy kis fortéllyal kellett elérnie.
Az egyik legesélyesebb földi harcos a Tornán a Fény Rendjének küldötte, Liu Kang volt.
Egész életében azt tanították neki, hogy le kell győznie a varázslót, különben az otthona örökre egy gonosz birodalom részévé válik.
Éveken át tanulta a nagy Kung Lao tanításait és harci tech­nikáját.
Szilárd elhatározása volt, hogy győzedelmeskedik a Tornán és visszaszerzi a viadalnak azt a méltóságot, ami még akkor jellemezte, amikor még nem a két birodalom közti ellentétek megoldására használtak, hanem arra, hogy a legnagyobb harcosok egy nemes vetélkedésben mér­hessék össze erejüket.
A második földi meghívott nem sokban hasonlított Liu Kang-hez.
Johnny Cage egy holly­woodi mozicsillag volt, aki csak egy okból akart részt venni a Tornán: hogy bebizonyíthassa az összes kritikusának, hogy minden egyes akciófilmjében ő maga játssza el az minden jele­netét, nem használ kaszkadőröket.
Cage-et fiatal kora óta a leghíresebb harcművész mesterek edzették, amíg ő maga is jelentős tudással rendelkező harcossá nem vált.
Tehetségét kung-fu fil­mek készítésére fordította, ahol ő játszotta el minden egyes veszélyes jelenetét.
Ám ezt sokan nem hitték el neki.
Hogy elhallgattassa az ellenkezőket, Johnny kapva kapott az alkalmon, ami­kor egy titokzatos meghívót kapott egy szigetre, hogy részt vegyen egy nagyszabású harcművé­szeti tornán.
A harmadik és egyben utolsó ember, aki meghívót kapott Tsung-tól, nem volt más, mint a Fekete Sárkány elvetemült vezetője, Kano.
Kano-t nem a dicsőség vagy az otthonának megmen­tése iránti vágy vezérelte.
Valójában két másik ok miatt fogadta el a meghívást a Tornára.
Az egyik az volt, hogy a szigeten annyi kincset kaparintson meg magának Shang Tsung állítólag legendás mennyiségű vagyonából, amennyit csak tud.
A másik ok egy kicsit sürgetőbb volt: a Jaxtől való szökését követően nem tudta lerázni magáról az őt üldöző Különleges Alakulatot, köztük is Sonya Blade hadnagyot.
Sonya akkor csatlakozott Jax csapatához, amikor megtudta, hogy az őrnagy sikeresen Kano nyomában tudott maradni annak a szökése után is.
Sonya-nak ko­moly elszámolni valója volt Kano-val, mivel az korábban megölte a nő társát.
A hadnagy teljes hévvel vetette magát bele az üldözésbe, de szerencséjére ott volt Jax is, aki remek párt alkotott Sonya-val: a férfi testesítette meg a higgadt tervezést, míg a nő a temperamentumot.
Sike­rült három kontinensen át követniük Kano-t, aki mindenáron el akart jutni arra a hajóra, ami a résztvevőket szállította a Tornának otthont adó szigetre.
Az utolsó pillanatban érte el a járművet, de az üldözőit nem sikerült leráznia.
Sonya egy kis csapatnyi ügynökkel szintén feljutott a hajóra, mielőtt az elindult, bár a csapat nagyobb része a felettesével, Jax-szel együtt a parton maradt.
Az első nem-emberi meghívott nem volt más, mint Sub-Zero, a Lin Kuei klán legnagyobb harcosa.
A nindzsa először nem akarta elfogadni a meghívást, mivel az nem a klánja hivatalos pa­rancsa volt, nem a Nagymesterétől érkezett.
Ám ekkor a szervezet kapott egy megbízást egy ismeretlen embertől, hogy küldjék ki legjobb emberüket, hogy az ölje meg a Torna házigazdáját, Shang Tsung-ot.
A titokzatos megbízó valójában Quan Chi volt, aki ezzel a lépéssel mindenféleképp csak jól járhatott: ha a harcos telje­síti a feladatát, akkor a nekromantának eggyel kevesebb veszélyes ellenféllel kell számolnia; ha meg Sub-Zero elbukna, akkor így sikerülne bosszút állnia azért, hogy az legyőzte őt és majdnem visszaszerezte Shinnok Amulettjét.
Így a nindzsa a Nagymester parancsára kénytelen volt elindulni a szigetre.
Sub-Zero nem tudhatta, hogy Shang Tsung-nak is különleges tervei voltak vele.
A varázsló tudott ugyanis a közte és a meggyilkolt Shirai Ryu-harcos, Hasashi között kialakult viszályról, hogy Scorpion bármit megtenne azért, hogy visszafizesse Sub-Zero-nak a saját és a családja haláláért.
Ezért Tsung meghívta az Árnybirodalomból a nindzsa szellemet, aki engedélyt is kapott arra, hogy elhagyhassa a poklot és beteljesítse a bosszúját.
Így a harcosok listája egy újabb taggal bővült: egy halálon túlról érkezett dühös árnnyal, aki bármit megtett volna, hogy elpusztítsa egykori gyilko­sát.
Shang Tsung egy erős szolgával akarta bővíteni személyes hadseregét, és, mint két évvel ezelőtt Quan Chi, ő is a két nindzsa egymásnak eresztésével akarta eldönteni, hogy melyiket fogja méltónak tartani a feladatra.
Az utolsó jelentősebb meghívott különbözött az összes többitől.
Ő volt Raiden, a villámok istene, akit azért hívott el Tsung, hogy felügyelhesse a Tornát.
A varázsló is tudta, hogy a vihar­isten nem vehet részt közvetlenül a viadalon, de ha ő is jelen van, akkor győzelmük esetén Raiden nem panaszolhat el később semmiféle szabálytalanságot az Idősebb Isteneknek, elvégre a küzdelmek az ő felügyelete alatt zajlottak.
Raiden elfogadta a meghívást, de az ő oka egyszerűbb és önzetlenebb volt.
Segíteni akart a földi harcosoknak bármilyen módon.
Remélte, hogy lesznek ott páran, akiknek esélyük nyílhat legyőzni Goro-t és Tsung-ot, ő pedig tanácsokkal tudta volna ellátni ezeket az embereket.


3. fejezet: Shang Tsung szigete

A csapat, miután mindenki összegyűlt a hajón, elindult a Torna színhelye, Tsung szigete felé.
Bár a hajón szigorúan tilos volt mindenféle harc, az út nem telt összetűzések nélkül.
Sonya Blade és kis csapata már a megérkezésük pillanatától kezdve folyamatosan kutatta a hajót Kano után, de az mindig sikeresen elkerülte a őket.
Nem a találkozástól félt, hanem attól, hogy a kiala­kuló harc miatt kidobhatják a hajóról, és ez a lehetőség nem volt túl kecsegtető a számára.
Igaz, hogy a hajó személyzete mindent megtett a rend fenntartásáért, de attól még előfor­dultak kisebb összetűzések.
Kano összefutott Johnny Cage-dzsel, és megkérdezte tőle, hogy az mit keres ott.
A színész elmondta az okát, de Kano nem hitt neki, mert Johnny kritikusaihoz hasonlóan ő is kóklernek tartotta az akciósztárt.
Hogy fitogtassa az erejét, megtámadta a színészt.
A harchoz csatlakozott az ek­kor felbukkanó Liu Kang, és a filmcsillaggal közösen elkergették Kano-t.
Ekkor kötött a mozi­sztár és a shaolin szerzetes barátságot.
Sub-Zero útja sem telt el incidens nélkül.
A harcos találkozott a hajón Scorpion-nal, aki leg­nagyobb meglepetésére nem támadt rá, hanem közölte vele, hogy a Lin Kuei harcossal ellentét­ben ő becsületes küzdelemben fog végezni ellenfelével, vele. Scorpion ezután magára hagyta a meglepett nindzsát, és nem is bukkant fel egészen a viadalig. Sub-Zero számára Scorpion felbukka­nása egy igen jelentős problémát okozott.
Tudta, hogy kevés esélye van a szellemmel szemben, de bízott a tudásában, és abban, hogy már kétszer is sikerült legyőznie Scorpion-t.
Ezen apró kellemetlenségek dacára a csapat hamar megérkezett Shang Tsung szigetére, egy helyre, ami a Földi Birodalom és a Külső Világ között helyezkedett el.
Valójában hagyományos eszközökkel nem is lehetett megközelíteni azt, csak a sziget tulajdonosának hajója által vagy pedig a Wu Shi Akadémián található portál segítségével lehetett eljutni oda.
Mióta csak Shao Kahn bejelentette igényét a Földre, majdnem ezer évvel ezelőtt, ez a sziget adott otthont a két birodalom közti viszályt eldöntő Halálos Viadalnak.
A kikötést követően a Különleges Alakulat csapatát Shang Tsung rögtön fogságba ejtette, így kényszerítette rá a varázsló Sonya-t arra, hogy a nő a Kano-val való viszályát a Torna keretein belül rendezze le.
Sonya kénytelen volt beleegyezni, ha élve akarta viszontlátni a csapatát.
A harcosok megérkezésének másnapján felbukkant Raiden is a szigeten.
Shang Tsung az Isten megérkezésekor tartotta éppen az eligazítást a résztvevők számára. Elmagyarázta, hogy a Torna kieséses alapon játszódik, a harcosokat kisorsolják egymás ellen, aki legyőzi ellenfelét, az továbbjut.
A legyőzött ellenfél élete a küzdelem végén a győztes kezébe helyeződik: amennyiben az úgy kívánja, megölheti ellenfelét.
Ha pedig elegendő mennyiségű viadalt nyer meg valaki, úgy joga van megküzdeni a bajnokkal, Goro-val.
Azt is közölte, hogy a küzdelmek másnap fognak kezdődni.
Raiden a beszéd alatt kihasználta, hogy mindenki a varázslóra figyel, és isteni hatalma
se­gítségével belenézett minden egyes résztvevő lelkébe.
Meg akarta tudni, hogy kik azok, akik jó eséllyel vehetik fel a harcot a Külső Világból érkezett ellenfeleikkel szemben, hogy a tanácsaival segít­hesse azokat.
Végül három embert talált méltónak erre: Liu Kang-et, Johnny Cage-et és Sonya Blade-et.
Ők lettek ennek a Tornának a Kiválasztott Bajnokai, azok az emberek, akiket egy Isten személyesen vett a gondozásába.


4. fejezet: A Torna

Maga a Torna a Shang Tsung beszéde utáni napon kezdődött.
Minden harcos csak egy küz­delemben vehetett részt egy napon, ám a résztvevők száma miatt az első fordulók több napig is eltartottak.
A Kiválasztottak harcosok mind jól haladtak előre, nagyban köszönhetően a viharisten segítségének.
Sonya Blade kitartóan küzdött azért, hogy végül találkozhasson a Fekete Sárkány üldözött vezetőjével, és ez hosszú küzdelmek után sikerült is neki.
Egy elhúzódó harcban sikeresen Kano fölé kerekedett, majd végül kiütötte őt.
Nem ölte meg ellenfelét, azt akarta, hogy Kano az igazságszolgáltatás elé kerüljön.
Éppen meg akarta bilincselni a bűnözőt, amikor hirtelen elszabadult a pokol a szigeten...
Sub-Zero igyekezett az egész Torna folyamán megfeledkezni a bosszúszomjasan nyomában lihegő dühödt szellemről, és a feladatára, Shang Tsung likvidálására koncentrálni.
Hírnevéhez méltóan sikeresen küzdötte magát előre a ranglétrán, amikor megtörtént az, amitől a nindzsa életében először félt: Scorpion-nal került össze.
Sub-Zero teljes erejéből harcolt, de nem volt esélye sem egy halott megölésére.
Scorpion legyőzte őt, majd elvette az életét: új testének adottságát kihasználva hamuvá égette a Lin Kuei klán harcosát.
Miután tettét bevégezte, visszatért az Árnyvilágba, így nem vett részt a Tornát közvetlen követő eseményekben.
A harcnak és Sub-Zero halálának csak egy szemtanúja akadt: a viharisten, Raiden.
Sose mondta el senkinek, hogy mit látott, mivel nem tartotta jelentőségteljesnek.
Liu Kang volt valójában Raiden és a Föld legnagyobb reménysége, mivel már fiatalkora óta arra készítették fel, hogy visszavegye a bajnoki címet Goro-tól, és ezzel megállítsa a Külső Világ előrenyomulását.
A Fény Rendjének bajnoka méltónak is bizonyult az elvárásokhoz.
Sorra nyerte meg a mérkőzéseit, és a shaolin tanításoknak megfelelően egy ellenfelét se végezte ki. Végül elnyerte a jogot, hogy megküzdhessen Goro-val.
A mérkőzés előtt Raiden igyekezett minden tudását megosztani Liu Kang-gel a shokan herceggel kapcsolatban.
Ezek a tanácsok végül nagyon is hasznos­nak bizonyultak: Liu Kang egy sokáig emlékezetes csatában végül legyőzte Goro-t, nagyban köszönhetően a viharis­ten tanácsainak és a shokan elbizakodottságának.
Shang Tsung szemtanúja volt szolgája bukásá­nak, és félvén, hogy a birodalma elveszti a viadalsorozatot és a jogot, hogy megtámadja a Földet, kihívta az újdonsült bajnokot egy küzdelemre. Azonban nem a szigeten akarta megtartani a végső összecsapást, hanem a saját külső világi palotájában.
Hogy elcsalja oda Kang-et, Johnny Cage, Sonya és Kano ellen küldte az időközben magához tért Goro-t, de annak csak Sonya-t és Kano-t sikerült elfognia és átadnia a varázslónak.
Amikor Tsung átküldte őket a Külső Világba, odaérkezvén csak a két foglyot találta ott, Goro-nak nyoma veszett.
A varázsló azonban nem ért rá ezzel foglalkozni.
A terve ezt leszámítva amúgy is sikeres volt, a szerzetes nem hagyhatta, hogy a varázsló elmeneküljön, ezért követte őt a Külső Világba.
Indulása előtt azonban Raiden még ellátta pár jótanáccsal Shang Tsung-gal kapcsolatban.
Kang aztán átment a két világot elválasztó átjárón, majd megküzdött Shang Tsung-gal.
Tsung minden tudását bevetette a harc során, de végül ő is kevésnek bizonyult Liu Kang ellen.
Kang legyőzte őt, és ezzel az Idősebb Istenek hivatalosan is őt tették meg a Halálos Viadal új bajnokává.
A két birodalmat összekötő átjárókat lezárták, Liu Kang-et pedig visszateleportálták a Földre, mielőtt az kiszabadíthatta volna a foglyokat.
Sonya és Kano így a Külső Világban ragadtak, elzárva a Földtől.
Sonya-nak csak annyi ideje maradt a portálok bezá­rulása előtt, hogy elküldjön egy segélyhívó jelet, és reménykedjen, hogy a Földön valaki vette az adást...


5. fejezet: A Torna után

Miután Liu Kang visszatért a Földre, Raiden közölte vele, hogy most már ő az új baj­nok, az ő feladata lesz, hogy a következő Tornán ismételten megvédje a Földet.
Amikor Kang meg­kérdezte, hogy mi történt a két tússzal, Kano-val és Sonya-val, az Isten közölte vele, hogy sem ő, se Liu nem tudnak már semmit se tenni értük, valószínűleg ott ragadtak örökre.
Bár a hír hallatán Kang csalódott és dühös volt, elhitte Raiden szavait, és megesküdött, hogy a következő Tornán a győzelmeit a két elveszett harcos emlékének fogja szentelni.
Ezután elindult haza, a Fény Rendjének temp­lomába.
Johnny Cage kitartóan harcolt a viadal alatt, de mivel Liu Kang már előtte legyőzte Goro-t, esélye sem volt, hogy igazán bebizonyíthassa a tudását.
A shokan legyőzése utáni zűrzavarban megjelent előtte Raiden, és mielőtt a sziget örökre eltűnt volna Shang Tsung távozása és bukása miatt, az Isten kimenekítette őt a néhány megmaradt földi harcossal együtt.
Bár nem sikerült vé­gül bebizonyítania a nyilvánosság előtt a harcművészeti tudását, Cage remek alkalmat talált arra, hogy végül hasznot húzhasson a Tornán szerzett tapasztalataiból: filmet forgatott a szigeten tör­tént eseményekből, amiben ő játszotta a főhőst, aki végül megmenti a világot.
A film, amelyet stílszerűen a Halálos Viadal címet kapta, lett Johnny Cage addigi legnagyobb kasszasikere.
Miután Scorpion megölte, Sub-Zero lelke ugyanoda távozott, ahová egykor Hasashié is: az Árnybirodalomba, a birodalmak poklába.
Itt a démonok és az árnyak addig kínozták a lelkét, amíg az elvesztette minden maradék emberi vonását és átalakult valami mássá...
A harcos, akinek ekkor már egyetlen emléke se maradt halandó létéből, felvett egy másik nevet, majd beállt az Árnybirodalomban tevékenykedő Árnyéktestvériség soraiba.
A szintén ebbe a birodalomba visszatért Scorpion ezekről az esemé­nyekről közben mit sem tudott...
Miután Goro-t és urát, Shang Tsung-ot legyőzték, a Földi Birodalom sikeresen átvette a baj­noki címet a Külső Világtól, és ezzel megtette az első lépést afelé, hogy örökre megszabaduljon Shao Kahn támadásaitól.
Bár az út addig még hosszú volt, de Raiden úgy gondolta, hogy most egy időre béke köszönthet majd a Földre, ezért visszatért a Mennyekbe, hogy egy ideig csak onnan kísérje szemmel a védelme alatt álló birodalomban történő eseményeket.
Viszont még ő sem tud­hatta, hogy Shang Tsung valójában arra is gondolt, hogy mi történik, ha még ő sem lesz képes megállítani Goro legyőzőjét, és már kész terve volt arra, hogy hogyan tudná mégis megszerezni a Földet nagyravágyó császára számára... egy terv, aminek a megvalósítását már el is kezdte titok­ban.
Így a Földnek hamarosan ismét szüksége lett a Kiválasztott Harcosokra, hogy felvegyék a küzdelmet a Külső Világból érkező fenyegetéssel szemben...

3. Rész

Lefedett játékok: Mortal Kombat 2


Eltérések a játék és a leírás között, egyéb megjegyzések:

A legnagyobb eltérés a Torna kezdeti szakaszában, illetve a végén zajló események körül található.
A játék csak homályos utalásokat ad arra, pontosan hogyan végződött a küzdelemsorozat, ezért a szereplők végtörténetei közül a legnagyobb halmazt magába foglaló került bele az itteni sztoriba.
Szintén fontos, hogy az édeniaiak története, különösen Kitana életútja csak bizonyos főbb elemeket tartalmaz, a részletek kidolgozása már fantázia terméke.


1. fejezet: A kihívás

Shang Tsung, a Külső Világ császárának, Shao Kahn-nak legfőbb varázslója elvesztette az utolsó Halálos Viadalt, és ezzel 500 év munkája veszett kárba az ura számára.
Shao Kahn dühödt volt, amikor Tsung a színe elé járult, hogy jelentse a bukását.
A varázsló tudta, hogy Kahn azon nyomban meg fogja ölni, hacsak nem áll elő egy tervvel, amivel Kahn is egyetért.
Szerencséjére ő már jóval a Torna előtt készen állt egy ilyennel.
Tsung meggyőzte a császárt, hogy rendezzenek egy viadalt a Külső Világban, amire meg­hívják az összes jelentős földi harcost.
Egy ilyen kihívást az Idősebb Istenek által lefektetett sza­bályok értelmében nem lehetett visszautasítani. És a Tornán Tsung szerint remek alkalmuk nyílhatna arra, hogy megölhessék az ellenséges birodalom legjobb harcosait, akik így többé nem jelenthetnének akadályt a terveik számára.
Shao Kahn rövid megfontolás után elfogadta a varázsló tervét, és azon nyomban parancsot is adott a megvalósítására.
Visszaadta Tsung fiatalságát, hogy az még jobban tudja szolgálni őt az új Tornán.
Először is kiküldött egy csapat harcost a Földre, hogy támadják meg a Fény Rendjének templomát és a Wu Shi Akadémiát.
Ezzel egyrészt megakadályozta, hogy a rendből újabb harcos emelkedjen fel, aki győzedelmeskedhetne a Tornán, másrészt okot adhatott a bajnoknak, Liu Kang-nek, hogy eljöjjön a Külső Világba.
Tsung megnyitott egy átjárót a másik birodalomba, amin átküldött egy csapat tarkata harcost, a nép egyik vezetőjének és Shao Kahn egy generálisá­nak, Baraka-nak az irányításával.
A tarkata sereg betört mindkét helyszínre és megölt mindenkit, akit csak ott talált.
A Fény Rendjét és a Fehér Lótusz Társaságot ezzel gyakorlatilag kiirtot­ták.
A Tornáról hazatérő Liu Kang nem sokkal a mészárlás után érkezett vissza otthonába.
Meglátva testvéreinek holttestét, bosszút esküdött Shang Tsung és Shao Kahn ellen.
Viszont ha­ragját nem tudta csillapítani, mivel a birodalmak közti átjárók tudomása szerint még mindig le voltak zárva, legalábbis a Földről egy sem nyílt a Külső Világ felé.
Így a bajnok egyelőre nem tudott tenni semmit, csak készülni a harcra a császár ellen.
Dühével azonban nem volt egyedül, mivel a mé­szárlásoknak volt egy túlélője: Kung Lao, aki névrokonának, a nagy Kung Laónak volt az utolsó leszármazottja.
Ő épp az akadémián kívül tartózkodott a támadás alatt, ezért sikerült elkerülnie társai végzetét.
Bár a béke és a shaolin értékek elkötelezett híve volt, ő sem hagyhatta megtorlatlanul a tarkaták tettét, ezért csatlakozott Kang-hez annak bosszúhadjáratában.
Mivel a legfőbb rivális részvétele immár biztosítottá vált, Shao Kahn bejelentette az Idő­sebb Isteneknek kihívásának szándékát, akik elfogadták azt.
Visszaküldték Raiden-t a földre, hogy gyűjtse össze a harcosokat, akik képviselik majd a Földi Birodalmat az új, Külső Világban rende­zett Halálos Viadalon, ahol magával Shao Kahn-nal kell majd végül megmérkőzniük.


2. fejezet: Raiden hívása

Még csak alig egy év telt el az utolsó viadal óta, de a viharistennek megint össze kellett szednie egy csapatot, akiknek meg kellett védeniük otthonukat.
Nem volt sok ideje, az újabb Torna már csak napokra volt, a viadal időpontját a császár az előző Torna után pontosan egy évvel későbbre adta meg.
A Földre érve Raiden megtudta, hogy mi történt a Fény Rendjével és a Fehér Lótusszal.
Tudta, hogy Liu Kang mit érezhetett, ezért személyesen is felkereste, hogy figyelmeztesse, a dühe veszélyes lehet a számára.
Kang először nem törődött az istennel, de idővel az le tudta nyugtatni a bajnokot annyira, hogy Liu képes legyen higgadtan részt venni az új megméretteté­sen.
Ezután elküldte őt is és Kung Lao-t is a Külső Világba, hogy készülje­nek fel a rájuk váró megpróbáltatásokra.
A csapathoz csatlakozott az indulás előtt Johnny Cage is, aki egy régi meste­rétől hallotta, hogy mi történt Kínában, és ezért odautazott, hogy segítsen a barátjának, ahogy csak tudott. Raiden-nek ezzel nem kellett megtennie egy újabb utat, a csapat, amelyet el akart indítani a viadalon, magától is összeállt.
Már ő is majdnem elindult a harco­sai után, amikor eszébe ju­tott Sonya, aki a Külső Világban raboskodott Tsung börtönében, és hogy a nőnek volt egy társa, aki egyszer már eljutott a császár birodalmába egy bűnözőt ül­dözve...
Jackson Briggs őrnagy, vagyis Jax, már hónapok óta próbálta megtalálni elveszett társát.
Mióta csak megkapta a segélyhívó jelzést, minden energiáját abba fektette, hogy eljusson a Külső Világba.
Megpróbálta azt az átjárót, amin régebben Kano után eredt, de az is le volt zárva, akár­csak a többi portál, ami a Földről vezetett a császár világába.
Újabb átjárókat kezdett ekkor ke­resni, amivel a társa után eredhetne, amikor megjelent előtte Raiden.
Az isten közölte vele, hogy át tudja őt vinni a Külső Világba, de ehhez részt kell vennie egy viadalon, ahol könnyen lehet, hogy az életével fizethet.
Jax soha sem hagyta még egy társát se magára, és a kockázat, amit a Tor­nán való részvétel jelentett, sem akadályozta őt meg abban, hogy kimenekítse Sonya-t.
Ezért elfogadta az ajánlatot.
Hamarosan újra a Külső Világban találta magát a többi Kiválasztott Harcossal együtt.


3. fejezet: A hercegnő igaz története

Kitana hercegnő csecsemőkora óta Shao Kahn udvarában nevelkedett.
Mindig is úgy tudta, hogy a császár az apja, az anyja pedig nem sokkal születése után betegségben halt meg.
Élete első évezredeit az uralkodó szolgálatában töltötte, a császár személyes orgyilkosának képezték őt ikertestvérével, Mileena-val és legjobb barátnőjével, Jade-del együtt.
Hűségesen szolgálta apját, aki mindig is őt tar­totta a legkedvesebb harcosának.
Emiatt testvére az évek során egyre jobban meggyűlölte őt, bár Kitana ebből mit sem sejtett.
Jade-del és vele mindig is összehangoltan tudták elvégezni a feladatukat, Mileena jól tudta leplezni érzelmeit.
Testvére iránt érzett gyűlöletéről egyedül a sze­retője, Baraka tudott csak, legalábbis ő úgy hitte. Nem tudta, de a császár és Shang Tsung is tisz­tában voltak a nő pontos érzelmeivel.
Közel a tízezredik születésnapjához, Kitanát különös álmok szállták meg.
Ezek az álmok a régmúltba vezették őt vissza, megmutatták neki származásának igaz történetét.
Látta bennük a régi ottho­nát, Édeniát még a megszállás előtti pompájában, látta az apját, Jerrod-ot és az anyját, Sindel-t, és látta a háborút amiben az apjának hitt császár megölte a valódi apját, és házasságra kényszerítette anyját.
Látta, amint az anyja öngyilkos lesz, és Shao Kahn-t, amint megparancsolta a varázslóinak, hogy ejtsék rabul a királynő lelkét a Külső Világban, megtagadván tőle a halál békéjét is.
És látta bennük testvérének, Mileenának a születését is... azt, hogy a császár, félve attól, hogy Kitana egyszer rájön az igazságra, megbízta Tsung-ot, hogy készítse el a hercegnő tökéletes, mágikusan életre keltett másolatát, aki majd mindig hűségesen szolgálja az érdekeit.
Megelevenedett előtte a rituálé, amiben a főmágus összekeverte az ő életesszenciáját egy tarkata harcoséval, hogy meg­alkossák a tökéletes klónt.
Álmában szemtanúja volt a rituálé alatt az egyik Árnyékpap által elkö­vetett baklövésnek, amitől az elkészült teremtmény arca eltorzult, egy tarkatáéhoz vált hasonlóvá.
Ezért, bár minden más szempontból tökéletesen hasonlítottak egymásra, az újonnan született lénynek egész életeben el kellet kendőznie az arcát, hogy elrejtse csúfságát.
Látta az álomban, amint Tsung ás Kahn úgy döntenek, hogy a klónt nem ölik meg, hanem Kitana mellé rakják, és azt mondják a hercegnőnek, hogy ő az ikertestvére, így szemmel tarthatják őt Mileena segítségével, akinek amint felnőtt, elmondták az igazságot származásáról.
Azt is érezte, hogy a „testvére” az eltelt idő alatt mennyire meggyűlölte őt.
Kitana először nem hitt, nem akart hinni az álmoknak.
Azonban ahogy egymás után jöttek sorra, képtelen volt tovább tagadni maga előtt az igazságot.
Dühödt volt, amiért egész életében hazudtak neki.
Elhatározta, hogy mindent megtesz, hogy felszabadítsa az igazi otthonát, Édeniát, és hogy mindörökre megtöri a császár uralmát.
Mivel nem tudta, hogy egyáltalán hol kezdhetne ennek neki, ezért továbbra is hűséget színlelt Shao Kahn-nak, közben pedig megpróbált egy tervet kieszelni ellene, és felmérni, hogy kik lehettek volna esetleg a segítségére.
Hisz köztudott volt, hogy a császárnak sok ellensége van, de túlságosan is féltek tőle, hogy bármit is tegyenek ellene.
Shao Kahn először nem vett észre semmit, ám idővel feltűnt neki, hogy megváltozott a mostohalánya viselke­dése, ezért utasította Mileena-t, hogy az tartsa még jobban szemmel őt.
Kitana azonban tudván klónja valódi természetéről, képes volt folyamatosan átejteni azt, így egyelőre képes volt észrevétlenül folytatni a szervezkedést.


4. fejezet: A harcosok érkezése

A Földi Birodalom Kiválasztott Harcosai már megérkeztek a Torna helyszínére, köszönhetően Raidennek.
Liu Kang, Kung Lao és Johnny Cage az érkezésük és a viadal közti pár napot edzéssel és az ismeretlen világ megismerésével töltötték.
Később csatlakozott hozzájuk Jax is.
A Külső Világban való tartózkodásuk alatt senki se mert az ottani harcosok közül rájuk támadni, mivel ezt maga a császár tiltotta meg nekik.
Ennek természetesen megvolt a maga oka: ezt a Tor­nát maguk az Idősebb Istenek felügyelték, akik mindent láttak, ha úgy akarták, márpedig a viadal idején úgy akarták.
Shao Kahn nem akart kockáztatni, a harcosokat mindenféleképp a Halálos Viadal keretei között kellett megölnie, ha valaha meg akarta még szerezni a Földet.
Soha senki sem tudta még őt harcban legyőzni, ezért elég biztos volt magában, hogy övé lesz az utolsó szó.
Nem csak a Kiválasztott Harcosok érkeztek azonban a Földről.
A Lin Kuei, miután meg­tudta, hogy az ügynökük, Sub-Zero elbukta a küldetését, aminek Shang Tsung likvidálása volt a célja, kiküldött két újabb harcost, hogy végezzék el a feladatot.
A Lin Kuei addig még minden egyes megbízást teljesített, ezért nem hagyhatták, hogy a legjobb emberük halála megakadályoz­za a klánt a küldetés végrehajtásában.
A két kiküldött harcos egyike nem volt más, mint Sub-Zero öccse, aki megkapta halott bátyja kódnevét, és ő lett az új Sub-Zero, az ötödik a klán történetében.
Kísérője a legjobb klánbéli barátja, a titokzatos nindzsa, Smoke volt.
Bár nem tudták, hogy hol találhatnák meg a célpontjukat, a klán nem ismert kegyelmet, mindenféleképpen folytatniuk kellett a küldetésüket.
Szerencséjükre megtudták, hogy Shao Kahn újabb Tornát rendez a Külső Világban, és hogy a viadalon részt vesz a célpontjuk is.
Elmentek a legközelebbi átjáróhoz, amivel abba a birodalomba juthattak.
Klánjuk már régóta tudott ezek lé­tezéséről, állítólag már többször végeztek is küldetéseket külső világi személyeknek.
Az átjárók akkor már újra nyitva álltak, köszönhetően az Idősebb Isteneknek, akik azért nyitották meg őket, hogy azok a harcosok is eljuthassanak a Földről a Külső Világba, akik nem lettek ugyan Kiválasz­tottak, ám attól még meg akarják mérettetni magukat a Viadalon.
Így jutott el a két barát Shao Kahn földjére, ahol Sub-Zero jelentkezett a viadalra, Smoke viszont csendben elrejtőzött, hogy ő meg kívülről meglepetésként tudjon majd rátámadni Tsung-ra.
Kitana hercegnő szintén részt vett a Tornán.
Nevelőapjának azt mondta, hogy ez kiváló al­kalom a számára, hogy megölhessen pár földi harcost a császár nevében.
Valójában azonban fel akarta venni azokkal a kapcsolatot, különösen a bajnokkal, Liu Kang-gel, akiben a legnagyobb reményt látta apja hatalmának megdöntésére.
Ál-ikertestvére szintén benevezett, hogy szemmel tarthassa „nővérét”.
Csatlakozott hozzá a szeretője, Baraka is, Kung Lao és Liu Kang legnagyobb örömére.
A két szerzetes bosszút akart állni rajta a társaik lemészárlásáért.
Tár­saságuk utolsó tagja, Jade is követni akarta őket, a császár viszont megállította, és megparancsol­ta neki, hogy titokban figyelje meg a földi harcosokat, hogy a megszerzett információk segítségé­vel minél jobb tervet eszelhessenek ki ellenük.
Nem Jade volt az egyedüli a külső világiak közül, akit kémkedni küldtek a Tornára.
Az egyik résztvevőnek is ez volt a feladata.
Ő volt Reptile, Shang Tsung hű szolgája, egyike az utolsó szaurinoknak, a Zaterrai Birodalom egykori lakosainak.
Reptile már az előző viadalon is ott volt, az árnyak közt bujkálva figyelte a földieket, de akkor még nem vett részt a harcok­ban.
Most viszont sikerült kikönyörögnie gazdájától, hogy részt vehessen a viadalon, vérszomját kielégítve.
Az utolsó jelentősebb külső világi Kintaro volt.
Goro-hoz hasonlóan ő is a shokanok fajához tartozott, bár ő nem volt királyi házból való.
Már évszázadok óta vezette Shao Kahn egyik hadseregét, amikor meghallotta, hogy mi történt Goro-val.
Kintaro, aki fajtársaihoz hasonlóan alapvetően hűséges volt az uralkodójához, a mindenkori shokan királyhoz és családjához, Goro állítólagos halálhírét hallva azonnal jelentkezett a császáránál, hogy az engedje őt részt venni a viadalon, hogy megbosszulhassa a hercegét. Shao Kahn örömmel tett eleget kérésének, tudta, hogy Kintaro leg­alább olyan veszélyes harcos, mint Goro volt.
A Föld és a Külső Világ közti összecsapásnak volt két olyan résztvevője is, akik egyik biro­dalomnak se voltak a lakosai.
Az egyikük Scorpion volt, aki csodálkozva vette tudomásul, hogy Sub-Zero újra részt vesz a Tornán.
Mivel még régen, a halálakor azért adta el a lelkét, mellyel mindörökre a túlvilág csapdájába ejtette azt, hogy bosszút állhasson saját és klánja gyilkosain, így az akkori egyezség értelmében szaba­don távozhatott ismét.
A másik Árnybirodalmi résztvevő minden ízében maga volt a megtestesült titokzatosság.
Senki sem tudott róla semmit, még a nevét se.
A tetőtől-talpig fekete harcos valójában Noob Saibot volt, a Shinnok-hoz hű Árnyéktestvériség egyik legújabb, ám leghalálosabb tagja.
Azért küldték el oda, hogy kémkedjen az aktuális helyzetről mesterei, Quan Chi és Shinnok számára.
Parancsai értelmében minden információt megszerzett amit csak tudott, ám amikor Sub-Zero nem sokkal a viadal kezdete előtt jelentkezett a Tornára, Noob Saibot hirtelen eltűnt, és visszament az Árnyékbi­rodalomba…


5. fejezet: Halálos Viadal a Külső Világban

A harcosok összegyűlte után Shao Kahn kihirdette a Torna kezdetét.
A szabályok ugyan­azok maradtak mint az egy évvel azelőtti viadalon, csak ezúttal a legjobb harcosra magára Shao Kahn várt.
Ironikus módon a résztvevők közül egyedül két embernek volt az a célja, hogy le­győzze a császárt, és ezzel megmentse a Földi Birodalmat: az új bajnoknak, Liu Kang-nek, és ba­rátjának Johnny Cage-nek.
Mindenki másnak egyéni tervei voltak.
Baraka be akarta fejezni a Földön megkezdett munkáját, és megölni Liu Kang-et és Kung Lao-t. Jax ki akarta szabadítani az elrabolt Sonya-t és letartóztatni Kano-t.
Kitana csatlakozni szeretett volna Liu Kang-hez az apja elleni harcban.
Kung Lao Baraka fejét akarta a társai megöléséért.
Mileena remek alkalmat látott arra, hogy titokban megölje Kitanát.
Reptile csak kémkedni jött.
Scorpion be szerette volna végre teljesíteni a bosszúját Sub-Zero-n, míg Sub-Zero ez alatt csak Shang Tsung likvidálására koncent­rált, nem is tudott a nyomában lévő dühödt szellemről.
Kintaro-t csak a vágy hajtotta, hogy bos­szút álljon Liu Kang-en Goro-ért.
Shang Tsung pedig titokban reménykedett, hogy képes lesz még jobban kijönni a viadalból mint ahogy azt mindenki, még a császára is elgondolta.
Sub-Zero az első körben nem tudott Shang Tsung közelébe férkőzni, ezért kénytelen volt részt venni a saját harcán.
A küzdelemnek szemtanúja volt Scorpion is, aki a csata végén megle­pődve látta, hogy Sub-Zero megkíméli ellenfele életét.
A szellem tudta, hogy régi ellensége ezt soha sem tette volna meg.
Ekkor jutott eszébe, hogy hallotta, hogy a régi Sub-Zero-nak volt egy fiatalabb öccse.
Odament a Lin Kuei-harcoshoz, és annak legnagyobb megdöbbenésére levette annak maszkját.
Ekkor bizonyosodott meg róla, hogy az tényleg csakugyan az öccse volt az előző Sub-Zero-nak. Mivel ottléte okafogyott lett, nyitott egy átjárót, és visszatért az Árnyékbirodalomba.
Sub-Zero felismerte Scorpion-t, és szerette volna megkérdezni őt a bátyja eltűnésével kapcsolat­ban, de az túl gyorsan tűnt el.
A nindzsa követte a szellemet az átjáróba, azonban átlépve azon nem látta sehol sem Scorpion-t. Napokig bolyongott az ismeretlen világban Scorpion vagy egy onnan kivezető átjárót után.
Eközben összefutott Noob Saibot-tal, akivel egy rövid harcba keveredett.
A küzdelem­nek gyorsan végett vetett Noob elmenekülése, viszont a távozása után Sub-Zero bizonytalan volt, mivel valami szörnyen ismerős volt neki a sötét harcosban...
A Noob Saibot-tal történt találkozás után Sub-Zero talált egy átjárót vissza a Külső Világba, mintha az árnyék direkt vezette volna el őt oda, hogy kijusson az Árnybirodalomból.
Visszatérése után Sub-Zero egy hatalmas káosz közepén találta magát.
Felbukkanása után Raiden jelent meg előtte, és azonnal egy, a Földre vezető portál felé terelte őt, így a nindzsa csak reménykedhetett, hogy amíg ő Scorpion-t kereste, barátjának sikerült elintéznie a feladatukat.
Jax már az első naptól kezdve keveset törődött magával a Tornával.
Minden szabadidejét azzal töltötte, hogy rájöjjön, hol tartják fogva Sonya-t és Kano-t.
Nem sokkal a Torna vége előtt próbálkozását siker koronázta, ráakadt Shang Tsung palotájának alagsorában.
Miközben a végső csata zajlott, ő elintézte az őrséget és magával vitte a két foglyot.
Visszatérve azonban ők is csak zűrzavart láttak mindenütt.
Kano kihasználta ezt, és elszökött Jax-től és Sonya-tól, ám mie­lőtt azok üldözőbe vehették volna, Raiden őket is visszaküldte a Földre.
Kénytelenek voltak be­leegyezni, látván, hogy mi tart feléjük...
Kitana a viadal második napján, miután megbizonyosodott egy összecsapáson annak valódi képességeiről, felkereste Liu Kang-et.
Megmondta neki, hogy szeretne csatlakozni a Földi Biroda­lom harcosaihoz, és hogy képes volna rengeteg információval szolgálni Shao Kahn-nal kapcsolat­ban.
Kang először természetesen nem akarta elhinni a hercegnő szavait, de a lelke mélyén érezte, hogy megbízhat benne.
Gondolkodási időt kért, majd otthagyta Kitana-t.
Ekkor jelent meg a her­cegnő előtt az állítólagos ikertestvére, aki árulással vádolta meg őt.
Ez remek alkalomnak mutatkozott Mileena számára, hogy végleg megszabaduljon gyűlölt testvérétől. Rátámadt Kitana-ra.
Mivel gyakorlatilag tényleg ikrek voltak, emiatt közel egyforma erősek is, ezért a harcuk hosszan elhúzódott.
Végül Kitana-nak sikerült felülkerekednie, és megölte Mileena-t, de a harc őt is súlyosan kifárasztotta.
Baraka a küzdelem végén bukkant fel, még szemtanúja lehetett szere­tője halálának.
Viszont nem ölte meg a legyengült Kitana-t, mivel félt a császár haragjától, hiszen Kitana mégis csak az ő lánya volt.
Ezért foglyul ejtette a hercegnőt, hogy a császár elé állíthassa a másik hercegnő, a testvére meggyilkolásának vádjával.
Baraka ezután a Torna végéig Kitana-val maradt és őt őrizte.
Így Kung Lao-nak sose adódott alkalma, hogy megbosszulhassa társai halálát.
Amúgy Kung Lao és Johnny Cage is jól szerepeltek a Tornán, de a földiek legjobb harcosának is­mét csak Liu Kang bizonyult.
A shokan Kintaro-val együtt ő haladt előre a leggyorsabban a via­dalon.
Harcmodora azonban láthatóan megváltozott: ezúttal már voltak olyan ellenfelei, akiket a küzdelem végén kivégzett, ellentétben az előző Tornával, ahol mindenkit életben hagyott.
Kung Lao ekkor látta be, hogy társai lemészárlása mély nyomot hagyott Liu Kang-ben, akit ezentúl már nem lehetett igaz shaolin szerzetesnek tartani, hisz azok semmilyen körülmények között nem vennék el senki életét sem.
De a Fehér Lótusz egyetlen túlélőjét legalább az a tény megnyugtatta valamelyest, hogy Liu Kang nem vált gonosszá, csak hajlandóvá arra, hogy világa védelmében akár öljön is.
Ahogy az már a Torna közepétől várni lehetett, a döntő küzdelmet Liu Kang és Kintaro vívta.
Ők jutottak el a leggyorsabban ilyen messzire.
Akárcsak a Goro elleni harc, ez is igen megpróbáló volt Kang számára, de az egy évvel ezelőtti tapasztalatai és a bosszúvágy iránti eltö­kéltsége miatt végül legyőzte a shokant.
Mivel túl fáradt volt, és nem volt semmi nézeteltérése Kintaro-val, Liu Kang életben hagyta óriás termetű ellenfelét.
Azonban amikor elhagyta volna az arénát, Kintaro feléledt, és hátulról egy tűzlabdát akart dobni az óvatlan Kang-re.
Raiden, aki egyike volt a nézőknek, villámot szórt a shokanra.
Megölte őt, mielőtt az orvul végezhetett volna a földi bajnokkal.
Ezzel végül már csak egyvalaki állhatott a Föld szabadságának útjában: a Külső Világ ura, a Szent Császár... Shao Kahn.
A Kintaro bukása utáni napon került sor az utolsó összecsapásra a Halálos Viadal bajnoka és a császár közt.
A küzdelmet, akárcsak az egész addigi Tornát, az Idősebb Istenek felügyelték, így Shao Kahn-nak esélye sem volt a tisztességtelen harcra, de ő nem is nyúlt volna ilyen eszközökhöz.
A császár ugyanis, annak ellenére, hogy a politikában és a csatamezőn elősze­retettel alkalmazta a megtévesztést, a küzdőtéren nem tűrte meg azt, minden egyes ellenfelét tisztességes küzdelemben győzte le, mióta csak megszerezte a birodalom irányítását.
És mivel még soha sem akadt legyőzőre azóta, a legteljesebb nyugalommal lépett az arénába Liu Kang ellen.
Kang-et azonban csakis két dolog hajtotta: hogy megszabadítsa a Földet Shao Kahn állandó támadásaitól, és hogy bosszút álljon végre a Fény Rendjéért és a Fehér Lótusz Tárasaságért. Epikus csatájuk során az ő elszántsága bizonyult nagyobbnak, és sikerült győzedelmet aratnia Shao Kahn felett, bár a császár ahhoz túl erős volt, Kang meg túl legyengült ahhoz, hogy meg is ölje. Az Idősebb Istenek attól még természetesen őt hirdették ki győztesnek.
A legyőzött császár haragjában ekkor megparancsolta a seregének, hogy öljék meg az összes földit. Ekkor szabadult el a pokol a viadal helyszínén.


6. fejezet: A menekülés

A földi harcosok egy egész sereggel néztek szembe.
Egy olyan sereggel, ami ellen semmi esélyük sem lett volna.
Raiden ezért amilyen gyorsan csak tudott, nyitott egy átjárót, amin keresztül Kang, Lao és Cage is elmenekülhetett.
Ők hárman voltak csak jelen az utolsó küzdelemnél.
Pár percre rá jelent meg Sub-Zero az Árnyékvilágból, Raiden őt is visszaküldte.
Tudta, hogy a nindzsa társa is ott van valahol, ám mielőtt érte mehetett volna, szembetalálkozott a Kano-t üldöző Sonya-val és Jax-szel.
Azok ugyan folytatták volna a veszély ellenére is a hajszát, de Raiden-t nem lehetett meggyőzni, nekik is menniük kellett.
Visszatérésük után úgy döntöttek, hogy ha már Kano-t nem üldözhetik, megpróbálják legalább figyelmeztetni a Föld kormányait a veszélyre, ami Shao Kahn képében fenyegette a bolygót.
Így elindultak haza, Washingtonba.
Raiden a páros visszaküldése után rábukkant az életéért küzdő Smoke-ra is.
Kiszabadította őt, majd a barátja után küldte.
Csatlakozva Sub-Zero-hoz a két nindzsa elindult vissza a Lin Kuei főhadiszállására, hogy jelentsék kudarcukat, és hogy figyelmeztessék mestereiket Shao Kahn-ra.
Miután Liu Kang legyőzte Kintaro-t, Shang Tsung látta, hogy a harcosban megvan az, ami még talán a császár legyőzéséhez is elég, de természetesen tisztában volt azzal is, hogy Kang nem tudná megölni az uralkodót, de még annyira megsebesíteni sem, hogy ő, Shang Tsung, átvehesse a helyét. Ezért úgy döntött, hogy életbe lépteti utolsó tervét, amivel még esélyük lehet megtámadni a Földi Birodalmat.
Ehhez viszont be kellett hajtania egy régi adósságot, amivel még tartozott neki valaki.
Magához vette szolgáját, Reptile-t, majd elindult az Árnybirodalomba.
Mire visszatért, Shao Kahn már a hadseregét gyűjtötte a Föld ellen.
Miután Baraka elfogta, Kitana egy cellában várta, hogy mostohaapja ítélkezzen felette.
A császárt lefoglalták a támadás előkészületei, amihez a visszatért Tsung szolgáltatott remek okot. Viszont Baraka folyamatos kérése miatt végül időt szakított lánya tárgyalására is, ahol a Külső Világi Bíróság Mileena hercegnő meggyilkolása miatt végül halálra ítélte Kitana-t.
Kitana a tárgyalás alatt tudta meg, mire is készül a császár, ezért elhatározta, hogy mindenáron megszökik, és fi­gyelmezteti Liu Kang-et a közelgő veszélyre...
Az már csak külön öröm volt a számára, hogy ehhez pont a Földi Birodalomba kellett látogatnia annak fényében, amit a nevelőapja terveiről hallott...
Miután a testvére megölte, Mileena lelke az Árnybirodalomba került.
Itt Shinnok felajánlot­ta neki, hogy visszatérhet az élők közé, ha hajlandó lesz őt szolgálni.
Mileena beleegyezett.
Shinnok felélesztette őt, és megajándékozta azzal a képességgel, hogy halhassa volt testvére gon­dolatait, kihasználva azt a köteléket ami Mileena teremtésekor alakult ki közöttük.
Egyelőre azonban még nem engedte el őt, megvárta, amíg Shao Kahn terve működésbe lép.
Shinnok természetesen tudta, hogy mire készül a császár, és azt is, hogy a mostani események után akárki is győz, el fog jönni az ő ideje.
A Földre való visszatérése után Liu Kang és Kung Lao úgy hitték, hogy végre vége a fe­nyegetésnek, és nekiállhatnak a Fehér Lótusz újjászervezésének.
Ekkor azonban megjelent Raiden, aki nyugtalanító híreket hozott nekik a Külső Birodalomból: elmondta, mire készül Kahn és Tsung.
Így a két harcosnak el kellett halasztaniuk a terveiket, hogy időben felkészülhessenek a támadásra.
Az hamarosan be is következett.
Sokkal hamarabb, mint arra számítani lehetett.

4. Rész

Lefedett játékok: Mortal Kombat 3, Ultimate Mortal Kombat 3, Mortal Kombat Trilogy, Mortal Kombat Advance


Eltérések a játék és a leírás között, egyéb megjegyzések:

A Mortal Kombat 3 eredetileg egy maroknyi szereplőgárdával készült, később ezt a történetet egészítették ki még közel másfélszer annyi figuráéval.
Ezért áll össze a leírás sok kicsi csoport teljesen független útjából, melyekből aztán egyetlen nagy végjáték keletkezett.
Fontos eltérés, hogy az erdeti játékban Shao Kahn inváziójának első hulláma Manhattanben tűnik fel, illetve az események nagyja New York-ban játszódik.
A később érkezett szereplők esetében viszont az USA keleti partvidéke sehogyan sem illeszkedett az eseményekbe, ezért a sztori színhelye a leírásban áthelyeződött Los Angeles-be és a kaliforniai partvidékre.


1. fejezet: A királynő újjászületése

Shao Kahn-t legyőzték.
A Föld bajnoka, Liu Kang végül felülkerekedett rajta egy szabályos küzde­lemben.
Erre azóta nem volt példa, amióta csak a császár elfoglalta a Sárkánykirály trónját.
Shao Kahn emiatt mérhetetlenül dühös volt, és a sikertelenségért legfőbb varázslóját hibáztatta.
Shang Tsung tudta, hogy a császár megöli őt, hacsak nem áll elő egy minden eddiginél jobb tervvel. Sze­rencséjére már évekkel korábban kiötölt egyet pont erre az alkalomra...
Mikor Shao Kahn elé járult, Tsung azonnal belekezdett a magyarázatába.
Kahn különös módon nem ölte meg abban a pillanatban, hogy felbukkant a szeme előtt, és miután a varázsló befejezte mondanivalóját, az uralkodó meghagyta az életét, sőt, a terve kivitelezésébe is beleegyezett.
Maga a terv amúgy roppant egyszerű volt: a csapdába esett volt királynő, Sindel lelkét a Földi Birodalmon belül hozzák vissza az életbe, így a császár átlépheti a birodal­makat elválasztó átjárókat, hogy visszaszerezhesse magának a feleségét.
Ezt még az Idősebb Iste­nek sem tagadhatták meg tőle.
Kahn, hogy csökkentse a bukás kockázatát, megnövelte Tsung erejét.
A varázsló pedig rögtön munkához látott.
Elment az Árnybirodalomba hűséges szolgájával, Reptile-lal együtt, és felvette a kapcsolatot Quan Chi-vel.
A nekromanta az évekkel azelőtti egyezségük értelmében köteles volt neki segíteni a halott királynő feltámasztásában.
Chi találkozott vele, és átadta neki a szükséges tudást, de nem ment el a Külső Világba elvégezni a rituálét.
Tsung kelletlenül, de elfogadta a segítséget, ezzel pedig elismerte, hogy Quan Chi többé nem az adósa.
Visszatért saját birodalmába, majd a császár legnagyobb varázslóinak, az általa vezetett Árnyékpapok segítségével visszahozta Sindel-t az életbe.
A királynő a Földön éledt fel, pontosan olyan állapotában, mint amilyenben a halálakor volt.
Tsung azt is elintézte, hogy lelkét gonoszság fertőzze meg, és hűséges legyen Shao Kahn-hoz, a régi életéből pedig jóformán semmire se emlékezzen.
Miután a rituálé befejeződött, Tsung jelentette a sikert urának.
Shao Kahn elégedett volt, végre esélye nyílt megszerezni a Földet.
A királynő feléledése után azonnal bejelentette igényét az Idősebb Isteneknek arra, hogy elhozhassa a feleségét a Földről.
Az istenek nem tagadhatták meg tőle a kérését.
Shao Kahn így elindult a Földre, és útközben magával vitte az egész hadseregét is.


2. fejezet: A vég kezdete

A Külső Világban rendezett Torna után a földi harcosok aggodalmas hírekkel érkeztek: tudták, hogy Shao Kahn meg akarja támadni a Földet, de nem tudták, hogyan fogja ezt kivitelezni.
Miután azonban Sindel feltámadt, Raiden felismerte a császár tervét és ezért amilyen gyorsan csak tudta, figyelmeztette a harcosait.
Először Liu Kang-nek és Kung Lao-nak jelent meg.
Tudatta velük a helyzetet, és utasította őket arra, hogy utazzanak az USA nyugati partjára, ahol Raiden a harcosait gyűjtötte egybe.
A két shaolin szerzetes így kénytelen volt letenni azon terveikről, hogy újjászervezzék az elpusztult Fehér Lótusz Társaságot, és útra kerekedtek a megadott helyre.
Másodikként Raiden Johnny Cage-et értesítette.
A színész nem vesztegette az idejét, a Külső Világból visszatérvén rögtön forgatni kezdett, bár tudta, hogy a fenyegetés nem múlt el.
Viszont a szerződése kötelezte... Raiden felbukkanása után azonban felfüggesztette a forgatást, és megkezdte az előkészületeket, hogy készen álljon a támadásra.
Mivel a viharisten az ő tartózkodási helyét jelölte meg a Kiválasztott Harcosok gyülekezőhelyéül, ezért erre bőven maradt ideje.
Cage nem tudta, de valójában azért hívta oda Raiden a bajnokait, mert Tsung varázslatának köszönhetően arrafelé volt várható Sindel felbukkanása.
Utolsóként az isten Jax és Sonya előtt bukkant fel.
Őket már nem kellett figyelmeztetnie, tudták azok anélkül is, milyen veszély fenyeget.
Sonya még a raboskodása alatt tudta meg Tsung tervét.
Ezért visszaérkezésük után a páros azonnal Washingtonba utazott, hogy figyelmeztessék a kormányukat a közelgő veszélyre, de senki sem hitt nekik.
Kénytelenek voltak saját maguk előkészületeket tenni a támadás esetére.
Jax visszament arra a bázisra, ahol először futott össze Kano-val, és visszacsatoltatta a karjára az erőnövelő bionikus implantátumokat.
Raiden már nem tudott több embert értesíteni a veszélyről, mert Sindel új testében életre kelt a Földön, Shao Kahn pedig elindult, hogy állítása szerint hazavigye magával a feleségét.
A császár mindent egy lapra tett fel.
Tudta hogy gyorsnak kell lennie, mielőtt az Idősebb Istenek közbeavatkozhatnának.
Amint megnyílt előtte az átjáró, átküldte rajta Tsung-ot és az Árnyékpapokat, majd közvetlenül utánuk ő is átlépett a birodalmakat elválasztó mágikus határmezsgyén.
Abban a pillanatban ahogy megérkezett a Földre, Shao Kahn azonnal elnyelte több milliárd ember lelkét, az Árnyékpapok pedig Tsung irányításával megkezdték a két birodalom eggyé olvasztását.
Kísérletük sikerrel járt, az Idősebb Istenek nem tehettek semmit, mire feleszméltek, a két birodalom már megkezdte az egyesülését.
Raiden, mivel már nem a Földön tartózkodott hanem félig-meddig a Külső Világban, kénytelen volt visszatérni a Mennybe.
A viharisten megkérte feljebbvalóit, hogy engedjék visszamenni a Földre, de azok megtagadták ezt tőle.
Ekkor azt kérte, hogy hadd választhasson ki pár harcost, akik képviselhetik a Földi Birodalmat egy utolsó, mindent eldöntő Halálos Viadalon.
Az Idősebb Istenek ebbe már beleegyeztek.
Raiden átfésülte az egész bolygót, hogy a túlélők között megtalálja azokat, akik képesek lehetnek megállítani a külső világi inváziót.
Alig egy maroknyi embert talált, akik alkalmasak voltak erre.
A viharisten látomás formájában közölte velük, hogy mi történt, és azt, hogy ők mind Kiválasztott Harcosok lettek.
Ami gyakorlatilag annyit jelentett, hogy Raiden megvédi a lelküket Shao Kahn-tól, viszont az életükért maguknak kell harcolniuk.
Ennek ellenére mindenáron le kell győzniük a császárt, ha nem akarják a Földet örökre a Külső Világ egyik tartományaként sínylődni.
Az isten ezután bejelentette: lemond isteni voltáról, majd halandóként leszállt a Földre, hogy ő is segítse az embereket a végső háborújukban.


3. fejezet: A Kiválasztott Harcosok

A Kiválasztott Harcosok között ott voltak azok is, akik az előző két Viadalon viselhették ezt a rangot: Johnny Cage, Liu Kang, Kung Lao, Jackson Briggs, Sonya Blade, Sub-Zero és Smoke is.
Közülük Cage helyzete volt a legsajátságosabb.
A színész áldozatul esett Shao Kahn első támadásának, viszont a császár nem tudta elnyelni a lelkét, az védve volt tőle, mivel Cage részt vett a győztes külső világi tornán.
Teste viszont meghalt még mielőtt a két birodalom közötti egyesülés megkezdődött volna.
Viszont amikor az Árnyékpapok megkezdték a folyamatot, érdekes módon a színész utat talált vissza a Mennyből a testébe, ami még jóformán ki sem hűlt a támadás után.
Miután így sikeresen visszatért az élők sorába, Cage mindent megtett, hogy segíthessen a barátainak megállítani a fenyegetést, annak ellenére, hogy tudta, ha győznek, neki ismét vissza kell térnie a halottak közé.
Az első új Harcos a Kiválasztottak közül egy olyan ember volt, aki sose hitte volna el Raiden mondanivalóját, ha nem látja a császár által okozott pusztítást a saját szemével.
Ő volt Kurtis Stryker, egy New York-i rohamosztagos rendőr.
Stryker értetlenül állt a városon végigsöprő haláláradat előtt.
Amikor Raiden közölte vele mit kell tennie, Stryker ezért elindult nyugat felé, hogy csatlakozzon a társaihoz...
Viszont sosem érkezett el oda.
Útja során többször is találkozott Kahn csapataival, akiket mind sikeresen legyőzött, de ez annyira feltartotta, hogy mire elérte volna a nyugati partot, addigra már minden eldőlt...
A második új Kiválasztott egy amerikai őslakos volt.
Nightwolf egész életében népe történelmét és kultúráját tanulmányozta, történész diplomája mellett ő volt törzse sámánja és egyben legkiválóbb harcosa is.
Mikor az invázió megkezdődött, Raiden őt találta meg és figyelmeztette elsőként.
Nightwolf a látomás után azonnal egy varázslatba kezdett, amely segítségével egy védőkupolát vont népe földje köré, ami megvédte őket attól, hogy Kahn felfedezze őket és elvegye a lelküket.
Miután a varázslatot befejezte, Nightwolf elindult a többiek után, de Stryker-hez hasonlóan ő sem érkezett meg mielőtt a viadal befejeződött volna.
A harmadik amerikai harcos kevés hasonlóságot mutatott a rendőrhöz vagy a sámánhoz.
Kabal a Fekete Sárkány tagja volt, akárcsak Kano.
Soha életében nem volt olyan ember, akit hősnek lehetett volna nevezni, de hát nem is ezért csatlakozott a Fekete Sárkányhoz.
Viszont amikor Raiden üzenete után Kahn csapatai megtámadták és majdnem megölték, megesküdött, hogy nem fogja olcsón adni az életét.
Bár haldoklott, sikerült csatlakoztatnia szervezetét egy légzőkészülékhez, aminek a segítségével életben tudott maradni, ám ennek az volt az ára, hogy soha többé nem választhatta le magát a létfenntartó rendszerről.
Miután összeszedte erejét, elindult a kihalt Földön és megküzdött minden egyes külső világi osztaggal amivel csak szembetalálkozott.
Nem sietett a találkozóhelyre, és nem is ért oda mielőtt a dolgok befejeződtek volna.


4 fejezet: Kiborgok és kitaszítottak

A Földre való visszatérésük után Sub-Zero és Smoke kénytelen volt jelenteni a Lin Kuei Nagymesterének, hogy nekik sem sikerült megölniük a célpontjukat, Shang Tsung-ot.
A Nagymester dühös volt az újabb sikertelenség miatt, viszont a bukásért a hagyományos halálbüntetés helyett más sorsot szánt a két barátnak.
Mivel nem akart elvesztegetni két ilyen jó adottságokkal megáldott harcost, ezért kötelezte őket, hogy vegyenek részt a klán kiborgnindzsa programjában.
Ezzel gyakorlatilag lelketlen gyilkoló gépezetté alakították volna őket, akik a programjuknak megfelelően mindenben engedelmeskedtek volna a parancsoknak.
Sub-Zero és Smoke nem akart részt venni ebben, ezért elhatározták, hogy megszöknek.
Sikerült elhagyniuk a Lin Kuei főhadiszállását, de nem jutottak messzire.
Egy csoport nindzsa utolérte és megállította őket.
Visszavitték őket a bázisukra.
Smoke-ot azonnal alávetették az átalakító folyamatnak, ő lett a harmadik kiborg a klán szolgálatában az első két önkéntes, Sektor és Cyrax után.
Sub-Zero-nak viszont sikerült újból megszöknie.
Hogy biztosítsák az elfogását vagy likvidálását, a klán ezúttal a kiborgokat küldte utána.
Ez jóformán órákkal az invázió kezdete előtt történt...
Sub-Zero, mint a Kiválasztottak egyike, elkerülte, hogy a császár az ő lelkét is elragadja az emberiségével együtt, miután az átlépett az átjárón.
Legnagyobb sajnálatára azonban üldözői sem haltak meg, mivel az átalakítás következtében már nem volt lelkük, így semmi sem akadályozta meg őket abban, hogy teljesítsék a programjukba táplált parancsokat, és végezzenek az árulóval.
Ezért Sub-Zero-nak, mielőtt még teljesíthette volna Raiden utasításait, meg kellett valahogy szabadulnia üldözőitől.
A három kiborg közül a nindzsa először volt barátjával találkozott.
Smoke a programjának megfelelően rátámadt Sub-Zero-ra.
Küzdelmük alatt a renegát nindzsa folyamatosan próbálta meggyőzni barátját, hogy küzdjön a program ellen, és ez végül sikerült is.
Smoke rátalált elveszett lelkére, és felülírta a Lin Kuei utasításait.
A kiborg csatlakozott barátjához, hogy segítsen megállítani a másik két üldözőt.
Az első akivel szembekerültek, Sektor volt.
Sektor volt az első önkéntese a programnak, és érdekes módon ő bizonyult később a legsikeresebb kísérletnek.
Sektor meghalt az átalakítás alatt, lelke örökre eltűnt, csak a programja maradt.
Ezért a két barátnak esélye sem volt, hogy le tudja beszélni szándékáról, kénytelenek voltak megküzdeni vele.
Legyőzték Sektor-t, és úgy hitték, hogy sikerült teljesen tönkretenniük őt.
Valójában csak kritikusan megsérült, de működőképes maradt.
A második kiborg gyorsan bukkant fel az első után.
Cyrax-et, a program második önkéntesét egyesült erővel könnyűszerrel legyőzték, viszont nem semmisítették meg.
Mivel Cyrax-nek sem volt lelke, ezért Shao Kahn nem volt képes őt érzékelni.
Ez adta az ötlete Sub-Zero-nak, hogy Smoke rendszere segítségével programozzák át a kiborgot, és próbálják meg vele megöletni a császárt.
Smoke megtette amit a barátja kért.
Cyrax az újraaktiválás után elindult hogy teljesítse az új parancsokat, azonban egy sivatagba érve beleesett egy homokcsapdába, és mivel nem tudott kiszabadulni onnan, ezért végül leállította a fő rendszereit.
Sub-Zero-t és Smoke-ot immáron semmi sem akadályozta abban, hogy Shao Kahn nyomába eredjenek.
Nem számoltak azonban Kahn tisztogató csapataival, amik megtámadták és különválasztották őket. Sub-Zero elmenekült ugyan, Smoke-ot viszont elfogták és trófeaként visszavitték a császári palotába.
Itt elhelyezték egy kincstárban.
Mivel nem tudott kijutni onnan, leállította a rendszereit, és úgy is maradt addig, amíg egy régi ismerőse évekkel később rá nem akadt ott véletlenül...
Sub-Zero az elválásuk után tehetetlenül nézte, amint barátját elviszik, de nem tudott tenni ellene semmit. Ezért inkább folytatta útját Liu Kang felé, hogy támogassa a bajnokot a császár elleni küzdelmében.
Sikeresen eljutott a császári palotához, ahol segített a Kiválasztottaknak eljutni Shao Kahn színe elé, és szemtanúja volt a végső összecsapásnak is, ami eldöntötte a Föld sorsát...


5. fejezet: Az áruló bukása

A Fekete Sárkány vezetője, miután elszökött Jax-től és Sonya-tól a külső világi Tornát követő zűrzavarban, egyedül találta magát, ellenséges harcosoktól körülvéve.
Elfogták, és a császár színe elé vezették, hogy az döntsön a sorsa felől.
Shao Kahn megkérdezte tőle, hogy miért kellene őt életben hagynia, mire Kano azt felelte, mert ő segíthetne neki a Föld elleni háborúban.
Megtaníthatná seregének hogyan kell használni a fejlett technológiájú földi fegyvereket, miáltal még hatékonyabbak lehetnének a harcokban.
Shao Kahn először nem hitt neki, nem hitte el, hogy Kano hajlandó volna elárulni az egész faját.
Shang Tsung viszont, aki már régebb óta ismerte Kano-t, biztosította urát arról, hogy az képes lenne bárkit szolgálni, ha az érdeke úgy szolgálja.
Shao Kahn-t ez meggyőzte, szolgálatába fogadta a földit, aki szavát tartva megtanította a harcosainak a földi fegyverek kezelését.
Az invázió alatt Kano vezetett egy tisztogató egységet a Földön.
Egy őrjáratuk alatt összefutottak a két Különleges Alakulatból való ügynökkel, Sonya-val és Jax-szel.
Azok ketten azonnal megtámadták a külső világi csapatot, mivel mindkettőjüknek volt elszámolni valója az áruló Kano-val.
Jax az új karjainak köszönhető ereje segítségével feltartóztatta az ellenséges csapatot, míg a társa, Sonya bekergette Kano-t egy banképületbe.
Az üldözés egészen a tetőig folytatódott, ahol Kano már nem tudott tovább menekülni, kénytelen volt megküzdeni a nővel.
A harc során Kano kerekedett felül a dühtől elvakult Sonya-n, neki tudta lökni egy kőszobornak.
Sonya ájultnak tettette magát, és amikor Kano odament hozzá, hogy a hajánál fogva lehajítsa az épületről, Sonya a lábaival megragadta Kanót a nyakánál fogva, és áthajította ellenfelét a párkányon.
Kano-ra sokemeletnyi zuhanás várt...
Sonya visszaérkezve az utcára Jax-et a külső világi harcosok holttestei mellett találta.
Elmesélte a társának, mi zajlott le a tetőn közte és a Fekete Sárkány vezére között.
Szerette volna, ha megbizonyosodnak arról, hogy Kano tényleg meghalt-e, de Jax ragaszkodott ahhoz, hogy induljanak rögtön a császári palota felé.
Sikerült meggyőznie Sonya-t, így a két társ otthagyta a banképületet.
Csatlakoztak Liu Kang-ékhez, és ők is tanúivá válhattak ezáltal az utolsó küzdelemnek.
Akkor ugyan még nem sejtették, de Sonya-nak volt igaza: meg kellett volna bizonyosodniuk arról, hogy a Fekete Sárkány vezére tényleg halálra zúzta-e magát.


6. fejezet: Kémek az árnyak közül

Mint az előző kettő Halálos Viadalon, ezúttal is voltak olyan harcosok a félig már Külső Világhoz tartozó Földön, akik nem tartoztak egyik küzdő fél tagjai közé sem igazán.
Közülük ketten parancsot teljesítettek, ketten pedig a helyüket keresték a káosz közepén.
Az első harcos, aki nem akart beleavatkozni az eseményekbe nem volt más, mint a bosszúálló szellem, Scorpion.
Mikor Shao Kahn megkezdte az egyesítést, rengeteg ember halt meg.
Sokuk lelkének az Árnybirodalomba kellett volna kerülnie, viszont a császár megakadályozta őket ebben, amikor magába szívta őket.
Ugyanakkor jó pár átjáró nyitva állt, hogy legyen elég hely a pokolba várt számtalan lélek számára az átkeléshez.
Scorpion az Árnybirodalmat járva rátalált az egyik ilyen átjáróra, és kihasználta az alkalmat, hogy visszatérhessen a Földre.
Visszatérvén az élők világába a halott nindzsa céltalanul járt a világban, nem szövetkezett egyik oldallal sem.
Visszatérését azonban megérezte az egyik Árnyékpap, aki értesítette erről a császárát.
Shao Kahn tudta, hogy Scorpion személyében értékes harcosra tehetne szert, ezért felajánlotta neki, hogy ha szolgálja őt, visszaadja neki az életét.
Scorpion ráállt az alkura.
Shao Kahn kinevezte a szellemet az egyik tisztogatócsoport élére, majd elküldte őt Kínába.
Itt Scorpion megtudta, hogy a célpontja valójában Sub-Zero lenne, régi ellenségének öccse.
Mivel Scorpion az előző Tornán megfogadta, hogy nem engedi, hogy a Lin Kuie-harcosnak bántódása essék, a csapata ellen fordult és végzett velük.
Ezután a császártól kapott új képessége segítségével nyitott egy átjárót Sub-Zero előtt, aki a Smoke-tól való elszakadás után egy utat próbált keresni az invázió közepe, az USA nyugati partja felé.
Sub-Zero átlépett a portálon, bár nem tudta, hogy az hogyan került oda, de azt érezte, hogy közelebb viszi a célja felé.
Így tudott ő is és Scorpion is ott lenni a végső ütközetnél.
Miután az Árnyékvilágban Shinnok érzékelte, hogy mi történik a Földön, kiküldte két ügynökét, hogy gyűjtsön információkat az ott történtekről.
Az első Noob Saibot volt, a sötét testtel és még sötétebb lélekkel rendelkező Árnyéktestvér.
Noob azt a parancsot kapta, hogy segítse a Külső Világot az invázióban.
A sötét harcos jelentkezett is a támadó hadseregbe, ahol gyorsan befogadták, emlékeztek még rá az előző Tornáról, és érezték rajta a gonoszságot.
Noob kitartóan harcolt a császár hadseregének oldalán egészen addig, míg a támadók főparancsnokát le nem győzte az egyik Kiválasztott.
Ekkor azt a parancsot kapta Shinnok-tól, hogy segítsen a földieknek az egyre gyengülő Kahn ellen.
Noob a palota felé vette ekkor az irányt, és titokban, még a Kiválasztott Harcosok csapata előtt igyekezett minél jobban megtisztítani az utat, de közben ügyelt arra is, hogy ne legyen túl feltűnő azok számára a tevékenysége.
Az utolsó összecsapást természetéhez méltó módon titokban, az árnyékok közül nézte végig.
Shinnok második ügynöke Kitana klónja, a meggyilkolt hercegnő, Mileena volt.
Őneki teljes titokban kellett maradnia, a kitaszított isten szigorúan megtiltotta neki, hogy jelentősen beavatkozzon az eseményekbe, az Noob Saibot feladata volt.
Mileena-nak legfőképp új adottsága, a „testvérének” gondolataiba való belelátás segítségével kellett tájékoztatnia gazdáját Kitana minden lépéséről.
Shinnok így értesült a háború menetét eldönteni látszó fordulatról, a császár inváziós seregei parancsnokának bukásáról.
Ekkor utasította Noob-ot a pálfordulásra. Mileena ezután visszatért az Árnybirodalomba, a végső ütközetnek csak Kitana gondolatain keresztül volt tanúja.
Az utolsó renegát harcos nem az Árnybirodalomból érkezett.
Rain a Külső Világból jött, de valójában Édeniából származott.
Apja Jerrod király egyik tábornoka volt, akit egy csatában maga Shao Kahn ölt meg.
Az akkor még csecsemő Rain-t Édenia megszállása alatta Külső Világba csempészték, itt nőtt fel.
Az invázió alatt az egyesítés következtében a Földön találta magát.
Itt megtámadta őt az egyik megszálló csapat, és felajánlották neki, hogy vagy közéjük áll, vagy meghal. Rain inkább az előbbit választotta.
Ám az egyik rajtaütés során egyszerűen nyoma veszett, és senki sem hallott róla utána még jó ideig.


7. fejezet: Baráti kötelék

Kitana a külső világi Tornán megpróbálta felvenni a kapcsolatot Liu Kang-gel, hogy csatlakozhasson a földi harcosokhoz a mostohaapja elleni küzdelemben.
Ezt látta a testvére, Mileena, aki megvádolta a császár elárulásával, majd rátámadt.
Kitana megölte a húgát, de ennek szemtanúja volt annak szeretője, Baraka is.
A tarkata foglyul ejtette Kitana-t, és gondoskodott róla, hogy a külső világi bíróság elé álljon.
A bíróság halálra ítélte őt.
A tárgyaláson azonban megtudott egy fontos dolgot: évezredek óta halott anyját Shang Tsung felélesztette a Földön, és mostohaapja ezt akarta kihasználni, hogy lerohanhassa a birodalmat.
Kitana, miután ezt megtudta, sikeres szökést kísérelt meg a palotából.
Elindult a Földre, hogy figyelmeztesse Liu Kang-et, aki iránt azóta vonzalmat érzett, amióta csak megismerte.
Ugyanakkor meg kellett találnia Sindel-t is, mivel tudta, hogy csak neki van esélye visszahozni anyja emlékeit, és kitörölni lelkéből a Tsung által belé táplált gonoszságot.
Mikor megtudta, hogy a nevelt lánya megszökött, Shao Kahn utána küldte két szolgáját.
Egyikük Jade volt, Kitana legjobb barátja, akinek azt parancsolta, hogy élve hozza vissza a hercegnőt.
Kísérőjének Reptile-t adta.
Jade viszont nem tudta, hogy valójában Reptile volt az igazi üldöző, aki azt az utasítást kapta, hogy ölje meg Kitana-t.
Jade csak azért kellett, mert ő ismerte legjobban a barátját, neki volt a legnagyobb esélye megtalálni a szökevényt.
Kitana eljutott a Földre, de még távol volt attól, hogy megtalálja az anyját.
Ráadásul a Kaliforniába vezető útja során nem egy tisztogatócsapatba is futott, aminek köszönhetően csak nagyon lassan tudott haladni.
Így tudta még jóval a nyugati part előtt utolérni őt Jade.
Reptile lemaradt tőle, a háttérből figyelte a két orgyilkosnő találkozását.
Jade nem tudta, mit tegyen.
Vívódott a császára és a legjobb barátnője iránti hűsége között.
Kitana látta a habozását, és kihasználta az alkalmat, hogy elmondja neki az otthonuk, Édenia igaz történetét.
Elmesélte neki az álmokat amiket látott: szülőföldjük bukását és a Külső Világba olvasztását, Jerrod király megölését, Sindel keserűségből elkövetett öngyilkosságát és lelkének meggyalázását.
Hogy Shao Kahn miként fogadta örökbe Kitana-t és teremtette meg az állítólagos ikertestvérét, akinek a megölése miatt ítélték a hercegnőt halálra.
Elmondta Jade-nek, hogy találkozni akar az anyjával, akit Tsung felélesztett a Földön, és vissza akarja állítani az emlékeit.
Miután elmondta mindezt, megkérdezte Jade-et, hogy hajlandó-e mellé állni és elárulni Shao Kahn-t.
Jade hitt neki... és végül Kitana mellé állt.
Reptile végighallgatta a beszélgetésüket, és abban a pillanatban, amikor Jade beleegyezett, hogy segít Kitana-nak, a szaurin rájuk vetette magát a rejtekéből.
A két nő ellen nem sok esélye volt annak ellenére, hogy faját tartották az egyik legveszélyesebbnek a birodalmakban.
A küzdelem után Kitana és Jade magára hagyta a halottnak hitt hüllőt, és folytatták a keresést Sindel után.
Bár Reptile csúnyán megsérült, mégsem halt meg.
Helyette olyasvalaki találta meg, akiről sosem gondolta volna, hogy egyáltalán létezhet.
Megmentője magát Khameleon-nak hívta, és közölte vele, hogy ő a szaurin faj utolsó nőstény egyede, míg Reptile az utolsó hím.
Khameleon szerette volna, hogy fennmaradjon a fajuk, ezért magával vitte Reptile-t, és meggyógyította őt. Reptile azonban nem maradt mellette.
Miután felépült, visszament urához.
Az elmúlt évek alatt elméje kezdett megbomlani, és csak a gazdája mellett érezte jól magát, egyáltalán nem érdekelte fajának utolsó nősténye.
Khameleon Reptile eltűnése után a hím szaurin után indult, és éveken át kereste tovább abban a reményben, hogy az meggondolja magát.


8. fejezet: Sindel megváltása

Miután Kitana és Jade otthagyta Reptile-t, már könnyebben haladtak előre a céljuk felé, az ellenséges csapatok nem jelenthettek akadályt az összeszokott párosnak, akik ráadásul Shao Kahn legügyesebb orgyilkosai közé tartoztak.
Hosszú útjuk során találkoztak a Kiválasztott Harcosokkal: Liu Kang-gel, Kung Lao-val és a halálból visszatért Johnny Cage-dzsel.
Kitana elmondta nekik, hogy meg kell találniuk az anyját, ő jelentheti az egész invázió kulcsát.
A harcosok megértették, mi foroghat kockán, ezért beleegyeztek abba, hogy segítenek az édeniai párosnak.
Közös erővel elverekedték magukat Sindel-hez és a hozzá kirendelt testőrséghez.
Míg a csapat legnagyobb része az őrökkel harcolt, Kitana szembetalálta magát régen elhunyt anyjával.
Sindel nem ismerte fel őt, mivel emlékei nagy részét elzárta Shang Tsung az újjászületésénél.
A királynő rátámadt a lányára.
Kitana a küzdelem során kétségbeesetten próbálta őt emlékeztetni a több mint tízezer évvel ezelőtt szörnyűségekre, és meggyőzni a királynőt, hogy valójában Shao Kahn az ellenség.
Sindel nem hallgatott rá, sikerült a harc alatt kiütnie a hercegnőt.
Ekkor érkezett meg Jade, aki a barátja testét látva a padlón azt hitte, Sindel megölte Kitana-t. Elkeseredésében megvádolta a királynőt saját lányának megölésével.
Heves érzelmei hatással voltak Sindel-re: Kitana-t maga előtt látva hirtelen megtört a rá bocsátott varázslat, visszatértek az emlékei.
Tudta, hogy ki ő és hogy mi történt vele.
Az időközben magához tért Kitana, miután összeszedte magát, és ő is meglátta, hogy a barátnőjének sikerült elérnie azt, amit ő is szeretett volna mindvégig, gyorsan összefoglalta a királynő halála után történteket: a neveltetését Shao Kahn udvarában, Mileena-t és a két birodalom között dúló háborút, ahol is Sindel-t használta ürügyként a császár, hogy elfoglalja a Földi Birodalmat.
Miután végighallgatta lányát, Sindel belegyezett, hogy segít nekik megdönteni Shao Kahn hatalmát és hogy visszaszerzik Édeniát a Külső Világ fennhatósága alól.
A volt királynővel megerősödve a csapat a császári palota felé vette az irányt, hogy befejezzék a harcokat egyszer s mindenkorra.


9. fejezet: Shokanok és kentaurok

Sindel feltámadása már csak órák kérdése volt, és a császár tudta, hogy a volt felesége új élete kulcsfontosságú lesz eljövendő terveiben.
Ezért elküldte a legjobb női harcosát, a shokan Sheeva-t, hogy legyen az újjászületett Sindel személyes testőrségének parancsnoka.
Sheeva elfogadta a megbízást, de közben azon gondolkozott, hogy mi lehet a császár valódi terve vele és egész népével.
Mióta egy évvel azelőtt Goro herceg elbukott a Halálos Viadalon, Shao Kahn kegyvesztettként kezelte a shokanokat, akik évezredek óta háborúban álltak a kentaurokkal.
Azóta a Torna óta az uralkodó a kentaurokat részesítette a kegyeiben, így azok sorra nyerték a csatákat a shokanok ellen.
A Földre indított hadsereg élére is egy kentaurt nevezett ki, a faj legnagyobb harcosát, Motaro-t. Sheeva emiatt nem bízott az urában, de készséggel teljesítette a kapott parancsot, mert abban reménykedett, hogy így sikerül jobb színben beállítania faját Kahn előtt.
Miután megérkezett a Földre, elindult Sindel királynőhöz, hogy átvegye a testőrségének parancsnokságát.
Bár útja nem kellett volna, hogy hosszan tartson, Sheeva valójában sosem ért el Sindel-hez.
Érkezése után nem sokkal ugyanis megtudta, hogy Shao Kahn nyíltan támogatta a kentaurokat egy shokan közösség lemészárlásában, és ő ezt már nem hagyhatta.
Ezért visszafordult a palota felé, hogy leszámolhasson a császárral...
A Külső Világ seregének új főparancsnoka, Motaro, a legteljesebb mértékben beváltotta az ura reményeit.
Sikeres támadásokat intézett több ismeretlen Kiválasztott Harcos ellen, ezzel is gyengítve a Föld túlélésének esélyeit.
A sereg megállíthatatlannak bizonyult egészen addig, amíg Motaro és egy kisebb csapata szembe nem került Liu Kang-gel és a barátaival.
A csapathoz ekkor már csatlakozott Sindel, Kitana, Jade és az istenségét feladó Raiden is.
A csoport megütközött Motaro osztagával, és sikerült is legyőzniük azt.
Motaro-t maga a bajnok győzte le, a kentaur alig tudott élve elmenekülni előle.
Bár súlyos vereséget szenvedett, Motaro nem adta fel a harcot.
Tudta hogy esélye sincs a Kiválasztottak ellen, de az urát mindenáron értesíteni akarta Sindel árulásáról.
Úton a palotába megtalálta az utcán heverő, súlyosan sérült Kano-t, aki éppen csak túlélte a zuhanását a Sonya elleni harc után.
Hogy csillapíthassa Shao Kahn dühét a bukása miatt, Motaro elvitte Kano-t a palotába, ahol mágia segítségével meggyógyította a földi súlyos sebeit.
Ekkor érkezett meg Sheeva is, aki, dühében a faja elleni atrocitásokért rátámadt Motaro-ra és megölte a meglepett kentaurt.
Motaro bukása után Sheeva Kano ellen fordult, de az még mielőtt a shokan nő odaért volna hozzá, felajánlotta neki a segítségét a császár ellen.
Sheeva megbízott benne.
A trónteremhez érve Kano előre ment, hogy a megállapodásuk értelmében elterelje az uralkodó figyelmét. Sheeva-nak egy megbeszélt jelre kellett volna megtámadni a figyelmetlen Shao Kahn-t.
Az utolsó pillanatban Kano azonban elárulta a nőt.
Kevés esélyt látott a shokan győzelmére, ezért figyelmeztette Kahn-t annak árulására.
Majd megadta a jelet.
Sheeva berontott a trónterembe, de Kahn hátulról őt lepte meg, kalapácsával bezúzta a koponyáját.
A császárnak még ideje sem volt letenni a fegyverét, amikor egyik szolgája értesítette őt, hogy Liu Kang-ék betörtek a palotába, és közelítenek felé.
Kahn úgy döntött, hogy a tróntermében fog sort keríteni a végső összecsapásra, Kano azonban ezt nem akarta kivárni.
Bizonytalan volt a császár győzelmében, ezért inkább eltűnt onnan, hogy inkább a háttérből nézze végig az összecsapást.


10. fejezet: A Lótusz útja

Liu Kang már az invázió első pillanatától kezdve Shao Kahn csapatainak legfőbb célpontja volt.
A császár megérkezése óta eltelt rövid idő alatt több támadás érte, mint az összes többi Kiválasztott Harcost együttvéve.
Kétségtelenül ő volt a Föld legnagyobb harcosa és két Torna győztese is, de ha nem lettek volna társai, akkor könnyen meglehet, hogy elbukott volna a szüntelen támadások alatt.
Először csak shaolin társa, Kung Lao oldalán küzdöttek a túlélésért és hogy eljuthassanak a céljukhoz, a Raiden által kijelölt gyülekezőhelyhez.
A nyugati parthoz közel csatlakozott hozzájuk a meghalt, de újjáéledt Johnny Cage is.
Mielőtt pedig elérték volna céljukat, összefutottak a két édeniai nővel, Kitana-val és Jade-del.
Kitana elmondta Liu Kang-nek, hogy Sindel, akinek a feltámasztása szolgálta az ürügyet a császárnak a támadásra, valójában az anyja.
A hercegnő biztosra vette, hogy képes lenne visszahozni az elvarázsolt királynő emlékeit, és ezáltal megszabadítani őt a Tsung által belé táplált gonoszságtól.
Ha pedig Sindel átállna a földiek oldalára, és még Shao Kahn-t is sikerülne ismét legyőzniük, a Külső Világ uralkodójának nem volna többé joga folytatni az inváziót, az Idősebb Istenek akaratának megfelelően vissza kellene vonulnia.
Liu Kang elfogadta Kitana és Jade segítségét, együtt keresték fel az újjáéledt királynőt, akit akkor már körülvettek a császár által küldött testőrei.
Shao Kahn sem volt bolond, tudta, hogy visszatért felesége életben maradásán sok múlik, ezért egy válogatott testőrcsapatot állított fel a védelmére.
Az ő vezetőjük lett volna Sheeva, aki azonban végül nem fogadta el a feladatot.
A csapatnak nem volt sok ideje taktikát kitalálni, a legegyszerűbb dolgot tették amit tehettek: a csapat legnagyobb része lefoglalta a testőröket és elszakította őket Sindel-től, hogy Kitana-nak legyen alkalma beszélni az anyjával.
A terv bevált, a hercegnő végül Jade segítségével visszahozta Sindel emlékeit.
A csapat így egy újabb taggal bővült, és elindult végső céljuk, Kahn palotája felé.
Az odavezető út alatt csatlakozott hozzájuk Jax és Sonya, sőt, legnagyobb meglepetésükre Raiden is, aki az isteni voltát adta fel azért, hogy segíthessen harcosainak.
A palotában a kis csapat szembetalálta magát Shang Tsung-gal és az Árnyékpapjaival.
Az óhatatlanul kialakult küzdelemből Kung Lao egy szerencsés pillanatban ki tudott törni, és mivel látta, hogy barátai jól boldogulnak Tsung-ékkal, úgy döntött, egymaga fog leszámolni Shao Kahn-nal.
A császárt a trónteremben találta.
Kihívta őt egy küzdelemre, amit az el is fogadott.
A csata rövid volt és kegyetlen.
Az uralkodó gyorsan Kung Lao fölé kerekedett, kis híján agyonverte a szerzetest.
Mielőtt azonban lesújthatott volna ájult ellenfelére, megjelentek Lao barátai is, akik végül átverekedték magukat Tsung szolgáin, bár a varázsló maga elszökött, amikor látta hogy vesztésre áll.
Látva barátja összetört testét a földön, Liu Kang szemei előtt ismét megjelentek halott társai, barátai meggyalázott holttestei a shaolin templomban, és az is, hogy milyen rettenetes harag öntötte el akkor a lelkét.
Eltökélte, hogy ezúttal megállítja Shao Kahn-t, bármibe is kerüljön.
Kihívta a császárt egy Halálos Viadalra, hogy ők ketten döntsék el a Föld végleges sorsát.
Az ősi törvények értelmében Kahn-nak csak két választása volt: elfogadja a kihívást vagy mindörökre visszavonul a Földről.
És bár alig pár napja már elszenvedett egy vereséget a szerzetestől, a császár ezúttal biztos volt benne, hogy a földiek lelkeitől megerősödve nem jelenthet neki gondot végezni a bajnokkal.
Elfogadta Kang kihívását.
A Föld bajnokának nem volt könnyű dolga, élete addigi legnehezebb küzdelme várt rá, hisz a császár erősebb volt mint valaha.
Ráadásul a barátaira sem számíthatott, a küzdelemben csakis ő és Kahn vehettek részt.
Társai ezt nem akarták annyiban hagyni, segíteni akartak neki, Raiden azonban megakadályozta őket ebben.
Tudta, hogy minden csakis Liu Kang-en múlik; vagy legyőzi a császárt, és akkor a Föld megszabadul, vagy elbukik és akkor mindennek vége, egyikük se tehet semmit se ellene.
Így vette kezdetét a végső küzdelem a Földi Birodalom sorsáért néhány Kiválasztott Harcos, egy halandóvá vált isten, és néhány titokban leskelődő vagy az események véletlen alakulásának köszönhetően odakeveredő jelenlévő szeme láttára.
Maga a csata hosszan elhúzódott.
Kang kétségtelenül fejlődött, köszönhetően a folyamatos támadásoknak amik az invázió alatt érték, de a császár erejét is jelentősen megnövelték a földiek lelkei.
Ám a legendákba illő küzdelemnek csak egy győztese lehetett.
A küzdelmen maguk az Idősebb Istenek bíráskodtak, akik egyik fél mellett sem álltak, ezáltal pártatlanul hirdethették ki végül a győztest.
Az elhúzódó küzdelemben nagy nehezen végül Liu Kang kerekedett felül, sikerült kifárasztania és megsebesítenie annyira a császárt, hogy az istenek végül őt tartsák meg a Torna bajnokaként.
Shao Kahn-nak fel kellet adnia az összes elrabolt lelket és a terveit is, amik a Földi Birodalom ellen irányultak.
Az egyesítés félbeszakadt, a két birodalom gyorsan elkezdett távolodni egymástól.
Az istenek mindenkit visszaküldtek abba a birodalomba, ahol az egyesülést megelőzően volt.
A Föld megnyerte az utolsó Halálos Viadalt is.


11. fejezet: Utójáték a világok háborújához

A Föld győzött, minden visszaállt a régi rendbe.
Az Idősebb Istenek kaput nyitottak a Kiválasztott Harcosoknak, amin keresztül visszaküldték őket az immár különálló Földi Birodalomba.
Mielőtt a portál bezárulhatott volna, a Külső Világban maradt Kitana még gyorsan elbúcsúzott Liu Kang-től, megköszönte neki, hogy megmentette őket Shao Kahn-tól.
Bár külön kellett válniuk, mindketten reménykedtek, hogy talán egy nap még találkozni fognak békésebb körülmények között...
A három Kiválasztott Harcos, akik sosem jutottak el oda, hogy részt vehessenek a végső összecsapáson, az invázió után visszatértek az addigi életükhöz.
Nightwolf folytatta a történelmi kutatásait, ugyanakkor az események hatására behatóbban kezdett el foglalkozni a mágiával is, hogy ha legközelebb hasonló támadás érné a Földet, ő készen állhasson.
Kabal, bár ezentúl mindig a légzőkészülékére szorult, visszament az egyre fogyatkozó Fekete Sárkányba, hogy tehessen valamit a szervezet túlélése érdekében.
Visszaúton azonban összefutott a Vörös Sárkány vezetőjével, Mavado-val...
Kurtis Stryker élete jelentősen megváltozott az események következtében.
Tudván a Külső Világ létezéséről, úgy érezte, hogy tennie kell valamit, hogy megvédje hazáját az ilyen fenyegetésekkel szemben.
Szerencséjére a kormány is így gondolkodott, Stryker ezért be tudott állni az újonnan alakult Külvilág Felügyelő Ügynökségbe.
Sub-Zero a visszatérése után folytatta a renegát harcos életét.
Nem ment vissza klánjába, tudta, hogy azok továbbra is üldözni fogják.
Üldözői közül Smoke a Külső Világban rekedt, a császár palotájának pincéjében porosodott még évekig.
Sektor-t megtalálta és megjavította a Lin Kuei és újra kiküldte, hogy ölje meg az árulót.
Cyrax-re Jax és Sonya talált rá a sivatagban.
A két Különleges Alakulatos az invázió után lehetőséget kapott a kormánytól, hogy mégis csak felállíthassanak egy szervezetet, ami a többi birodalmat felügyeli.
Az invázió alaposan megváltoztatta a véleményüket...
A két barát megalapította a Külvilág Felügyelő Ügynökséget.
Kaptak egy föld alatti bázist, ahonnan fejlett technológia segítségével kapukat nyithattak más birodalmakba, hogy felderíthessék azokat.
Nem sokkal azután, hogy berendezkedtek a bázisukban, az Ügynökség furcsa jelzést észlelt egy ázsiai sivatagból.
Jax és Sonya maga ment ki ellenőrizni azt.
Megtalálták Cyrax-et, és visszavitték a bázisra, ahol átprogramozták, hogy a segítségükre legyen.
A folyamat alatt Cyrax a tudatára ébredt, és legnagyobb meglepetésére Smoke-hoz hasonlóan ő is visszakapta a lelkét.
Hálából, amiért megmentették, a kiborg beállt az Ügynökségbe.
Mivel az Idősebb Istenek mindent az egyesítés előtti állapotba rendeztek vissza, ezért Johnny Cage kénytelen volt ismét visszatérni a Mennyekbe.
Mielőtt távoznia kellett volna, csak arra maradt ideje, hogy elbúcsúzzon barátaitól.
Raiden szintén a Mennyekbe ment, de ő azért, mert visszakapta istenségét, és ezzel együtt a Föld őrzőjének tisztségét is.
Shao Kahn bukása után a három édeniai, Sindel királynő, Kitana hercegnő és annak legjobb barátja, Jade, kihasználta a császár bukása után támadt káoszt, és elszakította azt a mágikus köteléket, ami Édeniát a Külső Világ részévé tette.
Ennek köszönhetően a Földhöz hasonlóan az a birodalom is elkezdett visszaváltozni abba az állapotába, amiben több ezer évvel előtte volt.
A hármas aztán visszatért a hazájába, hogy megkezdjék annak újjáépítését.
Shao Kahn legyőzetésének híre gyorsan terjedt a Külső Világban.
Az uralkodó bukásának hallatán seregének jó része fellázadt ellene és otthagyta őt.
A maradék haderő élére kétségbeesett tervként Kano-t állította, aki meglepő módon hűségesen és jól szolgálta új urát.
Sikeresen megtartotta a császár fennhatóságát a birodalom egy részén, de akkorra már az uralkodó hatalma meglehetősen megfogyatkozott, a Külső Világ ura elvesztette befolyásának legnagyobb részét.
Mivel ezért a bukásért is Shang Tsung-ot hibáztatta, amiért az nem tudta teljesen a szolgálatába állítani Sindel-t, bebörtönöztette a varázslót, és csak akkor engedte ideiglenesen szabadon, ha szüksége volt rá.
Miután legyőzte Shao Kahn-t és megmentette a Földet, Liu Kang elvitte Kung Lao-t a Wu Shi Akadémiára és az ottani szerzetesek gondjaira bízta.
Ezután elutazott vissza Amerikába, hogy ott új harcosokat találjon, akik megvédhetik a Földet a jövőbeli támadásoktól.
Itt ismerkedett meg a fiatal harcossal, Kai-al, akit személyesen kezdett el edzeni.
Nagy lehetőséget látott az Afrikából származó ifjúban.
Akárcsak Johnny Cage-nek, Scorpion-nak is vissza kellett térnie a túlvilágra, csak neki az Árnybirodalomba.
A szellem elfogadta sorsát, bár nem is tudott volna ellene mit tenni.
Nem ő volt az egyetlen aki a sötét birodalomba tért vissza az eseményeket követően.
Miután elvégezték dolgukat, és ezzel győzelemre vezették az egyik birodalmat, miközben annyi dolgot tudtak meg ellenfeleikről amennyit csak lehetett, Noob Saibot és Mileena is visszatértek urukhoz, Shinnok-hoz.
Shinnok örömmel vette tudomásul, hogy Shao Kahn elbukott, és hogy Édenia kivált a Külső Világból.
Így számára könnyebb volt a két különálló birodalom ellen felvonulni, mintha azok még mindig egyek lettek volna.
Nem sokkal tehát a Liu Kang és Shao Kahn közötti csata vége után Shinnok végre nekiláthatott több millió éve érlelődő bosszújának beteljesítéséhez...
És a Földnek hamarosan ismét szüksége lett a legkiválóbb Kiválasztott Harcosokra...

5. Rész

Lefedett játékok: Mortal Kombat 4, Mortal Kombat Gold


Eltérések a játék és a leírás között, egyéb megjegyzések:

A Mortal Kombat 4 utólagosan kissé kilóg a sorból: pont két trilógia között helyezkedik el történetileg és megjelenésileg is.
Ez a játék jelzi a John Tobias nevével fémjelzett éra végét.
Maga a történet leginkább a későbbi események megalapozása miatt fontos: az itt feltűnt szereplők némelyike a Mortal Kombat egyik legfontosabb figurájává lépett később elő.
A leírás egyik legfőbb eltérése a helyszínekben rejlik.
A játék nagyon egy helyre, az édenaiai palotára koncentrál, ezért pár esemény áthelyeződött más, ismertebb pontokra, hogy valamivel jobban az MK-univerzum részének érződjön.


1. fejezet: A visszatérés

Shao Kahn vereséget szenvedett, a Külső Világ egykori hatalma semmivé foszlott.
Sindel királynő, Kitana hercegnő és Jade sikeresen elválasztotta Édeniát a császár birodalmától és megkezdték annak újjáépítését.
Kahn-nak ezzel odalett a legértékesebb tartománya mind nyersanyag, mind létszám-utánpótlási szempontból.
És mivel a Halálos Viadalt végleg elvesztette, még legalább egy egész emberöltőig nem támadhatott rá a Földre.
Az egykor hatalmas császár birodalmának vége volt.
Csak egy maroknyi sereg maradt a parancsnoksága alatt, amit az újonnan kinevezett tábornok, Kano vezetett.
Mivel a Külső Világ ezzel teljesen kikerült a képből, az egykori Idősebb Isten, Shinnok úgy döntött, hogy véget vet évmilliók óta tartó száműzetésének, visszatér a birodalmakba és bosszút áll azokon, akik bebörtönözték őt: az isteneken.
De először is egy szilárd bázis kellett neki az Árnybirodalmon kívül.
Akárcsak egykoron Shao Kahn, ő is Édeniát szemelte ki erre a célra.
Mivel azonban az édeniaiak jelentős mágikus hatalommal bírtak, és a birodalomnak már akkor sikerült alaposan megerősítenie a védelmét, Shinnok nem tudta volna egymaga lerohanni, márpedig a gyorsaság fontos volt a számára.
Úgy kellett megkaparintania a birodalmat, hogy az Idősebb Isteneknek ne lehessen idejük reagálnia rá és ismét szembeszállni vele.
De Shinnok nem jutott volna el ilyen messzire az Árnybirodalomban sem, ha nem lett volna mindig mindenre egy terve.
Legelőször is egy hadsereg kellett neki, egy sereg, amivel képes volt megtartani Édeniát, miután elfoglalta azt.
Erre a feladatra remekül megfelelt neki a Külső Világban vándorló tarkata horda, amit Baraka vezetett.
A faj kegyetlen harcmodoráról és vérszomjáról volt ismert, ráadásul Baraka még mindig gyűlölte Kitana-t, aki még régebben megölte a szeretőjét.
Shinnok ezért elküldte első emberét, Quan Chi-t, hogy beszélje rá Baraka-t a csatlakozásra.
A nekromantának nem kellett sokat győzködnie a tarkatákat, azok régóta vágytak már a harcra. Készségesen csatlakoztak Shinnok csapatához.
A hadserege már megvolt, már csak be kellett jutnia valahogy Édeniába.
Lehetőleg észrevétlenül, hogy belülről, meglepetésszerűen támadhasson.
Ehhez magától egy édeniaitól kapott segítséget.
Az egyik édeniai nagykövet lánya, Tanya, már évekkel ezelőtt Shinnok-ot szolgálta titokban.
Akkor találkoztak, amikor Tanya elkezdett érdeklődni a mágia iránt még Shao Kahn udvarában, és egyszer véletlenül utat nyitott magának az Árnybirodalomba.
Shinnok segített neki kiaknázni mágikus erejét, Tanya pedig urául fogadta őt.
Mikor Édenia különvált a Külső Világtól, Tanya a családjával együtt visszakerült egykori hazájába.
Apja egy régi diplomatacsaládból származott, az újjáalakult királyságban is ezt a tisztséget vette fel.
Tanya folytatta a családi hagyományokat, ő lett a királyság egyik ifjú nagykövete.
Ezt a pozíciót használta ki, hogy segítsen Shinnok-nak.


2. fejezet: Édenia elfoglalása

Shinnok összegyűjtötte legfőbb embereit: a nekromanta Quan Chi-t, a titokzatos árnyékot, Noob Saibot-ot, az egykori hercegnőt, Mileena-t és Reiko-t, a külső világi hadvezért, aki nagyobb lehetőséget látott Shinnok seregében szolgálni, mintsem Shao Kahn-éban.
A csapat magát menekülteknek kiadva bebocsátást kért Édeniába.
Azt állították, hogy Shao Kahn haragja elől menekülnek.
Tanya a kapcsolatait kihasználva elérte, hogy a „menekülteket” beengedjék a birodalomba.
Amint bekerültek, a csapat azonnal nekikezdett a feladatának.
Noob Saibot rejtőzködőképességét kihasználva álmában rátámadt Sindel-re és Kitana-ra, majd bezárta őket a királyi palota tömlöcébe.
Amint ez megtörtént, Shinnok átjárókat nyitott a Külső Világba, ahol Baraka és a tarkaták várakoztak ezalatt.
A horda átözönlött az átjárókon és olyan gyorsan támadott, hogy az édeniai seregnek ideje sem volt felvenni velük a harcot.
A katonák egy részét megölték, legtöbbjüket pedig elfogták, így végül Shinnok-nak gyakorlatilag egy éjszaka sem kellett ahhoz, hogy egész Édeniát az uralma alá hajtsa.
Amint ez bevégeztetett, az isten megbízta a három tábornokát, hogy vezesse az elfoglalt birodalmat, majd elindult Quan Chi-vel, hogy beteljesítse bosszúját.
A három embere közül Mileena lett a parancsnok, Noob Saibot Shinnok parancsa értelmében a várható ellenállás leverésére kezdett előkészületeket tenni, míg a rejtélyes harmadik, Reiko a háttérben maradt, valószínűleg azért, hogy információkat szerezzen.
A csapatukhoz csatlakozott a börtönökben megtalált és kiszabadított Reptile is, aki a tárgyalására várt akkoriban az édeniai tömlöcben.
A királyi család népirtás vádjával akarta őt bíróság elé állíttatni.
A négyes hosszabb távra akart berendezkedni, de hamarosan kellemetlen meglepetés érte őket...


3. fejezet: Shinnok bosszúja

Miután sikerült érzése szerint biztosítania az uralmát Édenia felett, Shinnok magába a Mennybe nyitott átjárót.
Az istenek ekkor még mindig hitetlenül álltak az Édeniában történtek előtt, nem voltak felkészülve arra, hogy Shinnok valaha is visszatérhet.
A bukott isten ezt használta ki.
Mivel az amulettje nála, pontosabban Quan Chi-nél volt, bár ezt csak a varázsló tudta, senki más, az ereklye által megnövelt ereje segítségével sikerült rövid idő alatt majdnem az összes alacsonyabb rangú istent megölnie, de még maguk az Idősebb Istenek közül is sok áldozatot szedett.
Végül a hatalmasabb isteneknek sikerült őt és Chi-t egyesült erejükkel kitaszítani a Mennyből, és ideiglenesen lezárni az átjárót, amin át a páros érkezett, de tudták, hogy ez az állapot nem tartható fenn sokáig.
Raiden szemtanúja volt Shinnok mészárlásának és letaszításának.
A viharisten tisztában volt vele, hogy ismét neki kell majd megállítania egykori ellenfelét, de félt a következményektől.
Első csatájuk alkalmával majdnem teljesen kiirtották a szaurin fajt, az egykori virágzó civilizáció így is megsemmisült a küzdelem során.
Mivel nem akarta, hogy ez megismétlődjön, Raiden most a halandókat is bevonta a harcba: ismét összehívta a Föld Kiválasztott Harcosait.
Mielőtt Raiden elindulhatott volna a Földre, a Mennyekben megkereste őt Johnny Cage.
Az egykori színész könyörgött Raidennek, hogy az adja vissza az életét, hadd csatlakozhasson ő is a Shinnok elleni harchoz.
Mivel Raiden úgy gondolta, hogy minden egyes segítőre szüksége lehet, ezért beleegyezett, és kieszközölte az Idősebb Isteneknél Cage feltámasztását.
Így hát közösen térhettek vissza a Földre.
Legelőször természetesen Liu Kang-et keresték fel.
Kang ekkoriban épp Kai-t edzette.
Miután ráakadt a fiatal harcosra Amerikában, visszatértek Kínába, hogy a Wu Shi Akadémián a bajnok megtaníthassa Kai-t a Fehér Lótusz útjára.
Mikor Raiden megjelent előttük és elmondta, hogy mi történt, Liu Kang először elutasította az istent.
Az ugyanis megemlítette neki, hogy Kitana hercegnőt foglyul ejtették, mire Kang azon nyomban a kiszabadítására indult.
Kai viszont készségesen állt a viharisten rendelkezésére, és miután Kang biztosította róla, hogy remek harcos a kora ellenére, Raiden magával vitte őt.
Eztán a két amerikai különleges ügynök, Jax és Sonya következett.
A páros ekkoriban a Külvilág Felügyelő Ügynökségben vállalt szerepük mellett újra egy Fekete Sárkány-taggal, Jarek-kel volt elfoglalva.
A hosszú ideje fogságban tartott bűnöző megszökött a Különleges Alakulat börtönéből, és állítólag átjutott egy másik birodalomba.
Raiden ajánlata épp kiegészítette így a feladatukat, a páros a bolygó védelmében készségesen csatlakozott az istenhez.
Végül már csak egy harcos maradt, mind közül talán az egyik legerősebb: Sub-Zero.
Raiden neki is felajánlotta a csatlakozás lehetőségét.
A nindzsa segíteni akart a Földön és a többi birodalmon, de nem csatlakozott a csapathoz.
Nem akart másokkal együtt útnak indulni, mert megtudta, a Lin Kuei-nek sikerült újraaktiválnia Sektor-t, és ismételten megbízták a kiborgot az ő megölésével.
Sub-Zero pedig nem akarta veszélyeztetni a harcosokat és a küldetésüket, ezért inkább a magányos harcos útját választotta.


4. fejezet: Scorpion visszavág

Quan Chi-nek valahogy sikerült megtudnia, hogy Sub-Zero is csatlakozott ismét a Föld Kiválasztott Harcosaihoz, és azt is, hogy egyedül van, bár ennek pontos okával nem volt tisztában.
Mivel Sub-Zero addigra már jóval erősebb lett, mint a bátyja volt akkor, amikor Raiden megbízásából évekkel azelőtt legyőzte Quan Chi-t, hogy visszaszerezze Shinnok amulettjét, így csakis a nindzsa volt az, akitől Chi igazán tartott a harcosok közül.
És mivel a fent említett testvért Scorpion ölte meg, hogy beteljesítse bosszúját, így a nekromanta számára logikusnak tűnt, hogy ismét a szellem végezze el számára a piszkos munkát.
Visszatért az Árnybirodalomba, ahol felkereste a lidércet.
Azt hazudta neki, hogy bár igaz, hogy a jelenlegi Sub-Zero idősebb testvére ölte meg régen Scorpion-t, de a klánjának, köztük családjának lemészárlásában a fiatalabbik is tevékenyen részt vett.
Scorpion hitt neki, és, hogy végre beteljesítse a bosszúját a családja gyilkosán is, elhagyta az Árnybirodalmat, hogy levadássza Sub-Zero-t.
Sub-Zero-nak fogalma sem volt a nyomában járó szellemről, ő csak Sektor-t akarta lerázni és eljutni a Külső Világba.
Az első kívánsága gyorsan teljesült, mivel a kiborg hamar a nyomára akadt, de ezúttal Sub-Zero egyedül is le tudta győzni őt.
Sektor nem sérült meg komolyabban, de a programozása súlyos károkat szenvedett, és kiszámíthatatlanul kezdett viselkedni.
Sub-Zero ezt akkor még nem tudta, ezért egyszerűen magára hagyta a deaktiválódott kiborgot.
A nindzsa hosszas vándorlás után eljutott az édeniai királyi palotába.
Az erőd alagsorában futott össze végül Scorpion-nal, aki megvádolta őt a családja meggyilkolásával, majd azon nyomban rá is támadt.
Sub-Zero nem tehetett mást, védekezett, bár az egész küzdelem alatt ártatlanságát hangoztatta.
A szellem nem hitt neki, végül egy hosszú és emlékezetes harc után Sub-Zero fölé kerekedett.
Míg Scorpion arra készült, hogy a földön fekvő ellenfelének megadja a kegyelemdöfést, felbukkant a harcot titokban végignéző Quan Chi, aki azt hitte, hogy Sub-Zero már a halálán van.
A nekromanta ekkor elmondta Scorpion-nak az igazságot: Chi volt az, aki a Lin Kuei-vel kötött megállapodása értelmében egymaga mészárolta le az egész Shirai Ryu-klánt, köztük a Hasashi-családot.
A nekromanta eztán hozzálátott egy varázslathoz, amivel vissza akarta küldeni Scorpion-t az Árnybirodalomba, de nem számított rá, hogy Scorpion milyen gyors.
Mielőtt befejezhette volna a varázslást, a szellem odarohant hozzá és megragadta őt, aminek következtében mindketten az Árnybirodalomba kerültek.
És hogy még rosszabb legyen a nekromanta helyzete, egy olyan régióban kötöttek ki, ahol a mágia szinte pillanatok alatt cserben hagyja az azt használókat.


5. fejezet: A bajnok útja

Miután elvált Kai-tól és Raiden-től, Liu Kang elment Édeniába, hogy kiszabadítsa szerelmét, Kitana-t.
A birodalomba érve szörnyülködve vette tudomásul, hogy a tarkaták gyakorlatilag átvették az uralmat.
Ekkor találkozott Tanya-val, aki pontosan tudta, hogy Kang veszélyes lehet a terveikre.
Felajánlotta a bajnoknak, hogy segít neki bejutni a palotába.
Liu elfogadta az ajánlatot, de Tanya valójában egy csapdába vezette őt.
Kang éppen csak meg tudott menekülni onnan, amit jórészt Jade-nek köszönhetett, aki szemtanúja volt Tanya hazaárulásának és a csapdája előkészítésének.
Jade eztán megpróbálta megkeresni Tanya-t, ám annak sikerült nyom nélkül eltűnnie, és még egy jó ideig nem is talált rá azután.
Miközben Kang a kiszabadításán fáradozott, Kitana sikeresen megszökött a börtönből, elvégre volt már benne tapasztalata.
Nem tudta, de a néhai testvére, Mileena szándékosan hagyta, hogy kijusson a onnan, mivel a klón egy igazi küzdelemben akarta bebizonyítani mindenkinek, hogy valójában ő a jobb harcos.
Ezért szembeszállt a hercegnővel, de Kitana ismét csak felülkerekedett rajta.
Ezúttal nem ölte meg a másolatot, hanem csak bebörtönözte őt.
Abban a reménykedett, hogy ha egyszer már belőle készítették, hátha egy nap Mileena is megtalálja a lelkében lakozó jóságot.
Liu Kang ezalatt belebotlott a Kiválasztottak csapatába, akiket Raiden vezetett át Édeniába.
A csapat az erőd előtt rábukkant Jarek-re is.
Mikor a fegyenc meglátta Sonya-t és Jax-et, bemenekült az erődbe, és egyenesen a trónteremben lyukadt ki.
A csapat szorosan a nyomában volt, így Jarek két tűz között találta magát.
Mivel nem tudta, hogy Shinnok kicsoda, és csak azt látta, hogy egymaga van a földiek ellen, ezért Jarek ideiglenesen összefogott a létszámfölényben lévő Raiden-ékkel.
Bár valójában nem lett volna sok esélyük egy Idősebb Isten ellen, különösen nem egy olyan ellen, aki birtokolta a Szent Amulettet, szerencséjükre a talpuk alatt Scorpion éppen akkor küldte magával együtt vissza Quan Chi-t az Árnybirodalomba.
Ezzel sikeresen elszakította a nekromantát és vele együtt az amulett erejét is az istentől.
A csapat így már szembeszállhatott a bukott istennel.
Egy rövid, de kegyetlen küzdelem után végül maga Liu Kang győzte le Shinnok-ot, Raiden pedig ismét száműzte őt a pokolba.
A világ ismét megszabadult a Shinnok által jelentett fenyegetéstől.


6. fejezet: Elvarratlan szálak

Shinnok bukása után Liu Kang, Kai, Johnny Cage, Raiden és Sub-Zero is visszatértek a Földre, de Sonya és Jax maradtak még, mivel volt még egy elintézni való ügyük.
A Shinnok elleni csata alatt ugyanis Jarek megszökött a küzdelemből, a két ügynök pedig követte őt.
Egy szakaszon úgy tűnt, elveszítették Jarek nyomát, így szétváltak, hogy nagyobb esélyük legyen felkutatni.
A fegyencre Sonya talált rá hamarabb egy szakadék szélén.
A Fekete Sárkány-tag rátámadt a nőre, de Sonya jobbnak bizonyult nála, levetette őt a szakadék mélyére.
Jarek halála után a páros is visszatért a Földre, hogy folytassa a munkáját a Külvilág Felügyelő Ügynökségben.
Mivel Shinnok elvesztette hatalmát, legerősebb szolgái erejének jó része is eltűnt.
Mileena börtönben volt, Noob és Reiko pedig legyengült.
Kitana-nak és Sindel-nek gyorsan sikerült újjászerveznie az édeniai sereget, és pillanatok alatt elűzték a megszállókat.
Noob Saibot visszatért a Külső Világba és újra Shao Kahn szolgálatába állt, Reptile őrült bolyongásba kezdett, Reiko pedig eltűnt és jó ideig nem is került elő.
Baraka és a tarkaták ismét csak a külső világi pusztákon találták magukat, és Tanya-nak, az árulónak is nyoma veszett, Jade legnagyobb sajnálatára.
Mikor végre Édeniában is visszaállt a rend, Kitana döntő lépésre szánta el magát: kaput nyitott a Földre és megkérte Liu Kang-et, hogy csatlakozzon hozzá, hogy királyi párként együtt uralják Édeniát.
Bár Liu Kang valójában másra se vágyott, végül a felelősségérzete győzött, és mint a Halálos Viadal jelenlegi bajnoka és a Föld védelmezője, visszautasította a hercegnőt.
Bár szomorú volt, Kitana elfogadta Kang döntését, és végleg búcsút vett tőle.
Kai az elmúlt események hatására nem ment vissza többé a Wu Shi Akadémiára.
Elhatározta, hogy körbejárja a Földet, és, ha teheti, a többi birodalmat is, hogy megtalálja a lelki békéjét.
Elbúcsúzott mesterétől, Kang-től, és nekiindult a nagy útnak...
Miután Raiden visszatért a Földre és megbizonyosodott róla, hogy a harcosai rendben vannak, visszament a Mennybe, ahol az Idősebb Istenek visszautasíthatatlan ajánlattal álltak elő: felajánlották, hogy Raiden-t a szolgálataiért és hogy feltöltsék a Shinnok által megfogyatkoztatott soraikat az Idősebb Istenek közé emelik.
A Mennydörgés ura boldogan fogadta el az ajánlatot.
Felemelkedése előtt már csak a Föld új védelmezőjét kellett kijelölnie.
A választott isten Fujin lett, aki Raiden-hez hasonlóan a földiek nagy barátja volt.
A szélisten örömmel elfogadta a tisztséget és megígérte Raiden-nek, hogy gondját viseli a birodalomnak, amiért a legújabb Idősebb Isten annyi mindent tett.
Miután mindenki visszatért a régi vagy az új életéhez, és Johnny Cage megkapta az Oscar-díjat az események filmes feldolgozásáért, béke köszöntött a Földi Birodalomra, amit csak jóval később tört meg egy, minden eddiginél veszélyesebb ellenfél...

6. Rész

Lefedett játékok: Mortal Kombat Deadly Alliance, Mortal Kombat Tournament Edition


Eltérések a játék és a leírás között, egyéb megjegyzések:

A Deadly Alliance egy új trilógia első darabja.
A történetet immár John Vogel írta, aki teljesen új megközelítést alkalmazott.
A sztori immár sokkal feszesebb tempójú, kisebb időtartamot ölel át, és sokkal inkább lineárisabb, regényszerűbb, mint sok kis független elem összessége.
Csakhogy a nagyobb tempó önellentmondásokat szül sokszor, ezért a leírásban az eredetileg két-három napot felölelő cselekmény több hetesre bővül.
Így némileg érthetlenné válik, miért reagálnak ilyen lassan a földiek, másrészt választ kapunk arra a kérdésre, hogyan építetek fel egy több emeletes palotát mindössze egy falu lakossága segítségével, miközben az említett falu fiataljainak egy része még egy küzdelemsorozaton is részt vett.


1. fejezet: A béke kora

Immár tíz év telt el azóta, hogy Liu Kang elnyerte első bajnoki címét a Halálos Viadalon, és a Földi Birodalom kilenc éve élvezhette az átmeneti nyugalmat, ami Shao Kahn inváziójának visszaverése után köszöntött rá.
És még Shinnok se hallatott magáról az Árnybirodalomba történő visszaűzetése óta eltelt öt év során.
Ám mégse mondhatta volna el mindegyik Kiválasztott harcos magáról, hogy eseménytelenül teltek számára ezek az évek.
Liu Kang és Kung Lao Shinnok bukása óta az idejüket jobbára a Wu Shi Akadémián töltötték.
Liu Kang, mint a Torna jelenlegi megkérdőjelezhetetlen bajnoka, az új generáció harcosait edzette és nevelte a shaolin hagyományok szerint.
Bár egy kívülállónak furcsa lehetett, hogy egy alig húsz évesnek látszó ember az Akadémia mestere, ők nem tudták, hogy a bajnoki címmel együtt a következő viadalig tartó ifjúság is jár.
Valójában Kang is már elmúlt 36 éves.
Barátja, Kung Lao pedig régi vágyához hűen végre háborúskodás nélkül, nyugalomban oktathatta az Akadémia növendékeit, az egykori harcok számára egyre távolibbnak tűntek.
Raiden, létezése során először, végre nyugodtan élvezhette új hatalmát mint Idősebb Isten.
Érdeklődését azonban nem veszítette el a Föld iránt, a Mennyek magasabb régióiból tovább figyelte a birodalmat, aminek védelmére egykor felesküdött.
Ám most örömmel vehette tudomásul, hogy évszázados küzdelmek után viszonylagos nyugalom uralkodott a bolygón.
Akkor még ő sem sejthette, hogy ez egy olyan vihar előtti csend, ami lehet, hogy mindörökre megváltoztatja az egész univerzum sorsát...
Johnny Cage nem tétlenkedett sokáig a feltámadását követően.
Bár a hollywoodi ismerősei kissé sokkolva vették tudomásul, hogy a temetése után négy évvel épen és egészségesen tért vissza, de nem lettek volna igazán a film fővárosában, ha nem tették volna magukat gyorsan túl ezen az ott éppen csak szokatlannak nevezhető eseményen.
Számukra a lényeg annyi volt, hogy Johnny visszatért a filmiparba.
Mégpedig úgy, hogy egy minden eddiginél sikeresebb filmet forgatott a Shinnok elleni küzdelmekről, ami végre a hőn áhított Oscar-díjat is meghozta számára.
Ezután belekezdett a Halálos Viadal: Johnny Cage halála és feltámadása című új filmjébe egy régi barátja, Mokap segítségével, akivel már többször forgattak együtt.
De ez a film már nem egészen olyan volt, amilyenre számított.
Pontosabban a legkevésbé sem volt olyan.
A forgatókönyv egy kreténnek állította be őt, aki a saját ostobasága miatt többször is meghal, hogy aztán nem sokkal később hirtelen megint feltámadjon.
A szerződése viszont kötötte a forgatás befejezésére.
Amikor már minden kedve elmenni látszott az egésztől, felkereste őt egy régi ismerőse...


2. fejezet: A Külvilág Felügyelő Ügynökség

Bár első figyelmeztetéseiket évekkel ezelőtt nem hitte el senki, Sonya és Jax kitartóan küzdöttek az invázió alatt a Föld védelmében.
Miután a bolygó lakosai visszakapták életüket és lelkeiket, az amerikai kormány úgy határozott, hogy megpróbálják a jövőben elkerülni az ilyen támadásokat, ezért felállították a Különleges Alakulat keretein belül a Külvilág Felügyelő Ügynökséget, élére pedig az interdimenzionális ügyekben már járatos párost helyezték.
Az új ügynökség feladata az volt, hogy egyrészt próbálják meg feltérképezni a különböző birodalmakat és annyi információt szerezni róluk, amennyit csak lehet, másrészt meg derítsenek fel és semmisítsenek meg minden egyes, a Földön található átjárót, hogy elkerüljék a hívatlan vendégeket.
A birodalmi felderítő küldetések koordinálásával Jax foglalkozott, amiben nagyban segítette őt az Ügynökséghez csatlakozó egykori Lin Kuei-nindzsa, Cyrax, és az évek alatt felépült és Amerikába jutott kardforgató, a Shang Tsung ellen bosszút forraló Kenshi is, aki az Ügynökség segítségével folytathatta a varázsló elleni hajtóvadászatát a Külső Világban.
Sonya eközben a Földön kutatta és robbantotta fel a különböző birodalmakba vezető mágikus átjárókat, hogy végül csak az Ügynökség tudósai által megépített portálok segítségével lehessen közlekedni a síkok között.
Ez nagyban megkönnyítette az ilyen típusú forgalom ellenőrzését.
A hadnagy ugyanakkor folytatta a boszorkányüldözését a megmaradt Fekete Sárkány-tagok után is. Mindkettőben egyik legnagyobb segítsége a kissé bizarr kinézetű, műszívvel élő fura harcos, Hsu Hao volt, aki valahogy mintha mindig tudta volna, hogy hol kell keresni a célpontjaikat.
Öt év kemény munkájával Sonya-nak és csapatának sikerült megsemmisíteniük az összes ismert átjárót.
Legalábbis ők azt hitték.
Nem tudták, hogy vannak még jól elrejtett, ám ugyanakkor jól is őrzött átjárók Ázsiában.
És az átjárók lezárása mellett sikerült felszámolniuk a Fekete Sárkány maradékát is.
A feladatuk teljesítése után Sonya és az osztaga visszatértek az Ügynökség földalatti központjába, hogy felvegyék az új megbízatásaikat a felderítő alakulatoknál.
Ám a központba érve Sonya nyugtalanító híreket kapott a felettesétől, Jax-től: Cyrax eltűnt a Külső Világban, és a megtalálására küldött Kenshi sem jelentkezett be azóta.
Ugyanakkor egy régi ismerősük is feltűnt ott, aki a segítségüket kérte egy roppant sürgető ügyben.
Hogy mindkét feladatukat teljesíthessék, különváltak.
Sonya elhagyta a központot, Jax pedig éppen nekiállt volna a mentőakció megszervezésének, amikor véletlenül meglátta Hsu Hao-t, amint az egy vészjósló kinézetű szerkezetet babrál az átjáró mellett...
Miután Sonya és csapata sikeresen elfogta vagy megölte az utolsó ismert Fekete Sárkányt is, Hsu Hao visszament igazi feljebbvalójához.
Hao ugyanis valójában a Vörös Sárkánynak, a Fekete Sárkány esküdt ellenségének dolgozott.
A szervezet feje, Mavado bízta meg még évekkel ezelőtt azzal, hogy a Különleges Alakulatba beépülve információkat szerezzen tőlük, és egyben juttasson is nekik a Vörös Sárkánytól.
Hao segítségével talált rá Mavado Fekete Sárkány legutolsó Földön megtalálható tagjára, Kabal-ra, akit saját kezűleg ölt meg és vette el fegyvereit trófeaként.
És most, hogy hosszú évtizedek után sikerült felszámolni a szakadárok mozgalmát, Mavado utasította Hsu Hao-t a Külvilág Felügyelő Ügynökség felszámolására.
A parancsa értelmében Hao-nak a Külső Világban kellett volna a feladat teljesítése után találkoznia vele, ahol egy új, érdekesnek és különösen jövedelmezőnek ígérkező megbízást kellett volna teljesíteniük.
Hao a bázisra visszatérvén betört az Alakulat egyik kísérleti laboratóriumába, és ellopott onnan egy még kísérleti stádiumban lévő új nukleáris fegyver, egy iontöltet prototípusát.
Becsempészte az eszközt az Ügynökség földalatti központjába, élesítette azt, majd egy átjárón keresztül a Külső Világba menekült a robbanás előtt.
Jax rajtakapta őt, amikor bekapcsolta az időzítőt, de már az őrnagynak is csak annyi ideje maradt, hogy ő Hao után vesse magát az átjáróba, mielőtt a bomba felrobbant, elpusztítva mindent és mindenkit a bázison.


3. fejezet: A Lin Kuei új útja

Sub-Zero valószínűleg a legkevésbé sem nevezte volna az elmúlt öt évet élete legnyugalmasabb időszakának.
A nindzsát még mindig üldözte a Lin Kuei, amikor visszatért a Földre, bár az igazi veszélyforrás, a kiborgok által jelentett fenyegetés elmúlt a feje fölül.
Smoke eltűnt a Külső Világban, és nem került elő még egy ideig, Cyrax visszakapta a lelkét és beállt a Külvilág Felügyelő Ügynökségbe, Sektor-t pedig már kétszer is legyőzte.
Ám az utóbbi tény valójában csak még több bonyodalmat okozott Sub-Zero-nak, csak nem úgy, ahogy azt sejthette volna.
Nem sokkal azután, hogy magára hagyta az üzemképtelenre vert Sektor-t a küzdelmük után, és folytatta az útját Shinnok erődjébe, a kiborg reaktiválódott.
A csata viszont rajta hagyta a nyomát, mert valami gyökeresen megváltozott a programjában.
Nem folytatta a renegát nindzsa üldözését, hanem visszament a Lin Kuei-hez, és mint teljes jogú klántag, kihívta a Nagymestert a címének megszerzéséért.
A klán törvényeinek értelmében a Nagymester ezt nem utasíthatta vissza még azzal az indokkal sem, hogy Sektor nem is élő ember.
A párbajból Sektor került ki győztesen ő lett a nagymesteri cím új birtokosa.
Bár hivatalosan kitaszított volt, Sub-Zero-nak azért még akadtak barátai a klánon belül.
Ők figyelmeztették őt akkor Sektor-ra, és most tőlük hallott a kiborg hatalomátvételéről is, és arról, hogy Sektor minden egyes klántagot alá akar vetni az automatizálási folyamatnak, ami őt is azzá az élőhalott szörnyeteggé tette, ami volt.
Sub-Zero ezt nem hagyhatta, ezért hosszú év távollét után úgy döntött, visszatér a klán központjába.
Érkezése után senki sem támadt rá.
Megölését a régi Nagymester rendelte el, de az új sose erősítette meg a parancsot.
Meg hát egyébként is ő volt a Lin Kuei egyik valaha élt legerősebb harcosa, amit ő be is szándékozott bizonyítani.
Nyilvánosan kihívta Sektor-t egy párharcra a Nagymesteri címért.
A kiborg elfogadta a kihívást, de ezúttal nem volt szerencséje.
Sub-Zero legyőzte őt, de nem pusztította el.
A nindzsa tudta, hogy a cím megszerzésével az egész klán sorsa az ő vállain fog nyugodni, és már megérkezésekor elhatározta, hogy ha sikerül Nagymesterré válnia, megváltoztatja a Lin Kuei-t.
Első lépésként meghagyta Sektor létét, hogy könyörületességet mutasson a klántársai előtt.
Sektor kihasználta az alkalmat, és elmenekült.
Egészen Japánig ment, ahol megalapította a saját nindzsaklánját, a Tekunin-t.
Miután megszerezte a Nagymesteri rangot, Sub-Zero tulajdonába került a címmel járó ősi Sárkánymedál is.
Az ereklye sokszorosára növelte fagyasztó erejét, miáltal ő lett kétségtelenül a klán legerősebb embere.
Hatalma átvétele után pedig Sub-Zero drasztikus változásokat hozott a Lin Kuei életébe.
Legelőször is a klán központját Közép-Kínából Szibériába helyezte, távol a politikai és a gazdasági hatalom iránti vággyal teli világtól, hogy itt a harcosokat egy új filozófia, az élet tisztelete szerint képezhesse ki, hogy a Lin Kuei ne egy pénz- és hataloméhes bérgyilkos-szervezet, hanem a béke és a jóság egy eszköze lehessen.
Mikor berendezkedtek az új központjukban, Sub-Zero rendezett egy bajnokságot harcművészek számára, hogy a győztes lehessen az új Lin Kuei-generáció első tagja.
A tornát egy fiatal nő nyerte meg, aki, sokak döbbenetére, pontosan ugyanolyan fagyasztóképességgel rendelkezett, mint Sub-Zero.
Az ifjú Frost a Lin Kuei tagjává vált, és a klán hagyományival ellentétben a Nagymester személyesen kezdte el a kiképzését.
Sub-Zero a rá hasonlító lányt a saját értékeire akarta megtanítani, mivel lehetőséget látott így arra, hogy egy hozzá hasonló ember vegye majd át egy nap a helyét.
Frost viszont túl makacs és ambiciózus volt, nem akart mestere pacifista eszményeire hallgatni, titokban csak a Sárkánymedált akarta megszerezni.
Sub-Zero kétségek között vergődött tanítványának hatalomvágya és a klánban elterjedt pletykák miatt, miszerint Sub-Zero nem tiszteli a hagyományokat és Nagymesterként egy egyszerű tanítvánnyal, nem pedig a Lin Kuei érdekeivel foglalkozik.
A helyzetet tovább rontotta Sareena, az árnybirodalmi démon is, akivel Sub-Zero egy Külső Világban tartott edzése során találkozott.
Sareena volt az a démon, aki sok évvel azelőtt segített a bátyjának Quan Chi ellen, mivel vonzalmat érzett a férfi iránt.
Segítségéért Shinnok akkor megbüntette, száműzte őt az Árnybirodalom mélyebb síkjaira.
Sareena-nak évekbe és Shinnok bukásába került, hogy kijusson onnan.
Mikor kiért, összefutott Sub-Zero-val, akit összetévesztett a bátyjával.
Az tisztázta előtte a félreértést, majd, miután Sareena elmesélte saját történetét, menedéket ajánlott a szép démonnak a klán központjában.
Sareena örömmel fogadta el az ajánlatot.
Attól a naptól fogva a Földön élte tovább napjait.
Emiatt is sokan bírálták Sub-Zero-t, hogy miért vitt egy árnybirodalmi démont a Lin Kuei titkos rejtekhelyére.
A sok támadás miatt kapóra jött számára egy felkérés, ami a Külső Világba vezette őt.
Hogy bebizonyítsa a klánja, a tanítványa és önmaga előtt is, hogy méltó a Nagymester címére, Sub-Zero és Frost elindultak a Külső Világba, mindketten a saját céljaikkal.


4. fejezet: Kitana háborúja

Bár Shinnok egy igen gyors és hirtelen jött támadással elfoglalta Édeniát, és a megszállással ráadásul a tarkatákat bízta meg, a birodalom minimális károkat szenvedett, hála az isten gyors legyőzésének és Kitana remek katonai érzékének, amivel száműzték a támadókat.
A hercegnő ezután anyjával, Sindel királynővel és legjobb barátjával és legkitartóbb segítőjével, Jade-del együtt folytathatta Édenia újjáépítését.
Ekkor kapta a hírt, hogy Shao Kahn túlélte a hatalma megfogyatkozása után kitört lázadásokat és még mindig a kezében tart egy jelentősebb területet a serege maradék, hozzá hűséges részével.
Kitana ezért elhatározta, hogy megtámadja a császárt, ehhez azonban szövetségeseket kellett keresnie maga mellé.
Kapóra jött neki a még mindig dúló shokan-kentaur háború.
A hercegnő mint közvetítő jelentkezett mindkét fajnál, hogy sikerüljön békét kieszközölni kettejük között.
A kentaurokat nehezen sikerült csak meggyőznie, de mivel Motaro halála után a seregeik szétziláltak lettek és nagyobb veszteségeket is elszenvedtek, nem láttak ők se jobb megoldást.
A shokanok vezetőjét, Goro herceget már könnyebb volt meggyőzni, ő tudta, hogy népének hasznosabb a béke, mint a háború egy közel azonosan erős ellenfél ellen.
A béketárgyalásokat egy semleges helyen tartották meg Édeniában a két faj vezetői közt.
Kitana legnagyobb megelégedettségére a folyamat könnyedén lezajlott.
Egyetlen közjáték zajlott csak le, amikor hirtelen felbukkant a shaolin szerzetes, Kung Lao.
Lao hallott a béketárgyalásról és hogy a shokanok oldalán az a Goro vesz részt, aki 500 évvel azelőtt megölte az ősét, a nagy Kung Lao-t.
Családja becsülete megkövetelte az elégtételt, ezért elutazott Édeniába, hogy megküzdjön Goro-val.
A shokan tudta, miről van szó, és mivel faja és családja becsülete nem engedte volna, hogy meghátráljon a harc elől, kiállt a szerzetes ellen.
A küzdelem rövid volt.
Lao-nak sikerült kalapja segítségével sebet ejtenie a herceg mellkasán, így az első vér után a régi sérelmet kielégítettnek vette.
A két harcos kezet rázott és békét kötöttek.
A tárgyalások ezután zavartalanul folytatódhattak.
Kitana-nak végül sikerült elérnie azt, amit évszázadok óta teljes lehetetlenségnek tartott mindenki: elérte, hogy a shokanok és a kentaurok békét kössenek egymással.
Hogy kihasználja Goro háláját, megkérte őt, hogy csatlakozzon hozzá a Shao Kahn ellen indított hadjáratában.
Goro beleegyezett.
Így a két sereg elindult a császár ellen, Kung Lao pedig visszatért a Földre és folytatta a tanítványok nevelését, remélve, hogy soha többet nem kell erőszakhoz folyamodnia.
Kitana hercegnő remek hadvezérnek bizonyult.
Bár kétségtelen volt, hogy a számbeli fölény az egyesült édeniai-shokan erők oldalán volt, a császár csapatai sokkal tapasztaltabbak voltak.
Ám a háború mégsem haladt úgy, ahogy azt Kitana gondolta volna, mivel az ellenfél oldalán a sereget Kahn pár éve kinevezett új tábornoka, a földi Kano vezette.
Kano kivételes taktikai húzásainak és a harcmezőn nyújtott bátorságának köszönhetően a két fél között állóháború alakult ki.
Egy utolsó csatának kellett volna döntenie a végső kimenetelről, de az nem egészen úgy alakult, ahogy a két hadvezér eredetileg elképzelte.
Az ütközet alatt hirtelen felbukkant a harcmezőn Noob Saibot, aki Shinnok száműzetése óta ismét Shao Kahn szolgálában állt annak egyik legfőbb orgyilkosaként.
Kahn azért küldte az árnyékot, hogy ölje meg Goro-t, miután megtudta, hogy a shokanok nevelt lánya mellé álltak vele szemben.
A császár tudta, hogy ha a vezérük elesik, a shokanok abbahagyják a harcot, nélkülük pedig Kitana-nak fel kell adnia a hódítási terveit.
És ez pontosan így is történt.
Mikor Noob felbukkant és orvul leszúrta Goro-t, a shokanok abbahagyták a harcot, így Kitana kénytelen volt visszavonulni és végül feladni a hadjáratot.
Tiszteletben tartotta a szövetségesei óhaját, így ideiglenesen feladta, hogy bosszút álljon egykori nevelőapján a múltért.
Ám nem sokkal az ütközet után Kitana olyan híreket kapott a császári palotából és a Földről, amik miatt el kellett halasztania a hazaútját.
Ráadásul új, eddig ismeretlen csapatok is feltűntek a Külső Világban, akik könnyedén megöltek bárkit, aki az útjukba került, és tudni akarta, ki állhat mögöttük.
És mindezek mellé még Goro teste is rejtélyes módon eltűnt a harcmezőről.


5. fejezet: A halott sereg

Quan Chi-t, az egykori oniból vált nekromantát éveken át üldözte és válogatott módszerekkel kínozta a bosszúálló szellem, Scorpion.
Az egykor Hasashi névre hallgató harcos, most, hogy megtalálta a klánja és családja igazi gyilkosát, azt akarta, hogy az szenvedjen.
Sokat és nagyon.
Mindig hagyta, hogy a nekromanta elszökjön, csak hogy folytathassa az üldözést és újrakezdje a kínzásokat.
Számára az örökkévalóság állt rendelkezésre, mivel sohasem születhetett újjá, és ha már ez volt az ára, akkor ki akarta minél hosszabban élvezni a bosszúját.
Quan Chi-nek azonban nem volt ennyi ideje.
Mivel az Árnybirodalom ötödik síkján voltak, ahol a mágusok ereje mit sem ért, Chi még a Szent Amulettel sem volt képes megállítani vagy akár csak megsebesítenie Scorpion-t, akinek az ereje az ott töltött idő alatt egyre csak nőtt.
Chi kétségbeesetten kereste a kiutat, amikor összefutott két szintén ott rekedt onival.
A két démon először fel akarta falni őt, miután Scorpion egy alkalommal eszméletlenre verte, majd otthagyta a varázslót, de Quan Chi sikeresen rábeszélte az onikat, hogy ha azok inkább segítenek neki megszökni, és akkor őket is kiviszi.
Ezért cserébe csak annyit kért, hogy ne engedjék a közelébe Scorpion-t.
A démonok a kijutás reményében beleegyeztek az alkuba, és míg a hatalmas darab Moloch Scorpion-t verte, addig társa, Drahmin megmutatta Chi-nek egy ősi város romjait.
A nekromanta az itt található, kőbe vésett, ősi feliratok segítségével képessé vált Shinnok amulettjének erejét felhasználva kiutat találni arról az elátkozott síkról.
Mielőtt azonban megnyithatta volna az átjárót, megérkezett Scorpion is, Moloch pedig nem sokkal mögötte.
Chi arra kérte Drahmin-t, tartsa fel a lidércet, amíg ő megnyitja a kaput.
Az így tett, Chi pedig elvégezte a szertartást, és a Külső Világba menekült a Pokol eme bugyrából.
Amint a túloldalra ért, az Amulett segítségével elkezdte lezárni az átjárót.
A két oni ekkor fogta fel, hogy a mágus becsapta őket, és utánaeredtek, nyomukban Scorpion-nal, aki nem volt hajlandó lemondani a prédájáról.
Mindhárman át tudtak ugyan jutni az átjárón, pillanatokkal azelőtt, hogy az bezárult volna, de egyikük sem ott kötött ki, ahol Quan Chi.
Drahmin és Moloch az Élő Erdő mellett bukkantak fel, míg Scorpion a Külső Világ egy távoli, ismeretlen részén.
Mindhárom árnybirodalmi elhatározta, hogy elkapja a nekromantát...
A varázsló ezalatt megdöbbenve vette tudomásul, hogy hova is vetette őt a sorsa és az amulett nyitotta portál.
Chi egy földalatti sírkamrában találta magát, ahol, ameddig csak a szeme ellátott, mumifikált katonák sorakoztak, a terem közepén pedig az egykori Sárkánykirály jele díszelgett.
Chi talált egy feliratot, mely szerint a nekromanta Onaga egykori megállíthatatlan seregére bukkant rá, és az írás szerint ha valaki fel tudná éleszteni újra a sereget és megszerezné a Szent Amulettet, akkor annak irányításával átvehetné a legyőzhetetlen had felett az uralmat.
Quan Chi-nek már megvolt az amulett, Shinnok amulettje, immár tudta azt is, hogy hol van a sereg és hogy harcosok lelkeire volna szükség ahhoz, hogy a katonák visszatérjenek az élők közé.
Már csak arra kellett rájönnie, hogy miként tudna lelkeket szerezni és azokat a testekbe költöztetni.
De nem kellet sokáig töprengenie a megoldáson, hiszen az jóformán adta magát neki.


6. fejezet: A Halálos Szövetség

Shang Tsung-nak több évébe került ugyan, de sikerült ismét Shao Kahn kegyeibe férkőznie.
A császár azután, hogy elbukott a Föld elleni támadása, Shang Tsung-ot hibáztatta a Külső Világ kudarcáért, amiért az képtelen volt megnyerni az utolsó földi Halálos Viadalt és Sindel-t visszavonhatatlanul gonosszá és Kahn-hoz hűségessé tenni.
De teljesen nem nélkülözhette a hatalmában meggyengült uralkodó legfőbb varázslója szolgálatait, ezért időnként szabadon engedte, hogy az különböző feladatokat hajtson végre számára, és még arról is gondoskodott, hogy Tsung-nak mindig legyen megfelelő ellátmánya friss lelkekből a börtönben.
Végül pár év múlva szabadon engedte a mágust, de szoros megfigyelés alatt tartatta, teljesen nem bízott meg benne.
Tsung egy nap a császári palota egyik félreeső udvarában töprengett arról, hogy hogyan tudhatna megszabadulni Shao Kahn-tól, aki már nem jelentett számára akkora ellenfelet, mint amikor az hatalma teljében volt.
Tsung úgy hitte, hogy ő jobb uralkodó lehetne, mint a Shao Kahn, de tudta, hogy esélye se lenne tisztességes, nyílt küzdelemben megölni az urát.
Ekkor bukkant fel mellette egy régen látott ismerőse, Quan Chi.
Chi egy olyan ajánlattal fogadta a meglepett Tsung-ot, amit egyszerűen nem lehetett visszautasítani.
Elmesélte neki a felfedezését a Sárkánykirály seregével kapcsolatban és azt is, hogy ha Tsung csatlakozik hozzá, akkor a mágus erejével könnyedén elláthatnánk lelkekkel a mumifikált sereget.
És ha az egyszer a kezükbe kerül, akkor nincs olyan erő a birodalmakban, ami megállíthatná őket.
Mikor Shang Tsung megkérdezte, hogy honnan szereznek annyi lelket, ráadásul harcosok lelkét, Chi elmondta neki, hogy tud egy helyet a Külső Birodalomban, ahol a legendák szerint nyitni lehet egy Lélekfolyót, egy átjárót magába a Mennybe.
Ráadásul Chi tudta, hogyan lehetne létrehozni azt.
Így Tsung végtelen ellátmányt kaphatna lelkekből saját maga és a sereg számára is, amivel biztosíthatja magának az örök életet.
Tsung erre nem mondhatott nemet, így azon a napon a két hatalmas varázsló megalakította a Halálos Szövetséget.
Hogy terveiket megvalósíthassák, a Szövetségnek előtte ki kellett iktatnia azt a két személyt, akik képesek lehettek volna keresztülhúzni a számításaikat.
Az egyik ilyen ellenfél maga a császár volt.
Tsung gyorsan előállt egy tervvel ellene.
A megbeszélés után a varázsló Chi-vel együtt visszament a palotába, és bejelentette az uralkodónak, hogy egy olyan varázstudó jelentkezett nála, aki szívesen szolgálná Shao Kahn-t.
Kahn utasította, hogy mutassa be neki ezt az új varázslót.
Tsung így is tett.
Ám amikor Kahn feltett volna pár kérdést a nekromantának, Tsung óvatosan a császár mögé került, és rátámadott, míg Quan Chi elölről tette ugyanezt.
A támadás meglepetésként érte a császárt, aki végül nem tudott mit tenni a két varázslóval szemben, a Szövetség végzett vele.
A jelenetnek szemtanúja volt Kano, aki azért érkezett vissza a palotába, hogy jelenthesse a császárnak az édeniai csapatok elleni háború állását.
Mikor azonban az árnyékokból látta, hogy az uralkodót megöli Tsung és Chi, Kano nem habozott, rögtön felajánlotta szolgálatait a Szövetségnek.
Tsung tudta, hogy Kano remek hadvezér, ezt Kitana ellen már bizonyította, ezért elfogadta a Szövetség nevében Kano-t szolgájának, és megbízta őt egy erőd emelésével a leendő Lélekfolyó helyén.
A két varázsló következő célpontja Liu Kang volt.
A Föld bajnoka volt a legnagyobb veszélyforrás számukra, mindenáron meg akartak szabadulni tőle.
Quan Chi a régen a Shinnok-tól kapott képességét kihasználva elvitte mindkettejüket a Wu Shi Akadémiára.
Tsung, magát Kung Lao-nak álcázva, megkörnyékezte az éppen napi gyakorlatait végző Liu Kang-et.
Kang először nem gyanakodott semmire, így a varázslónak sikerült egészen közel férkőznie hozzá.
Majd váratlanul rátámadt Kang-re, de az jobbnak bizonyult nála.
Ám ekkor lépett színre Quan Chi, aki egy tűzlabdával sikeresen elterelte Liu Kang figyelmét, Tsung-nak így alkalma adódott kihasználni a helyzetet.
Sikerült megragadnia Kang-et, és egyetlen mozdulattal kitörnie a nyakát.
Ezután, mint minden más ellenfelének, a bajnoknak is ellopta a lelkét.
A Halálos Szövetségnek immár semmi sem állhatott az útjába, legalábbis ők úgy hitték.
Visszatértek a Külső Világba, hogy megkezdjék a Lélekfolyó megnyitásának és a Sárkánysereg feltámasztásának előkészületeit.


7. fejezet: Visszatérés egy réges-régi csatatérre

Liu Kang, a Halálos Viadal bajnoka, a Föld védelmezője halott volt.
Életét nem egy tisztességes harcban, hanem cselszövés által vesztette el.
Testére barátja és társa, Kung Lao talált rá.
Egy szerzetestől azt is megtudta, hogy két különös alakot láttak elmenekülni a tett helyszínéről egy mágikusnak tűnő átjárón át.
Lao ez alapján úgy gondolta, hogy a gyilkosok a Külső Világból érkeztek.
Belátta, hogy bármennyire is szeretné, sose lehet békés élete addig, amíg a Föld összes ellenségével egyszer és mindenkorra le nem számolnak.
Az egykor békét hajszoló szerzetes megfogadta, hogy bosszút áll Kang gyilkosain.
Eltemette barátja testét és emeltetett neki egy síremléket, majd elindult, hogy találkozzon a többi harcossal.
Az Akadémián pedig ekkor kezdődtek le a szörnyűségek...
Raiden szemtanúja volt a Mennyekben annak, amint a Szövetség megöli Liu Kang-et, de mint Idősebb Isten, nem avatkozhatott közbe.
Követte tekintetével a két varázslót a Külső Világba, ahol is felfedezte, hogy mit terveznek az egykori Sárkánykirály seregével.
Tudta, mekkora veszély fenyeget mindenkit, ha sikerült véghezvinniük a tervüket, ezért arra kérte a többi Idősebb Istent, hogy avatkozzanak közbe, de azok nem hallgattak rá.
Raiden ekkor feladta Idősebb Isteni mivoltát, ismét mint a villámok istene tért vissza a Földre, hogy összehívja a harcosait a Szövetség ellen.
A találkozó helyéül Shang Tsung szigetét jelölte meg.
A sziget az utolsó földi Torna után a Földön maradt, minden ismert tengeri útvonaltól távol, lakatlanul a Dél-Kínai tenger távoli szegleteiben.
Raiden elsőként Johnny Cage-et kereste fel, aki azonban nem úgy reagált a mondandójára, ahogy arra számított.
Johnny a Raiden-t alakító színész rosszízű tréfájának tartott Liu Kang halálhírét, ám amikor az érdeklődő tekintettel jelent meg az isten mellett, Johnny megdöbbenve fogta fel, hogy amit hallott, az utolsó szóig igaz.
Ügyvédje segítségével sikerült felbontania a filmszerződését, amit különösebben nem is bánt, mivel a film nem éppen előnyös oldaláról mutatta őt be, majd repülővel elment a szigetre, és, hogy biztosítsa a látványos belépőt, ejtőernyővel érkezett meg a többiek közé.
Raiden ezután a Külvilág Felügyelő Ügynökségbe ment, hogy elhívja Sonya-t és Jax-et.
Sonya csatlakozott hozzá, de Jax-nek fel kellett még kutatnia a két eltűnt ügynököt, Cyrax-et és Kenshi-t.
Sonya így nem tudta meg, hogy egykori segítője, Hsu Hao áruló volt, és felrobbantotta az ügynökség központját, és hogy a robbanást csakis Jax élte túl a társai közül.
Végül Raiden Sub-Zero-t is felkereste.
A nindzsa újfent nem kívánt a többiekkel együtt tartani, de az otthonát sem akarta cserben hagyni, ezért fogta a tanítványát, Frost-ot, és kettesben keltek át a Külső Világba az egyik legutolsó természetes eredetű földi átjárón át, ami a Lin Kuei főhadiszállásán volt található.
Mikor a kis csapat összegyűlt a szigeten, Raiden is megjelent köztük.
Hatalma segítségével kiemelte Tsung régi hajóját a tenger mélyéről, hogy annak segítségével keljenek át a Külső Világba.
A jármű ugyanis ezt a különleges képességét, a birodalmak közti átjárást, még a gazdái erejének hanyatlása után se veszítette el.
Amikor a kis csapat felszállt a fedélzetre, felbukkant közöttük Kung Lao is, és ő is csatlakozott Raiden-ékhez.
Lao az eltelt rövidke idő alatt Bo’ Rai Cho-nál, több földi harcos, köztük Liu Kang egykori mesterénél edzette magát, mivel nem érezte magát elég felkészültnek Kang gyilkosai ellen.
A Külső Világból érkezett mester megtanított neki pár titkos mozdulatot, viszont erre is alig volt idejük Raiden-ék indulása előtt.
Miután Lao otthagyta őt, Cho titokban, egy csak általa ismert módszer segítségével szintén átosont a Külső Világba, hogy ott segíthesse a földieket.


8. fejezet: A vámpír küldetése

Nitara azért érkezett a Külső Világba, hogy több ezer éves rabszolgaság után felszabadítsa hazáját.
Birodalma már régóta a Külső Világhoz tartozott, de most, hogy Shao Kahn meggyengült, végre alkalmat látott arra, hogy változtasson ezen.
Sikerült felfedeznie egy lávatavat, aminek a legmélyén rejtőzött egy mágikus gömb, ami otthonát a császár birodalmához csatolta.
Viszont Nitara vámpírként nem bírta a hőséget, különösen nem egy egész lávatengert.
Segítségre volt szüksége, és ezt meg is találta egy Földről érkezett idegen, Cyrax személyében.
Cyrax a testét övező kibernetikus páncélzatnak köszönhetően képes lehetett arra, hogy élve kihozza a gömböt a lávából.
Nitara viszont nem akarta nyíltan a kiborg segítségét kérni, nem hitte, hogy az puszta jóakaratból vállalna egy ilyen öngyilkos küldetést.
Helyette inkább az adósává akarta tenni Cyrax-et.
Ehhez kapóra jött neki Reptile.
Nitara egyszer már összefutott a szaurinnal, megmutatta neki Kitana seregeinek pontos helyzetét.
Reptile a megszerzett hírekkel visszaszaladt a császárhoz, de mikor visszatért, már elkésett, csak Kahn holttestét találta a trónteremben.
Reptile ismét uralkodó nélkül maradt, amitől az a kevés ép elméje is megbomlott, ami az elmúlt évek viszontagságai után még maradt neki.
A rátörő őrület arra késztette, hogy cél nélkül barangoljon a pusztaságokon.
Ekkor találkozott újra Nitara-val, akiben új királynőjét látta meg.
Nitara kihasználta ezt, és Cyrax-re uszította Reptile-t, azzal a paranccsal, hogy tegye tönkre az annak karján található szerkezetet, amit a kiborg a birodalmak között való utazásra használt.
Reptile így is tett, szétverte az eszközt, de Cyrax-nek végül sikerült őt elkergetnie.
Nitara csak ekkor jelent meg Cyrax előtt, és felajánlotta a kiborgnak, hogy ha az segít neki, akkor a vámpír visszaküldi őt a Földre.
Cyrax kénytelen volt elfogadni az ajánlatot, de amikor meglátta, hogy Nitara mire akarja megkérni, azt kívánta, bárcsak ne tette volna.
De nem volt mit tennie, végül is alámerült a lávába, bár ott a szenzorai szinte azonnal kiégtek.
Vakon tapogatózott, míg végül megtalálta a keresett gömböt.
Mikor nagy nehezen és legnagyobb megkönnyebbülésére kijutott az olvadt kőzetből, átadta Nitara-nak a gömböt.
A vámpír az egyezség értelmében a nyaklánca segítségével visszaküldte Cyrax-et a Földre.
Miután a kiborg távozott, Nitara összetörte a gömböt.
Ekkor azonban olyan borzalmas sikolyt hallott a semmiből, hogy elvesztette tőle az eszméletét.
Mikor felébredt, a hazájában találta magát.
Nem sokkal azután, hogy Cyrax és Nitara is a maguk módján távoztak a lávató barlangjából, megjelent ott a bosszúra szomjazó Reptile, aki időközben rájött, hogy Nitara becsapta őt, és meg akarta torolni ezt a vámpíron.
A nő helyett viszont csak egy, a magmából előbukkanó tojást talált ott, aminek a héja a szeme láttára megrepedt, és kitört belőle egy ismeretlen erő, ami beleköltözött a testébe.
Reptile abban a pillanatban elkezdett átalakulni, míg végül az, ami a teremben állt, nem egy szaurin volt...
Az ismeretlen elhagyta a barlangot, ám nem sokkal a távozása után egy hatalmas, lángoló alak emelkedett ki a lávából...


9. fejezet: A skorpió és a sárkány vadászata

Drahmin és Moloch nem vesztegették az idejüket, miután a Külső Világba érkeztek.
Üldözőbe vették Quan Chi-t, és még csak nem is próbálták leplezni a szándékaikat.
Véres hajszájuk felkeltette Shang Tsung figyelmét, aki felkereste a két onit, hogy ajánlatot tegyen nekik.
Tudta, hogy Chi a Szövetség erődjének építésével volt elfoglalva, így nem okozott volna neki különösebb nehézséget becsempészni a két démont a már elkészült alagsori részbe.
Ezért felajánlotta a két oninak, hogy bejuttatja őket a citadellába, és még falusiakat is juttat neki, hogy legyen mit enniük, ha azok cserébe gondoskodnak majd a nekromantáról, miután a Szövetség diadalt aratott minden veszélyesebb ellenfele felett.
Drahmin-nak és Moloch-nak tetszett az ajánlata, nem haboztak elfogadni azt.
Tsung erre visszavitte őket a palotába.
Quan Chi fülébe nem jutott el a két üldözőjének híre, bár arról a környékről a démonok csak egy falusi lánnyal futottak össze, így nem is nagyon volt kitől hallania róluk.
Drahmin és Moloch egy ideig az erőd tömlöcében rejtőzött, de később, mikor az épület elkészült, a varázsló kiengedte őket.
Nem tartott attól, hogy Chi idő előtt észreveszi őket, elvégre elég nagy volt a citadella ahhoz, hogy azok könnyedén elrejtőzzenek előle.
Azonban nem csak Drahmin-éknak volt még elszámolni valójuk Quan Chi-vel.
Scorpion sem adta fel a keresést.
Elszántságának és kitartásának hála. igaz, jóval a démonpáros után, ő is eljutott a Szövetség erődjéig, és még azt is elérte, hogy észrevétlenül bejusson annak falai közé.
Amikor viszont a központi terembe, a Lélekfolyó csarnokába ért, összefutott az éppen ott pihenő onikkal.
A három harcos egymásnak esett, és Scorpion-t végül legyűrte a túlerő.
A démonok a Lélekfolyóba hajították őt, ahol a testét darabokra szaggatta a lelkek áradata.
A lelke azonban a Mennyekbe került, ahol olyan dolog történt vele, amiről soha se mert volna még álmodni sem...
Míg Shang Tsung titokban maga mellé állította, ám ezzel egy időben átmenetileg le is csillapította a társa életére törő démonokat, addig Quan Chi is a tudta nélkül tett egy szívességet neki.
A nekromanta volt az, aki felvette a Földön a kapcsolatot Mavado-val, a Vörös Sárkány vezetőjével, és felajánlotta neki, hogy ha az segít neki, akkor erősebbé teszi a szervezetét, mint az valaha is volt.
Mavado-nak ehhez mindösszesen csak annyit kellett tennie, hogy megsemmisíti a földiek egyetlen ismert  és ellenőrzés alatt tartott átjáróját, a Külvilág Felügyelő Ügynökség központjával egyetemben.
Hsu Hao, Mavado az Ügynökségbe beépített embere teljesítette is ezt.
Chi ezután azt kérte Mavado-tól, hogy ölje meg Kenshi-t, aki a Külső Világban kereste Shang Tsung-ot, hogy bosszút álljon rajta.
Mavado megküzdött a vak harcossal és legyőzte őt.
Kenshi-nek még azok a telekinetikus erők sem segítettek, amiket a rejtélyes ismeretlen, Ermac élesztett fel benne, miután Kenshi felszabadította őt a varázslat alól, ami Shao Kahn agyatlan szolgájává tette őt.
Miután Mavado minden tőle kért feladatot teljesített, Quan Chi is tejesítette a neki tett ígéretét, és elrendezte, hogy Mavado szemtől szembe találkozhasson Kano-val.
A Vörös Sárkány és a Fekete Sárkány vezetői a társaságok szétválása óta először ismét farkasszemet néztek egymással.
Mavado egy rövid, de annál véresebb küzdelemben Kano fölé kerekedett.
Ám nem ölte meg őt.
A halálnál sokkal rosszabb sorsot várt gyűlölt ellenségének...


10. fejezet: Két fiatal lány

Mikor a Halálos Szövetség megölte Shao Kahn-t és Kano csatlakozott hozzájuk, a két varázsló azzal bízta meg őt, hogy gyűjtsön rabszolgákat egy közeli faluból.
Velük kellett aztán felépíttetnie a Szövetség erődjét, méghozzá pontosan ott, ahová Chi a Lélekfolyót szánta.
A kis falu lakosai nem jelentettek nagy ellenállást Kano katonái számára.
Bár a Külső Világban lehetetlen volt úgy élni, hogy az ember ne legyen képes harcolni, a mindennapi túlélésért vívott küzdelem össze sem hasonlítható a császár katonái ellen vívott háborúval.
Így a falu lakosai kénytelenek voltak behódolni.
Csakis egyvalaki, egy szép fiatal lány mert szembeszállni a megszállókkal.
Ő volt Li Mei.
Li Mei a faluja érdekében sokáig visszafojtotta dühét, de egy nap, mikor meglátta Kano-t, nem bírta visszafogni magát, rátámadt a férfira.
Az nem számított ilyesfajta támadásra, aminek következtében könnyedén alulmaradhatott volna, ha Quan Chi nem lép közbe.
A Szövetség ekkorra már végzett a Földön Liu Kang-gel, Chi a Lélekfolyót is megnyitotta, Tsung-nak sikerült is pár katonát felélesztenie, akiket a varázslók ki is küldtek, hogy őrizzék a környéküket.
Ezekkel a katonákkal futottak össze párszor Kitana seregei, ők voltak azok, akik könnyedén megölték az édeniaiakat.
Chi nem akarta, hogy Kano-nak baja essen, hiszen őt ajánlotta fel Mavado-nak a sikereiért.
Viszont Li Mei-t látva remek ötlete támadt.
Felajánlotta a lánynak, hogy ha az megnyer egy, a Szövetség által rendezett harci tornát, akkor elnyeri a saját és a faluja szabadságát.
Li Mei nem hitt neki, de tudta, hogy legalább meg kell próbálnia, ezért elfogadta Chi ajánlatát.
A tornáig hátralévő időt felkészüléssel töltötte, amiben segítségére volt egy titokzatos öregember, aki a falujában rekedt, amikor Kano csapatai megszállták azt.
Az öreg, akit Shujinko-nak hívtak, jelentős harcművészeti tapasztalattal rendelkezett, mégsem akart részt venni a Szövetség tornáján, sőt, inkább mintha igyekezett volna minél jobban leplezni a tudását.
Titokban azonban a közeli erdőben edzette Li Mei-t, aki az egyik ilyen gyakorlásról hazatérve futott össze a két démonnal, Drahmin-nal és Moloch-hal, ami felkeltette a két oni iránt Tsung figyelmét.
Végül a viadal napja elérkezett, és Li Mei reménykedett benne, hogy a felkészülés elég volt ahhoz, hogy ő nyerjen...
Frost már régóta várt erre az alkalomra.
Amíg a Lin Kuei főhadiszállásán voltak a Nagymesterrel, Sub-Zero-val, nem sok esélye nyílt arra, hogy megszerezhesse annak Sárkánymedálját.
Most, hogy a Külső Világban voltak Raiden hívására, úgy érezte, hogy eljött az ő ideje.
Mikor Sub-Zero elfordult egy pillanatra tőle, hogy körülnézzen, Frost a képessége segítségével megbénította mesterét, majd letépte annak ruhájáról a Sárkánymedált.
A medál azon nyomban megnövelte az ő erejét is, de mivel Frostnak nem állt rendelkezésére az az önkontroll és tapasztalat, ami Sub-Zero-nak, így a saját hatalmának áldozatává vált, halálra fagyott.
Sub-Zero képtelen volt nem magát hibáztatni a történtekért.
Úgy érezte, hogy a tanítványa azért halt meg, mert képtelen volt megtanítani őt az önfegyelemre és a türelemre.
Ezért a Halálos Szövetségről megfeledkezve elindult, hogy megfelelő sírhelyet találjon Frost holttestének. A keresés alatt rábukkant egy réges-rég letűnt civilizáció romjaira, ahol is olyan felfedezést tett, ami mindörökre megváltoztatta a világáról alkotott nézetét...


11. fejezet: A birodalmak legsötétebb napja

Raiden, Sonya, Kung Lao és Johnny Cage átjutottak Shang Tsung régi hajójának segítségével a Külső Világba.
Mikor megérkeztek, feltűnt Jax is, aki sikeresen elkapta és megbüntette az áruló Hsu Hao-t: kitépte annak műszívét.
Elmesélte Sonya-nak, mi történt a Földön, amíg ő Tsung szigetére tartott.
Sonya mérhetetlen csalódottságot és dühöt érzett magában, de már csak annyit tehetett, hogy segít Raiden-nek megállítani a Halálos Szövetséget, és hogy megtalálja a két eltűnt ügynököt, az Ügynökség másik két túlélőjét.
Raiden vezette őket a Külső Világban.
Érezte a Quan Chi által nyitott Lélekfolyót, tudta, hogy sietniük kell.
Nem sokkal azelőtt, hogy megközelítették volna a falut, ami a Szövetség új erődjének adott otthont, összefutottak Kitana-val is, aki egészen odáig követte a titokzatos élőholt harcosok nyomát.
A hercegnő csak ekkor értesült Kung Lao-tól Liu Kang haláláról.
Kitana úgy érezte, hogy meghasad a szíve, de ugyanakkor mérhetetlen késztetést is érzett arra, hogy saját kezűleg vessen véget a Szövetség létezésének.
Felhagyott az élőholtak utáni hajszájával, és inkább a földiekkel tartott.
A faluban épp akkor tartották a Szövetség bajnoki tornáját.
A küzdelmet a nap végén Li Mei nyerte meg.
Ebben nagy segítsége volt a tudás, amit Shujinko adott át neki.
Győzelmének tanúja volt Shang Tsung és Quan Chi, továbbá titokban a Földnek segítő külső világi mester, Bo’ Rai Cho is.
Miután a küzdelmet megnyerte, a Szövetség felszabadította őt, de nem úgy, ahogy azt Li Mei elképzelte: felszabadították őt az élet és a szabad akarat alól, lassan elszakították a lelkét a testétől, hogy a Sárkánysereg egyik katonájának adják azt.
Ebben a pillanatban bukkantak fel a rohamozó Kiválasztott Harcosok is, akik megzavarták a rituálét, és tudtukon kívül megmentették ezzel Li Mei lelkét.
A megterhelés azonban túl nagy volt a lány számára, eszméletlenül rogyott össze.
A lányt Bo' Rai Cho mester mentette ki a zűrzavarból.
Sikerült elmenekülnie vele a faluból, és elvinni egy biztonságos helyre, ahol meggyógyította őt.
Ezalatt a Kiválasztott Harcosok betörtek a Szövetség palotájába, ahova a varázslók visszavonultak.
Hatan voltak kettejük ellen, ráadásul a múltban már legyőzték mindkettejüket.
Ám ezúttal más volt a helyzet.
Tsung hatalma a Lélekfolyónak köszönhetően mérhetetlen módon megnőtt, és Chi is az árnybirodalmi romvárosban talált véseteknek köszönhetően jobban uralta a Szent Amulettben rejlő erőt, mint valaha.
A Föld harcosai beleadták minden tudásukat a küzdelembe, de ez sem bizonyult elégnek.
A két varázsló először Johnny Cage-et ölte meg, majd Jax-et.
Sonya a barátai halálát látva rárontott Tsung-ra, de az pillanatok alatt végzett vele és a dühtől elvakult Kung Lao-val is.
Végül csak Raiden és Kitana maradtak.
Raiden Tsung-ra támadt, Kitana pedig Chi-re.
Chi, bár a csata folyamán először érezte úgy, hogy megszorongatták, puszta kézzel törte ki a hercegnő nyakát.
Miután a halandók mind élettelenül hevertek körülötte, Raiden elkeseredetten támadt a varázslókra, de még az ő isteni hatalma sem bizonyult elégnek a mágusok új erőivel szemben. A viharisten eszméletlenül terült el a padlón.
Minden ellenfelük holtan hevert a lábaik előtt, még maga Raiden is öntudatlanul hevert a porban, ráadásul Tsung-nak időközben sikerült ellátnia lélekkel a Sárkánysereg legutolsó tagját is.
A Halálos Szövetség elérte célját.
Immár semmi sem állhatott útjukba.
Már csak egy dolog volt hátra: eldönteni, hogy kettejük közül melyikük fog uralkodni a birodalmakon.
Mikor szövetkeztek, tudták, hogy ez így lesz, sose osztoztak volna egymással meg a hatalmon.
Shang Tsung nem is vesztegette az időt, rátámadt Quan Chi-re.
A két varázslóval gyakorlatilag Shinnok amulettje és a Mennyek minden lelkének ereje csapott össze.
Az előbbi bizonyult erősebbnek.
A nekromanta kiütötte Tsung-ot.
De nem örülhetett sokáig a győzelmének, mert amint Tsung összerogyott, egy hatalmas árnyék jelent meg a győztes nekromanta mögött.

7. Rész

Lefedett játékok: Mortal Kombat Deception (Konquest mód)


Eltérések a játék és a leírás között, egyéb megjegyzések:

A Deception Konquest módjának idővonala gyakorlatilag kibogozhatatlan.
A mellékküldetések rengeteg ellentmondásba keverednek a lefektetett történeti alapokkal, de sokszor önmagukkal is.
Ezért a kezdeti, földi mellékszálak után egyre kevesebb ilyen került bele a leírásba.
Amelyik mellékszál felbukkant, az integrálva lett a fővonalba.


1. fejezet: Shujinko és Damashi

Shujinko-nak kisgyerekkora óta az volt az egyetlen vágya, hogy elindulhasson a legendás harcművészeti tornán, a Halálos Viadalon, melyen a mesék szerint csak vakmerő, igaz hősök vehettek részt a Föld oldalán, akik a legnemesebb célért, a hazájuk, a világuk oltalmazásáért szálltak harcba a Sötétség erőivel szemben.
És Shujinko másra se vágyott, mint hogy egész életében valódi hősként, az egész világ megmentőjeként ünnepeljék.
Ám ehhez előtte még el kellett sajátítania a harcművészeteket.
Ami, tekintetbe véve a fiú szokatlan naivitását és nem kifejezetten éles eszét, nem tűnt könnyű kihívásnak.
Szerencsére az egyik közeli faluban élt egy messze földön híres mester, akinek harcművészeti iskolájából nem egy környékbeli bajnok került már ki.
Shujinko ezek után természetesen úgy határozott, hogy ő is beiratkozik Bo’ Rai Cho mester dodzsójába.
A jövőbeli világmentő bajnok felkészülése elég felemásan haladt.
Cho felismerte benne ugyan a tehetséget, és a fiú viszonylag gyorsan elsajátította az alapokat, de Shujinko-nak volt még egy igen komoly problémája: naivitása és egyszerűsége mellé a figyelem hiánya is párosult.
Pontosabban hajlamos volt folyton elkóborolni, hogy segítsen másokon.
Shujinko ugyanis meg volt győződve róla, hogy a hőssé válás elkerülhetetlen kelléke, hogy segítsen mindenkin, aki csak megkéri erre.
Így az oktatás helyett gyakran elkóborolt gyerekeket kutatott, leveleket hordozott, elveszett kulcsok után bóklászott a kertekben, kukkolókra vadászott, esetleg egy jól irányzott jobbegyenes segítségével sürgős fogászati beavatkozásokat hajtott végre.
Egyik tanulótársa, Apep ugyan folyton próbálta elráncigálni őt az edzésekre, ám ez gyakrabban végződött kudarccal, mint sikerrel.
Ennek ellenére Shujinko-nak végül csak sikerült eljutnia a mester legmagasabb szintű iskolájáig.
Ám ennek az volt az ára, hogy egyetlen, számára aprónak tűnő helyre lett beszorítva, mivel az utolsó iskola házirendje szigorúan megtiltotta a tanulóknak az iskola területének elhagyását a végső vizsgák sikeres teljesítéséig... és Shujinko nem szerette a bezártságot.
A kijutás feltétele viszont az volt, hogy le kellett győznie Bo’ Rai Cho-t egy gyakorlómeccsen.
A magában dühöngő fiú nem tudta, mihez kezdjen.
Ám dühét hamar meglepetés váltotta fel, mert egyszer csak felbukkant előtte a semmiből egy lebegő, fénylő, vörös gömb, ami legnagyobb döbbenetére a nevén szólította őt.
A fénylabda Damashi-ként mutatkozott be neki, és közölte vele, hogy már jó ideje kutat a Földi Birodalomban egy megfelelő személy után, és most Shujinko-ban megtalálta azt.
Damashi azt állította, az Idősebb Istenek küldték őt, hogy megtalálja számukra a bajnokukat, aki aztán összegyűjtheti nekik a hat Kamidogut, az istenek rég elveszett fegyvereit, amivel megakadályozhatják a birodalmak pusztulását.
És a választás Shujinko-ra esett.
A fiút természetesen azonnal megrészegítette a gondolat, hogy milyen nagy hős válhat belőle, és habozás nélkül elfogadta Damashi felkérését.
A fénylabda ekkor felruházta őt egy különleges adottsággal: mivel a Kamidoguk összegyűjtése hosszú és különösen veszélyes kihívásokkal teli feladatnak ígérkezett, így lehetővé tette Shujinko számára, hogy elsajátítsa bárki harcművészeti stílusát pusztán azáltal, hogy kiáll ellene.
Így halandó élete alatt is nagyobb tudásra tehet szert ezen a téren, mint a legtapasztaltabb halhatatlanok.
A kapott képességet Shujinko rögtön kamatoztatta is, amikor kihívta a mesterét egy barátságos mérkőzésre, hogy elnyerje a jogot az iskola falainak elhagyására, és nekifoghasson a kalandjainak.
Damashi szava igaznak bizonyult, a küzdelem során Shujinko érezte, ahogy egyre ösztönösebben képes utánozni mestere mozdulatait, és ezt kihasználva meglepte és a földre küldte Cho-t, aki nem számított a fiútól arra, hogy az a saját küzdőstílusát használja fel ellene.
Shujinko így került ki végül a nagyvilágba.
És bár jól ismerte ugyan a környéket, hisz ott nőtt fel, de most nem is egy, hanem várhatóan több különböző világ is arra várt, hogy ő felfedezze magának őket.
Olyan kalandokkal kecsegtetve, amiket az ifjú még csak el sem tudott képzelni.
Álmodozásából mestere riasztotta fel.
Cho meglátta a lehetőséget a fiúban, ezért úgy döntött, személyesen folytatja az edzését, aminek az rettentő módon örült is, hisz ezáltal igen jelentős előnnyel kezdhette meg kutatómunkáját a Kamidoguk után.
A következő öt évben Shujinko-nak sikerült elsajátítania Cho különleges, saját maga által kifejlesztett technikáit, a szumó egy újfajta ágát, és a mester legnagyobb büszkeségét, a részeges bokszot.
Utóbbi tanulása már kisebb nehézségekbe ütközött, ugyanis Cho, aki amúgy nem vetette meg az italt, gyakran inkább részegen esett össze gyakorlás közben, mintsem igazán oktatta volna tanítványát.
De idővel sikerült azért Shujinko-nak megszereznie tőle a szükséges tudást.


2. fejezet: A Lin Kuei

Shujinko az edzés öt éve alatt egyszer sem látta viszont Damashi-t.
Egy nap aztán, amikor épp mestere elveszett nyakbavalóját, a Harcosok Medálját kutatta, a jelenés minden figyelmeztetés nélkül felbukkant előtte, és megdorgálta, amiért még neki se kezdett a rá bízott feladatnak.
Shujinko elnézést kért tőle, és megígérte a gömbnek, hogy amint visszajuttatja a medált a mesterének, rögtön útnak indul.
Az azonban azt javasolta neki, hogy a medál segítségével keresse fel az egyik közeli nindzsaklán helyeik által is jól ismert központját, és próbáljon bebocsátást nyerni a medál segítségével.
Damashi szerint Shujinko ezáltal még közelebb kerülhetett úti célja eléréséhez.
Az ifjú megfogadta segítője tanácsát, és otthagyta Cho-t, majd jelentkezett a klánnál, a bizonyos körökben messze földön híres Lin Kuei-nél.
A klán természetesen nem akart befogadni semmiféle jöttmentet, de a Harcosok Medálja még őket is meggyőzte, hogy tegyenek egy próbát az ifjúval.
A templomukban a klán legerősebb harcosa, a legendás Sub-Zero várta őt.
Egy rövid harc után, amely az újonnan érkező próbája is volt egyben, Sub-Zero alkalmasnak találta Shujinko-t arra, hogy próbára tegyék őt a klán színeiben egy valódi küldetésben is.
Shujinko első feladata az volt, hogy tisztítsa meg a Lin Kuei-hez közeli falu határát az ott ólálkodó Shirai Ryu-tagoktól.
A feladat elsőre könnyűnek tűnt az ifjú harcos számára, hisz a rövid próbatétel alatt sikerült Sub-Zero tudását, köztük legnagyobb meglepetésére egy bizonyos szintig még a fagyasztóképességét is magáévá tennie, de amikor ráakadt a rivális nindzsaklán tagjaira, még ő is szorult helyzetbe került, ám új tudása segítségével végül győzelmet aratott a sárga egyenruhás nindzsák felett, és mellé még újabb technikákra is szert tett.
A meglepett harcosok végül inkább úgy döntöttek, egy időre elhagyják a környéket.
Tartottak attól, hogy ha egyetlen Lin Kuei-harcos ilyesmikre képes, mi történne velük, ha egy egész csoporttal futnának össze...
A sikeres próba után Shujinko azt a feladatot kapta, hogy segítsen pár leendő klántársának a klán templomába szállítani egy nemrég felfedezett, furcsa, nagy hatalmú, rejtélyes, ősi ereklyét.
A megbeszélt helyen azonban Shujinko csak a nindzsák holttesteit találta jó pár ismeretlen társaságában. Legyőzte az idegeneket, akikre mind egy vörös sárkány volt tetoválva, majd kézbe vette a titokzatos tárgyat.
Amint megérintette, megjelent előtte Damashi.
Közölte vele, hogy bár nem szándékosan, de sikerült megszereznie az egyik Kamidogut, majd egy villanást követően Shujinko a fénygömb és az ereklye társaságában a Nexus-ban, a birodalmak csomópontjában találta magát.
Itt elhelyezte az első ereklyét az ott található oltáron, mire feltárult előtte az Árnybirodalom kapuja. Damashi javaslatára átlépett azon.


3. fejezet: Az Árnybirodalom

Shujinko, életében először, kissé megijedt.
A pokol csakugyan olyan helynek tűnt, amilyennek leírták: sötét, félelmetes, veszélyes.
Ráadásul Damashi az érkezésük után közölte vele, hogy az Árnybirodalomban kizárólag olyanok tartózkodhatnak, akiknek a lelkét megérintette a gonosz.
Shujinko nem értette, ő hogy maradhatott akkor ott, mire Damashi azt felelte, hogy amikor Shujinko csatlakozott a Lin Kuei-hez, őt is megérinthette a sötétség, és ez a jelek szerint elégnek bizonyult ahhoz, hogy a pokol ne vesse ki őt magából.
Shujinko megelégedett a válasszal.
Nem is sejtette, hogy Damashi is segédkezett neki titokban abban, hogy ott maradhasson.
Az Árnybirodalom kiterjedése végtelen, így az itteni Kamidogu felkutatása közel sem bizonyult egyszerűnek.
Shujinko éveken át vándorolt a pusztaságban, miközben hol megpróbálta elkerülni az ott tanyázó démonokat, az onikat, hol segített nekik, ha azok felkérték valamire, és nem nézték őt rögtön az aznapi vacsorájuknak.
Egy alkalommal még arra is megkérte egy nagydarab, szürke óriás, hogy kerítse elő neki a társát, Drahmin-t, mert talált egy barlangot kettejüknek, tele friss, ehető holttestekkel.
Shujinko nem egészen ilyesmire gondolt, amikor hőstettekről álmodozott… és ezen még az se segített, hogy nem egy alkalommal átkok megtörésében kellett segédkeznie.
Az Árnybirodalomban egymaga nem maradhatott volna sokáig életben, hiába sikerült az évek során szert tennie néhány érdekes küzdőstílusra.
Ezért egyszer még azzal is megpróbálkozott, hogy átmenetileg felvételt nyerjen az Árnyéktestvériségbe, sikertelenül.
És emiatt majdnem meg is járta...
Ugyanis a Kamidogu utáni kutatása során eljutott Shinnok palotájába is.
Ugyan ott nem akadt az ereklye nyomára, szembetalálta viszont magát a bukott istennel.
Szerencséjére az csak az egyik szolgájának nézte, és megbízta őt borzalmas kínokkal fenyegetve, hogy kerítse elő neki a legfőbb varázslóját, Quan Chi-t, és küldje őt a tróntermébe.
Shujinko nem volt éppen különösebben eszes, de annyi sütnivalója még neki is volt, hogy eljátssza a rettegő szolga szerepét... majd abban a pillanatban, hogy a bukott isten figyelme elfordult róla, kiosont a palotából, és többé még csak a környékére sem tért vissza.
Sokáig barangolt eztán a pokol pusztaságaiban.
Így futott össze egy démonnal, aki különbözött mindazoktól, akikkel addig összehozta a sorsa.
Érezte rajta, hogy a lelke sokkal tisztább, mint a társaié, és az fel is fedte előtte a titkát: egy megszentelt fegyver segítségével minél több gonoszt ölt meg, az annál jobban megtisztította a saját lelkét.
A démon célja az volt, hogy mindenáron kijusson a pokolból, és hírét vette, hogy egy roppant gonosz lélek, aki a Külső Világból érkezett oda, őt keresi.
Megkérte hát Shujinko-t, hozza el elé ezt a lényt, cserébe pedig egy különleges varázstárgyat ajánlott neki, amit az egyik, különösen hatalmasnak bizonyult ellenfelétől szerzett.
Shujinko-nak nem kellett sokáig kutatnia.
A keresett démon, egy vörös nindzsaköpenybe burkolt, zölden világító szemű alak, amúgy is a közelben volt.
És ő is a démont kereste, bár ő azért, mert az ura, a Külső Világ császára, megbízta őt azzal, hogy büntesse meg azt, amiért az számos árnyékbirodalmi szövetségesével végzett.
Az entitás nem bízott a jövevényben, de nem is akart felesleges harcba bocsátkozni vele, különösen, miután az azzal a hírrel fogadta őt, hogy tudja, merre találja a prédáját.
Ezzel Shujinko-nak sikerült annyira elnyernie a magát Ermac-nek nevező lény bizalmát, hogy az még arra is megkérte, hogy segítsen neki találni egy Léleksziklát, egy ősi obeliszket még azokból az időkből, amikor a birodalmak legelső varázslói felállították a világokat összekötő átjárórendszereket.
A Lélekszikla egyike volt a pokolban elhelyezett szent helyeiknek, ahol a varázslók visszaszerezhették erejüket, melyet az Árnybirodalom lassan, de könyörtelenül kiszipolyozott belőlük.
A Szikla megtalálása nem bizonyult nehéznek, hisz egy messziről sugárzó obeliszket igazán nem nehéz észrevennie egy halandónak, ráadásul volt is egy a közelükben, ami felett valahogy elsiklott Ermac figyelme.
Miután sikerült visszanyernie az erejét, az entitás meghálálta Shujinko-nak a segítségét azzal, hogy egy rövid oktatásban részesítette őt a saját harcművészeti stílusaiból, majd rohant, hogy végezzen a célpontjával.
Ashrah és Ermac küzdelme nem tartott sokáig.
Utóbbi telekinetikus ereje hamar a nő fölé kerekedett, aki aztán végül kénytelen volt feladni a harcot és elmenekülni.
Shujinko távolról figyelte csak az eseményeket.
Számára lényegtelen volt, hogy a két lény közül melyik győzedelmeskedik, bár a lelke mélyén azért remélte, hogy végül Ashrah lesz az.
Amikor mégsem így történt, legalább annyiban megnyugodhatott a lelkiismerete, hogy a nőnek sikerült elmenekülnie Ermac elől.
Követte őt.
A nő belátta, hogy még erősödnie kell, ha le akarja győzni ellenfelét, de nem feledkezett meg az alkuról sem, és amikor Shujinko megjelent előtte, hogy felajánlja a segítségét a megfáradt démonölőnek, az megköszönte azt, és átnyújtotta Shujinko-nak az ígért ereklyét, majd elküldte őt, mivel nem akarta, hogy bárki is elkísérje őt a saját lelkének megtisztítását célzó útján.
Shujinko alig távolodott halótávolságon kívülre, mikor megjelent előtte a már évek óta nem látott Damashi, és gratulált neki a második Kamidogu megszerzéséhez.
A Nexus-ba visszatérve Shujinko meglepődve vette észre, hogy nincs egyedül.
Egy hatalmas harcos, bizonyos Monster várt rá, mivel az állítása szerint az Idősebb Istenek őt jelölték ki bajnokuknak, és erővel akarta rávenni Shujinko-t arra, hogy hagyjon fel a küldetésével.
Shujinko gyorsan bebizonyította neki az új technikák segítségével, hogy egy jöttment alak nem térítheti le az útjáról.
A második Kamidogu elhelyezésével megnyílt előtte a Káoszbirodalom átjárója...


4. fejezet: Kész Káosz!

Shujinko kezdte megsejteni, miért nyílik meg előtte egyszerre csak egy újabb átjáró, és már a sorrend véletlenszerűsége se tűnt túl valószínűnek a számára.
A jelek szerint minden egyes birodalom valamilyen oknál fogva nagyobb kihívásnak bizonyult, mint az előző.
Az Árnybirodalomban legalább csak az életéért kellett küzdenie, a Káoszbirodalomban viszont a józan eszéért.
A Káosz hívőinek ugyanis megvolt az a rossz szokásuk, hogy szinte mindig az ellenkezőjét mondták annak, amit gondoltak, vagy ami még inkább megfájdította a fejét, fordítva beszéltek.
Hónapokba telt neki, míg egyáltalán kezdte sejteni, ki mit mond neki.
Ami csak egy picit könnyítette meg azt, hogy segíthessen azokon, akik ezt kérték tőle vagyis ezt nem kérték tőle bár még akkor se volt mindig teljesen biztos abban, hogy valóban azt teszi-e, amit elvárnak tőle.
Útja során egyszer csillant fel benne a remény, amikor egy olyan lakossal futott össze, aki a jelek szerint képes volt úgy kommunikálni vele, ahogy azt a normális lények tennék.
Havik, a Káoszpap már megszokta, hogy a birodalmon kívüliek, számára furcsa logikája alapján beszéljen, hisz ő is azok közé tartozott, akik az otthonukon kívül igyekeztek terjeszteni a káoszt más birodalmak lakosai közt.
Shujinko annyira örült, hogy végre tudott valakivel értelmesen beszélni, hogy még a küldetése valódi célját is kikotyogta neki.
A szerencse viszont még a Káosz világában se hagyta el őt, mert Havik pontosan tudta, hol találhatja az általa keresett ősi ereklyét.
És fel is ajánlotta neki, hogy megmutatja neki az odavezető utat, ha Shujinko segít neki egy problémában.
A Káoszbirodalom az idők kezdete óta háborúban állt Szeidóval, a Rendbirodalommal.
A Rend Gárdistáinak sikerült akkoriban betörniük az egyik legkiválóbb harcosuk, Hotaru vezetésével a Káosz világába, és azt tervezték, hogy elzárják az egyik legnagyobb folyó útját.
A káoszbirodalmiak ugyanis istenként tisztelték a folyton kavargó, örvénylő vizet.
Havik azt kérte Shujinko-tól, győzze le a négy gárdistát, akik annyi bajt okoztak nekik, és tegye a nyakukba a paptól kapott négy mágikus talizmánt.
A feladat kezdetben nehezebben tűnt, mint Shujinko hitte volna.
Rögtön a csapat vezetőjével akadt először össze, aki ellen minden addig megszerzett tudását be kellett vetnie, viszont ezzel együtt képes volt annak mozdulatait is hozzáadni az addig tanultakhoz.
A többiek legyőzése onnantól már könnyedén ment.
Az alku értelmében rájuk is adta az amuletteket, bár sejtette, hogy Havik nem jó szándékból akarja a gárdistákra rakatni azt.
A megbízás teljesítése után visszatért Havik-hoz, aki azonban az ígérete megtartása helyett egyből rátámadt Shujinko-ra.
Bár a Káoszpap mozdulatai hűen tükrözték a természetét, Shujinko-nak végül sikerült fölé kerekednie.
Havik ekkor felnevetett, és közölte vele, hogy a természetéből fakadt az ígérete megszegése, miután azonban meggyőződött róla, hogy Shujinko rátermett harcos, aki emellett ügyesen terjesztette a Káosz igéjét is, így hajlandó volt állnia a szavát.
Elvezette a harcost egy útvesztőhöz, aminek a végén a hőn áhított Kamidogu várt rá.
Bár Shujinko még mindig nem bízott meg teljesen Havik-ban, nem volt más választása, meg kellett ragadnia a lehetőséget, még ha az talán nem is hozza meg számára a várt eredményt.
Ám az nem hazudott neki, hisz a kissé zavarba ejtő elrendezésű építmények között a fiatal földi végül ráakadt egy különös folyadékkal teli medencére, közepén a harmadik Kamidoguval.
Ahogy azonban érte ment, különös érzés fogta el.
Mintha a világ elszáguldott volna mellette.
Miután kiért a medencéből, megjelent előtte ismét Damashi, aki megerősítette a gyanúját: valós időben csakugyan évekbe telt neki kihozni az ereklyét onnan.
Immár érett férfiként tért vissza a Nexus-ba.
A következő portál Shao Kahn hazájába vezette őt.
Shujinko megérkezett a Külső Világba.


5. fejezet: Egy földi Kahn császár udvarában

A Külső Világban tett út rövid volt, ám annál eseménydúsabb Shujinko számára.
Megérkezése után szinte rögtön belebotlott egy tetőtől talpig fekete alakba, aki kérdezés nélkül rátámadt.
Shujinko-t ez meglepetésként érte, mint hogy az is, hogy a küzdelmük alatt nem tanult semmi újat a rejtélyes idegentől, ami elméletileg azt jelentette, hogy már találkoztak korábban, de a harcos nem tudott felidézni senkit sem az ellenfelei közül, aki hasonlóan nézett volna ki... pedig az Árnybirodalomban az Árnyéktestvériség néhány tagjával is összesodorta őt a balsors.
Végül inkább egy vállrándítással elintézte magában a dolgot, hogy valószínűleg az idegen olyan technikákat használt csak, amikkel már korábban találkozott.
Ám amikor a küzdelmet köetően már azt hitte, végre egy kis nyugta lehet, ismét megjelent előtte Damashi.
A fénygömb azt javasolta neki, hogy menjen elsőként a császári palotába.
Damashi szerint ott volt a legnagyobb esélyük rátalálni egy ilyen különleges ereklyére.
Amikor Shujinko feltette neki a kérdést, hogy miként sétálhatna csak úgy be, a pirosan világító golyó kissé gunyorosan azt felelte neki, hogy Kahn mindig is egy gyengekezű uralkodó volt, aki káoszba taszította az elődje, a Sárkánykirály alatt egységes és hatalmas birodalmat, így Shujinko-nak se kell attól tartania, hogy bárkinek feltűnne ott a jelenléte a nagy forgatagban.
Mivel a harcosnak egyébként se akadt jobb ötlete, megfogadta Damashi tanácsát, és a gömb által mutatott irány felé vette útját.
A Külső Világban szerencsére nem akadt senki se, aki fel akarta volna falni, és a helyi lakosok legnagyobb örömére még értelmesen is beszéltek, viszont a pusztákon mintha mindenki csak arra várt volna, hogy vele végezzen.
Shujinko-nak még sose kellett egy nap annyi küzdelemben részt vennie, mint a Külső Világban tett útja során.
Ráadásul Damashi ígéretével ellentétben a palota átkutatása közel sem bizonyult olyan egyszerűnek.
Ugyan sikerült kicseleznie az őröket, és bejutott a kincstárba, de hamar rájött még Damashi segítsége nélkül is, hogy ott nyoma sincs a Kamidogunak.
Amikor azonban távozni akart volna, legnagyobb rémületére maga a császár állt a lépcső tetején…
Shujinko-t az eltelt évek sem tették okosabbá.
A láthatóan dühös császár ellen nem merte még ugyan megkockáztatni a harcot, de annyi esze már nem volt, hogy egy fondorlatos magyarázattal álljon elő, ezért ahhoz a cselhez fordult, amihez akkor is, amikor Shinnok kapta őt rajta az Árnybirodalomban: az egyik újonnan érkezett szolgának adta ki magát, aki nem győzött hajlongani ura előtt, hogy véletlenül eltévedt a palotában.
Ha ésszel nem is, de szerencsével alaposan megáldották őt az Istenek.
Shao Kahn is hitt neki.
Viszont ő is rábízott egy feladatot, hogy Shujinko jóvá tegye baklövését.
Ezúttal az uralkodó rejtőzködéséről híres szolgáját, a hüllőszerű Reptile-t kellett előkerítenie egy pár napi járásra fekvő erdőből, mivel az napok óta késésben volt az császárnak gyűjtött adóval az egyik közeli városból.
Az a bizonyos közeli erdő valójában az Élő Erdőt takarta.
Shujinko kifejezetten kényelmetlenül érezte magát a szótlan, de folyton őt figyelő fák tekintetének kereszttüzében.
Szerencsére sikerült hamar előkerítenie a szaurint, aki azonban közölte vele, hogy véletlenül elhagyta a ládikát, amiben az ura adóját hozta, és azóta se sikerült a nyomára akadnia.
Shujinko-nak nem volt kedve a beszélő fák között kutakodni érte, így fogta Reptile-t, és visszacipelte magával a palotába.
A császár, mielőtt szolgája ügyetlenségére tért volna, még elküldte Shujinko-t, hogy egyrészt kerítse elő az egyik tábornokát, Reiko-t, és figyelmeztesse, hogy ha Kahn még egyszer rajtakapja a tróntermében, amint a sisakját viseli, élve megnyúzza őt, másrészt pedig menjen egyenesen a néhány heti járóföldre található Lei Chen városába, ahol már gyülekezniük kellene a tarkatáknak, hogy megbüntessék a várost, amiért az megtagadta az adófizetést a császárral szemben.
Shujinko az első feladatot egyáltalán nem értette, és nem is akart foglalkozni vele, örült, hogy sikerült kijutnia a palotából anélkül, hogy attól kellene tartania, a császár tekintete követi őt.
De teljesen nem mert ellenszegülni neki, így inkább az említett város felé vette az irányt.
Elvégre az is ugyanolyan jó hely folytatni a keresést, mint a többi...
A város mellett a megadott helyen egy hadsereg helyett egyetlen magányos nőt talált csak.
Amikor megközelítette, az nem várta meg, hogy Shujinko megmagyarázza, mit keres ott, hanem azonnal rátámadott.
Shujinko-nak beletelt pár percébe, hogy a küzdelem során elmagyarázza, a császár parancsára érkezett oda.
A támadója, akit Mileena-nak hívtak, ettől lecsillapodott, és megparancsolta neki, hogy a hamarosan érkező tarkata hordák nevében menjen a városba, és utasítsa annak elöljáróját, hogy adja át magát önként kivégzésre, mely esetben a könyörületes császár kegyelmet gyakorolna a lakosok felett.
Az elöljárónak persze nem tetszett különösebben az ötlet.
Helyette rávette Shujinko-t, hogy menjen el a nevében Szeidóba, a Rendbirodalomba, és ajánlja fel ott a Rendgárda egyik vezetőjének, Hotaru-nak, hogy ha a gárda hajlandó segíteni nekik a tarkaták ellen, akkor cserébe átadnak nekik egy roppant értékes ereklyét, amit a közeli erdőben, az Élő Erdő feléjük eső végén rejtettek el.
Mivel a vérfürdő nem lett volna amúgy se Shujinko ínyére, beleegyezett.
Igaz, nem szívesen tért vissza a beszélő fák közé, de nagy megkönnyebbülésére alig lépett be közéjük, amikor összefutott egy Mileena-hoz feltűnően hasonlatos, csak lila helyett zöld ruhába öltözött nővel, akinek a kezében felismerte az elöljáró leírása alapján a keresett kegytárgyat.
Az orgyilkosnő természetesen nem adta olcsón azt, Shujinko-nak minden addig megszerzett tudására szüksége volt, hogy legalább annyi időre kiüsse őt, hogy elvehesse tőle az ereklyét, amiről alig pár pillanat múlva kiderült, hogy az valójában a Külső Világ Kamidoguja.
Ugyanis amint a kezébe vette, megjelent előtte ismét Damashi, hogy gratuláljon neki a gyors sikeréhez. Shujinko ugyan próbált ellenkezni vele, hogy a városnak is szüksége van rá, de Damashi gyorsan lehűtötte azzal, hogy a Kamidogu az Idősebb Istenek tulajdona, és Shujinko amúgy se léphetne be a Rendbirodalomba anélkül, hogy el ne helyezné azt a Nexus oltárán.
Az ifjú harcos ugyanis hiába utazhatott szabadon a világok között, úti céljait csak azok közül választhatta ki, amik már megnyíltak előtte a keresés során. Így hát nem volt más hátra, mint visszamenni a Nexus-ba…


6. fejezet: Káosz a Rendben

Shujinko-nak akkor se tetszett, hogy a Kamidogu elhelyezésével gyakorlatilag megfosztották Lei Chen lakosait minden reményüktől, de Damashi megnyugtatta, hogy Szeidó vezetőségét anélkül is könnyedén rá tudja venni a segítségnyújtásra.
Mivel azok legfőbb feladatuknak a rend és a saját, igencsak részletes törvénykönyvük hatalmának kiterjesztését látták, és a szemükben a Kahn uralma inkább volt a káosz eszköze, mintsem a rendé, így egyszerűen csak annyit kellett Shujinko-nak felajánlania, hogy ha a gárdisták megvédik a várost, akkor átvehetik felette az uralmat.
Bár a harcos nem volt biztos benne, hogy az a Lei Chen lakosainak is a kedvére lenne, ő sem látott megoldást az életük megóvására.
De még akkor se tudta, hogy vehetné rá a Gárdát időben arra, hogy a tarkaták ellen vonuljanak.
Ismét Damashi szakította félbe a gondolatait, és közölte vele, hogy a tarkatáknak még hetekbe telik, mire elegendően gyűlnek össze egy ostromhoz.
A Külső Világban az átlagos élettartam tízezer években volt mérhető, így, bármilyen harciasak is voltak az ottaniak, emberi mércével mérve egyben roppant türelmesek is, akik, ha tehették, sosem siették el a dolgaikat.
Bár még mindig nem sikerült eloszlatnia a kétségeit, Shujinko mégis elhatározta, megpróbálkozik Damashi tervével.
A fénygömb legalább most az egyszer nem sürgette, hogy azonnal eredjen a Rendbirodalom Kamidogujának nyomába.
Biztosan még mindig azon örvendezett, milyen gyorsan sikerült előkerítenie a negyediket...
A Gárdát előkeríteni nem okozott különösen nehézséget.
Szeidóban a törvény minden elképzelhető és elképzelhetetlen helyzetre és esetleges bűncselekményre részletesen kitért, márpedig egy ilyen szigorú rendet csak egy roppant kiterjedt sereggel lehet fenntartani.
Így jóformán bármerre járt az odatévedő, másba se botlott, mint gárdistákba.
Shujinko-nak már csak a központjukat kellett megtalálnia.
Odaérve bebocsátást kért a parancsnokhoz.
Amint megemlítette, hogy egy város lehetséges csatlakozásáról lenne szó Shao Kahn birodalmában, azonnal a Gárda egyik magas rangú tisztje, Hotaru elé vezették.
Shujinko ereiben megfagyott a vér, hisz felismerte a Káoszbirodalomban legyőzött gárdaparancsnokot, és egy egész hadsereg ellen még a számtalan harcművészeti technikája segítségével se lett volna sok esélye...
De a szerencse csak nem akarta elhagyni.
Hotaru egyáltalán nem emlékezett rá.
Viszont már a Havik által adott medalion se lógott a nyakában.
Lehet, hogy annak nem sikerült átvennie az elméje felett az uralmat, de legalább annyit elért, hogy az emlékeit elveszítse, ki tudja.
Shujinko sose volt jó a rejtélyek megfejtésében, nem firtatta az okokat.
Helyette gyorsan előállt Lei Chen elöljárójának, az általa kissé módosított ajánlatával.
Hotaru-nak ugyan tetszett az ötlet, de Szeidóban nem volt szokás csak úgy megbízni az idegenekben.
Azt akarta, hogy Shujinko bizonyítsa előtte, hogy csakugyan a Rendet szolgálja.
Amikor amaz visszakérdezett, hogy hogyan, Hotaru egyszerűen a körülöttük elterülő városra mutatott. Shujinko érezte, most fizetődik majd ki számára, hogy alapvetően szeret segíteni az útjába akadóknak.
A rendbirodalom fővárosában meglepő módon egész könnyű volt segítségre szorulókra akadni.
Az olyan egyszerű munkáktól, mint pár láda átcipelése vagy egy unokának készülő nyakláncba való ékkövek keresése, esetleg egy eltévedt diplomata felkutatása, egészen egy gyilkossági ügyben történő bizonyítékkeresésig akadt Shujinko számára bőven tennivaló.
Nem akart sok időt rászánni az ilyen ügyekre, de végül annyira elmerült például egy különös kinézetű alak, (aki önmagát egy szélistennek vallotta, de Shujinko ezt nem igazán akarta elhinni neki) könyvének keresésében, hogy két teljes hét telt el, mire észbe kapott.
Azonnal visszasietett a gárda központjába.
Hotaru valójában már az első napokban elég hírt kapott az idegen ténykedéséről, hogy hajlandó legyen egy végső próba alá vetni, de az annyira belemerült a fel-alá futkosásba, hogy a küldönc egyszerűen nem tudott a nyomára akadni, és Hotaru-nak sürgősebb dolga is volt az idegen felkutatásánál.
Szeidóban ugyanis már egy ideje javában tombolt egy lázadás, amit egy egykori gárdista robbantott ki, miután megelégelte a világa szerinte nevetségesen túlzó és szigorú törvényeit.
A visszatérő Shujinko ezzel a ténnyel csak akkor szembesült, amikor azt kapta feladatául, hogy kerítse elő és tartóztassa le ezt a renegát vezetőt, egy bizonyos Darrius-t.
Ez lett volna az első komoly feladata, immár próbaidős Gárdistaként..
Shujinko-nak fogalma sem volt, hogyan kezdjen hozzá ehhez, ám amint kilépett a kapun, egy sikátor mellett megragadta egy kéz, és berántotta őt a sötétségbe.
A harcra kész Shujinko megpördülve Havik-ot, a Káosz papját látta magával szemben.
Az egy pillanatig se várt, nyíltan közölte vele, hogy tudja, mivel bízták meg, és azt is, hogy hajlandó segíteni neki, amennyiben fogja a nála található öt varázskövet, és egyszerűen átadja azokat öt embernek egy közeli faluban.
Shujinko ugyan nem értette, mire kell ez, és nem is igazán bízott Havik-ben, de mivel az a legutóbb se hazudott neki a Kamidoguval kapcsolatban, és mert természetesen ismét csak nem volt jobb ötlete, teljesítette a feladatot, ami meglepően gyorsan és könnyen ment.
Amint átadta az utolsó tárgyat is a tulajdonosának (aki, akárcsak a többiek, meglepő módon kiabálva futott el tőle utána) a semmiből ismét megjelent mellett a Káoszpap, és a falu egyik kunyhójára mutatott, majd köddé vált.
Odabenn Shujinko egy nagydarab, barna bőrű alakot talált, aki a gárdistajelölt kérdésére rögtön bevallotta, hogy ő Darrius, és ugyanabban a pillanatban neki is rontott a vallomás nyíltságától kissé meglepett vándornak...
Shujinko a harc végeztével kissé csalódott volt.
A felkelők vezérétől többet várt, alig néhány ütés után máris sikerült a padlóra küldenie.
Ha nem kapta volna meg Damashi-tól a különleges tanulóképességét, az a néhány mozdulat sose lett volna elég, hogy a technikái közé írhassa Darrius harcstílusát is.
Visszavitte az ájult lázadót Hotaru-nak, aki gratulált neki, és hivatalosan is felvette őt a Gárda névjegyzékébe.
Majd rövid idő leforgása alatt összegyűjtötte a seregét, és elindult a Külső Világba.
Bár Shujinko követni szerette volna, de még kötötte néhány ígéret a főváros lakosaihoz, és a jó szíve nem hagyta volna, hogy szó nélkül otthagyja őket.
A hadsereg nélküle is el tudott boldogulni.


7. fejezet: Otthon

Shujinko-nak beletelt némi idejébe, de csak sikerült minden apróságot elintéznie Szeidóban.
Amint az utolsó hálálkodót is végighallgatta, Shujinko visszatért a Nexus-ba, de nem időzött ott egy percig sem, ment tovább a Külső Világba.
Szerencsére nem volt messze Lei Chen-től, amikor a Kamidogunak köszönhetően a Nexus-ba lépett, így hamar odaért a városhoz... aminek a kapujában már a Rendbirodalom gárdistái álltak.
A kérdésére hamar kiderült, hogy a Gárda könnyűszerrel elkergette a tarkatákat, de amikor ezzel végeztek, az elöljáró nem akarta átadni nekik az irányítást, hanem folyton valamiféle mágikus ereklyéről hadovált.
Így a parancsnokuknak nem volt más választása, mint eltávolítani a város vezetőjét, és személyesen átvenni afelett az irányítást.
Shujinko jobbnak látta mégsem bemenni a város falai közé.
Bár az ottaniak megmenekültek, de úgy érezte, nem lennének túl hálásak neki, ha felismernék őt maguk között...
Így hát szép csendben távozni akart, amikor a fák közé visszatérve leütötte őt néhány lesben álló tarkata...
Shujinko a külső világi nomádok haditáborában ébredt, Lei Chen-től nem messze.
Szemben vele azok vezetője, Baraka állt, aki felelősségre vonta, amiért Shujinko a városiak oldalára állt, és ahelyett, hogy rávette volna az elöljárót a megadásra, rájuk szabadította Szeidó katonáit.
Viszont mivel Baraka népe, hiába voltak Shao Kahn alattvalói, bizonyos mértékig a saját szabályaik szerint élt, és még ők is megbecsülték a jó hadicseleket, így Baraka felajánlotta Shujinko-nak, hogy egy halálig tartó küzdelemben elnyerheti a szabadságát.
Az természetesen örömmel egyezett ebbe bele.
Bár a tarkaták harcmodora kissé primitív, ámde a karjaikba visszahúzható borotvaéles pengéknek köszönhetően igencsak halálos is, így Baraka abban a hiszemben állt neki a harcnak, hogy hamar végezni fog az emberrel, ám annak sikerült olyan, általa sosem látott harci fogások egész arzenáljával meglepnie, amiknek köszönhetően a tarkata hamar a földön találta magát.
Shujinko azonban megkegyelmezett neki.
Bár a büszkesége megsérült, Baraka tartotta magát az ígéretéhez, Shujinko szabadon távozhatott.
És a Nexus-ba vezető átjáróig meg sem állt.
Odaérve Damashi vidám hangon közölte vele, hogy mivel a Kamidoguk összegyűjtése sokkal jobb ütemben haladt, mint hitték volna, így az Idősebb Istenek úgy döntöttek, engedélyezik Shujinko-nak, hogy teljesítse az álmát, és részt vegyen a következő Halálos Viadalon.
Bár Damashi nem értette, hogy ezt miért tíz évvel a Viadal előtt közölték a harcossal, de magában hangosan morogva letudta ezt azzal, hogy az istenek időérzéke a tíz évet minden bizonnyal csak egy jelentéktelen szemvillanásnak tartja.
Shujinko-t nem érdekelte Damashi látszólag csak önmagának szóló magyarázata, vidám arccal lépett a Földi Birodalomba visszavezető átjáróba.
Amúgy is már sok-sok éve nem látta a szülővilágát…
Visszaérve azonban egy kellemetlen meglepetés érte.
A Külső Világba vezető Nexusátjáró ugyanoda vezette őt, ahol az először megnyílt, most viszont az otthona, Kína északi része helyett egy számára ismeretlen, kopár, vörös földű vidéken találta magát, egy szintén vöröses bőrű, tollakat hordó alak kíséretében.
Az meglepetten közölte vele, hogy ő a szellemeivel akart beszélni, és helyette Shujinko jelent meg előtte, de utána Shujinko-n volt a meglepetés sora, amikor az ismeretlen közölte vele, hogy gonoszságot érez Shujinko lelkében.
A harcos nem hitt neki, és sikerült olyan szerencsétlenül megválasztania a szavait, hogy végül verekedésre került sor kettejük között.
Szerencsére az ismeretlen azt a nézetet vallotta, hogy küzdelem során tör ki mindenkiből a felszín alatt rejtőző igazi természete, és sikerült belátnia a küzdelem során, hogy ellenfele csakugyan egy kissé egyszerű eszű, de jószívű alak.
A benne érzett sötétség, ami mintha rányomta volna a bélyegét a lelkére, viszont nem hagyta nyugodni, ezért felajánlotta neki, hogy segít neki megtisztulnia tőle, de előre figyelmeztette, hogy ez hosszú évekbe is telhet.
Mivel Shujinko-nak még egy egész évtizede volt hátra a Tornáig, és úgy gondolta, hogy aki négy birodalmon is keresztülverekedte magát, annak egy egyszerű bajnoki torna már nem jelenthet kihívást, a lelke megtisztulása pedig csak az előnyére válhat, beleegyezett.


8. fejezet: Fogságban!

Shujinko lelkének megtisztítása sok időbe telt, többe, mint gondolta volna.
Alig pár hete volt már csak a Torna kezdetéig.
Ráadásul Damashi-nak érdekes módon az eltelt idő alatt nyomát se látta.
És nem is találkozott vele, csak amikor elbúcsúzott Nightwolf-tól, a lelke megtisztításában segédkező indián sámántól, és el nem hagyta az indián törzs földjét, ami az elmúlt tíz évben az otthona volt.
A vörös fénygömb haragosan rontott rá, hogy hol volt, és Shujinko kérdésére kiderült, hogy Damashi valamiért elvesztette a nyomát, amikor átlépett a Földre vezető átjárón.
Shujinko-t ez nem foglalkoztatta, ő csak el akart jutni Hong Kong-ba, mielőtt kifutott volna a harcosokat a Torna helyszínéül szolgáló szigetre szállító hajó.
Sikerült átkelnie a kontinenseken, de mégsem ért időben oda.
Csalódottan kellett tudomásul vennie, hogy gyermekkori álma semmivé foszlott.
Damashi próbálta megvigasztalni, hogy az Idősebb Istenek által rá bízott feladat sokkalta nagyobb hőssé teheti őt, mint az, ha megnyeri a Halálos Viadalt.
A Kínában megnyitott Nexusátjáróhoz vezető úton Shujinko összefutott egy vak kardforgatóval, egy bizonyos Kenshi-vel, aki, számára némileg meglepő módon, osztozott a sorsában, amennyiben ő is Shang Tsung szigetére igyekezett volna, bár ő azért, hogy bosszút álljon a máguson azért, amit vele és ősei szellemével tett.
Shujinko ugyan nem tudott már rajta segíteni ezen a téren, de annyit megtehetett, hogy rászánt pár hetet az idejéből arra, hogy eddzen az ifjúval, és megszerezze magának annak kardforgató tudását, miközben amaz olyan technikákat sajátított el tőle, amivel a látása nélkül is jó eséllyel vehette fel a harcot az ellenfeleivel szemben.
Shujinko pedig meglepetten tapasztalta magán, hogy a kor előrehaladtával egyre hajlamosabbnak érzi magát arra, hogy ne csak tanuljon, hanem tanítson is...
A Nexus-ba érve Damashi várta őt.
Nem habozott, azonnal ráripakodott Shujinko-ra, hogy az folytassa a keresését, elég időt vesztegetett feleslegesen a Földön, térjen vissza azonnal a Rendbirodalomba.
A harcos nem akart vitába szállni vele, engedelmeskedett.
A Rendbirodalomban azonban kellemetlen meglepetés érte.
Amikor visszament a Gárda központjába, hogy a Rendbirodalom legnagyobb szervezetének segítségével próbáljon az ottani Kamidogu nyomára akadni, a kapun belépve azonnal egy sereg gárdista fogta őt közre.
Shujinko nem értette, mi folyik körülötte, de ekkor megjelent előtte Hotaru.
A Gárdának, akárcsak egész Szeidónak, szigorú törvényei voltak.
A szökevényekre és az esküszegőkre pedig igencsak súlyos büntetések vártak ott.
És Shujinko elfeledkezett arról, hogy az nem elég, hogy felvették őt a soraikba, de tíz teljes év távollét után nem fogják őt csak úgy tárt karokkal visszavárni.
Mint szökevényt letartóztatták, és a gárda végeláthatatlan börtönének egyik zárkájába zárták, hogy majd hadbíróság előtt rendezzék az ügyét.
Ráadásul Hotaru, mielőtt behajította volna a sötét fogdába, olyasmit is emlegetett neki, hogy az ellene felhozott vádak közt szerepel a lázadók vezérének segítése is.
Darrius ugyanis szándékosan hagyta elfogatni magát akkor, sok évvel ezelőtt.
Az egyik terve azt kívánta, hogy személyesen jusson be a Gárda központjába.
Sok gárdista életébe került, mikor megszökött onnan.
Ráadásul akkoriban az évek alatt lassan visszaszorított lázadás újult erővel tört ki, és ezúttal sorra álltak át a Gárda tagjai is az áruló oldalára.
Hotaru-nak hamarosan túl sok dolga akadt ahhoz, hogy Shujinko ügyével foglalkozzon, majd az idővel teljesen ki is ment a fejéből… az Idősebb Istenek bajnoka pedig éppen csak újrakezdte a keresést tíz év kihagyás után, mikor kénytelenné vált önhibáján kívül egy újabb évtizedre felhagyni vele...


9. fejezet: Szabadság és gonoszság

Shujinko haja és szakálla is teljesen megőszült, mialatt a szeidói fogdában várt a tárgyalására. Sihederként vágott neki a hat Kamidogu keresésének, és most már jóformán öregember volt, de még mindig csak négyet sikerült előkerítenie közülük.
A rabságának egyedül annyi előnye volt, hogy az eltelt évek során sikerült kiderítenie, a Rendbirodalom már réges-rég tud a saját Kamidoguja létezéséről, és az épp a Gárda főhadiszállásán található, néhány másik titokzatos, de nagy hatalmúnak vélt ereklye társaságában.
Ha belegondolt, hogy húsz éve ott volt végig pár lépésre tőle, és mégse vitte azt magával...
Shujinko már nem is tudta, mióta sínylődik a cellájában, amikor egy nap hatalmas zűrzavar tört ki a börtönben.
Kinézve látta, ahogy egy harcos végez a foglárokkal, majd egyenesen a zárkájához lép, és kinyitja azt. Közölte vele, hogy a neve Dariou, és hogy egy bizonyos Damashi megbízásából érkezett kiszabadítani őt, majd szó nélkül eltűnt a semmiben.
Shujinko-t ugyan meglepte a dolog, és nem örült különösebben, hogy ennyien haltak meg csak azért, hogy kijuthasson, de sürgette az idő, és elmenekült.
A legendás szerencséje viszont elhagyni látszott őt.
Nem csak, hogy szándéka ellenére meg kellett szakítania a küldetését, de sikerült egyenesen Hotaru karjaiba futnia.
Nem volt más választása, harcba bocsátkozott a gárdistával.
Annak eszébe jutott, kicsoda Shujinko, és hogy milyen vádakkal akarta elítéltetni őt évekkel ezelőtt, csak az valahogy mindig elhalasztódott…
Most viszont személyesen nyílt alkalma bosszút állni a szökevényen és árulón.
Shujinko-nak nem volt más választása, a leghalálosabb technikáit kellett bevetnie a rárontó, dühtől elvakult gárdistával szemben, aminek következtében kis híján majdnem meg is ölte azt.
Amikor magára hagyta a földön a saját vérében fekvő parancsnokot, és a börtönből kitörő foglyok okozta zűrzavart kihasználva egyenesen az épület kincstárába ment, és felkapta az ott heverő Kamidogut, és a segítségével átlépett a Nexus-ba.
Ott találta Damashi-t, akit rögtön kérdőre vonta, hogy miként volt képes ennyi életet veszélybe sodorni, ráadásul még egy bérgyilkost is fel kellett felbérelni mindössze azért, hogy kiszabadítsa őt.
Az teljes nyugalommal azt felelte, hogy ha nem tesz így, Shujinko belehalt volna az öregségbe, mielőtt végezni tudott volna az Idősebb Istenek által rábízott feladattal.
Ráadásul a fénygömbnek feltűnt, hogy Shujinko lelke megváltozott, mire az beismerte, hogy akkor, húsz évvel ezelőtt azért tűnt el, hogy megtisztítsa önmagát a gonosztól.
Legnagyobb meglepetésére Damashi ettől feldühödött, és közölte vele, hogy így képtelen lesz észrevétlenül közlekedni a birodalmak között, ráadásul nem is lesz képes eljutni mindegyikbe.
Így egyszerűen átzavarta a meglepett öregembert az Árnybirodalomba vezető átjárón, hogy az próbálja meg ott némileg befeketíteni a saját lelkét, majd a feladata befejezése után tisztítgassa azt.
Shujinko-nak nem volt kedve ehhez, de Damashi-val se mert ellenkezni.
Inkább megpróbált olyan hamar túlesni rajta, amilyen gyorsan csak tudott.
Szerencséjére a lehetőség szinte adta magát erre.
Ugyanis ismételten nem oda vezette az átjáró, ahonnan azt sok-sok évvel ezelőtt nyitotta, hanem az Árnybirodalom ötödik síkjára.
A felbukkanása után pár órával belebotlott egy láthatóan valami vagy valaki után lázasan kutató lidércbe, név szerint Scorpion-ba.
A nindzsa szelleme arra kérte őt, hogy segítsen neki felkutatni Quan Chi-t, a nekromantát, Scorpion családjának gyilkosát, akinek sikerült valahogy eltűnnie nemrég Scorpion haragja elől.
Shujinko beleegyezett ebbe, de csak azzal a feltétellel, hogy a lidérc megosztja vele az összes harcművészeti titkát.
Scorpion-nak nem tetszett ugyan az ajánlat, reménykedett, hogy az idegen jó szándékból is segít egy ilyen gonosz teremtmény felkutatásában, de aztán be kellett látnia, hogy a pokolban úgyse talál senkit, aki ne a maga hasznát lesné, ha segít valakinek, így elfogadta a földi feltételeit.
Hosszú-hosszú évek után Shujinko-nak végre visszatért a szerencséje.
Pár napjába került csak, hogy felkutassa az erejétől majdnem teljesen megfosztott Quan Chi-t.
Mivel azért jött, hogy gonoszabbá tegye szándékosan önmagát, így Shujinko kérdés nélkül rátámadott a varázslóra, és alaposan helybenhagyta őt, így vonszolta el az ájult nekromantát Scorpion-nak.
Az tartotta magát az ígéretéhez.
Kissé furcsállta ugyan, hogy Shujinko az összes titka megszerzéséhez mindössze egyetlen gyakorlóküzdelmet szándékozik vívni vele, de mivel ezzel még hamarabb visszatérhetett Chi kínzásához, így nem törődött különösebben vele.
A meccs végeztével Shujinko magára hagyta a lidércet és a lassan éledező mágust.
Az átjáróhoz vezető úton ugyan látott még két nagydarab alakot Scorpion közelében lopakodni, de úgy döntött, nem törődik velük, mert még a végén Damashi megint dühös lesz rá, hogy a frissen szerzett tisztátlanságát lemossa magáról egy újabb jócselekedettel.
Visszatért a Nexusba... ahol viszont nem Damashi várt rá.


10. fejezet: Kitérő

Shujinko úgy tudta, a Nexus-ba csakis ő és Damashi képesek belépni.
A másik önjelölt bajnok ottléte az évek során teljesen kiment a fejéből.
Ezért meglepte, amikor a fénygömb helyett a Föld védelmezőjét, Raiden-t találta ott.
Az, Shujinko számára ismeretlen módon tudomást szerzett a halandókhoz mérten is szokatlanul nagy harcművészeti tudással bíró harcos létezéséről, és felkereste őt, hogy a segítségét kérje a Halálos Szövetség, Shang Tsung és Quan Chi ellen.
Mikor Shujinko közbevetette, hogy alig pár napja hagyta csak magára Scorpion kezei között az utóbbit, Raiden közölte vele, hogy neki ennyi idő is elég volt, hogy kijusson a pokolból, szövetkezzen Tsung-gal, és közösen végezzenek Shao Kahn-nal és a Halálos Viadal bajnokával, Liu Kang-gel is.
Shujinko ennek hallatán nem habozott, amint a villámok ura eltűnt a saját átjárója segítségével, hogy elkezdje összegyűjteni a Föld harcosait, átlépett a Külső Világba vezető kapun.
A túloldalon nem bizonyult túl nehéznek ráakadnia a Szövetség nyomára.
Az egyik kisebb falu, Sun Do közelében szemtanúja volt, amint egy félszemű, földinek tűnő hadvezér begyűjti a környékbeli lakosokat, hogy egy erőd megépítésére hurcolja őket.
Shujinko ekkor szembesült vele, hogy nem csak két varázslóval, hanem egy egész hadsereggel kellene szembenéznie, ráadásul további hallgatózással az is kiderült, hogy a Szövetség nem is tartózkodik még a faluban.
De túl késő volt, a hadseregük teljesen körbevette a környéket, Shujinko nem tudott volna észrevétlenül kijutni onnan, így kelletlenül bár, de berendezkedett a falu melletti erdőségben, és igyekezett elkerülni az őrjáratokat.
Bár azok sose merészkedtek be a fák közé, így ez nem volt különösebben nehéz.
Az egyik faluba tett óvatos látogatása során látta, amint egy helybéli fiatal, még szinte gyerekforma lány megpróbál szembeszállni a megszállók vezérével, és majdnem sikerül is végeznie vele.
Ám ekkor eltűntek a szeme elől, és amikor a lány legközelebb felbukkant, már közel sem tűnt olyan magabiztosnak, inkább összevertnek.
Shujinko-ban ismét feltámadt a segítőkészsége, így óvatosan beosont a faluba, és felajánlotta a lánynak, Li Mei-nek, hogy hajlandó edzeni őt, amíg nem képes kiutat találni valahogy a körgyűrűből.
Így történt, hogy az elkövetkezendő pár hétben, amíg a Szövetség erődítménye épült, Shujinko lassan igazi harcossá faragta a meglepően gyorsan tanuló lányt.
Amíg egy nap, az egyik edzés előtt fel nem bukkant előtte váratlanul Damashi, hogy kérdőre vonja, mit keres a Külső Világban, amikor ő Édeniában várt rá, hogy előkerítse az utolsó Kamidogut.
Shujinko megpróbált magyarázkodni, de Damashi hallani se akart róla. Shujinko egy villanás kíséretében a Nexusban találta magát, ahol Damashi azonnal áttaszigálta őt az utolsó birodalomba vezető átjárón…


11. fejezet: Édenia

Shujinko évtizedeken át tűrte Damashi parancsolgatásait, de az, hogy az most egy bajba jutott falucska kellős közepéről hurcolta el őt, még az amúgy türelmes öregnek is sok volt.
Ám amikor dühösen kérdőre vonta a vörös fénygömböt, az közölte vele, hogy az ő küldetése sokkalta fontosabb bárminél.
Shujinko megkérdezte, hogy mi az, ami annyira fontos, hogy bármit fel lehet áldozni érte, mire Damashi némi hallgatás után elmesélte neki a Kamidoguk történetét.
Mesélt neki a legelső Idősebb Istenekről, az Egyetlenről, és arról, miként születtek a Kamidoguk annak legyőzése után.
És végül bevallotta, hogy az istenek fegyvereinek összegyűjtése az egyetlen módszer, amivel elhalaszthatják a közelgő katasztrófát, amibe az összes létező birodalom belepusztulhat.
És a helyzetet súlyosbította, hogy Damashi tudomást szerzett arról, hogy az valószínűleg már csak hetekre volt tőlük.
Ezért akarta a jelenés, hogy Shujinko kerítse elő az utolsó ereklyét is, nem törődve a Halálos Szövetséggel... vagy akár Édenia háborújával, amit a Külső Világ ellen indított.
Bár megjegyezte, hogy a háború jó lehetőség lehet arra, hogy Shujinko a nemrég ismét hatalomra került Sindel királynő kegyeibe férkőzzön, mivel az szinte biztosan meg tudta volna mondani neki, merre lehet az utolsó Kamidogu.
Majd fogta, és ismét magára hagyta a harcost.
Shujinko-t sürgette az idő, ezért azonnal az édeniai királyi palota felé vette az irányt.
Útközben belebotlott az édeniai hadsereg egyik táborába.
Mivel úgy gondolta, hogy a katonaság egyik vezetőjének segítségével híreket szerezhet az ország, és legfőképp a palota eseményeiről, bement oda.
A kis sereget a királynő lányának, Kitana-nak gyerekkori barátnője, Jade vezette.
Shujinko előadta neki, mi járatban érkezett a birodalomba, még egy rövid küzdelem keretében be is bizonyította az eleinte kissé hitetlenkedő édeniainak, hogy az Idősebb Istenek adományával milyen tudásra tett szert, végül annak segítségét kérte.
Jade ugyan hajlott arra, hogy higgyen neki, de előtte még azért szerette volna, ha Shujinko is tesz neki egy szívességet, mielőtt elárulja neki, merre találja az éppen palotán kívül tartózkodó Sindel-t.
Igaz, hogy az idő sürgette őt, de Shujinko úgy vélte, a néhány hétbe egy ilyen próbatétel még belefér.
Jade nemrég tudomást szerzett arról, hogy a Külső Világhoz csatlakozása előtti Édenia egyik legnagyobb tábornokának fia, Rain, életben van, és hogy az (bár pontosan tisztában volt az eredetével, és Kitana szándékaival) a Külső Világ Föld elleni inváziója alatt szándékosan a császár oldalára állt.
A jelentés továbbá kitért arra is, hogy Rain ismét valahol Édeniában tartózkodik, minden bizonynal a császár megbízásából.
Jade azt akarta, hogy Shujinko hozza elé őt, de anélkül, hogy az gyanút fogna.
Jade törvényes eljárásban akarta elítéltetni az árulót.
Shujinko bízott a szerencséjében, hiába hagyta az cserben őt egyszer már csúfosan.
És jól tette.
Rain ugyanis titokban az édeniai sereg körül ólálkodott.
Hogy mi célból, Shujinko csak sejthette.
Mindenesetre sikerült annak közelébe férkőznie azzal a mesével, hogy ő is Shao Kahn-tól érkezett, és azért küldték, hogy segítsen neki.
Rain nem hitte el Shujinko történetét, hogy az öreg harcosnak már sikerült elnyernie az egyesült édeniai-shokan sereg vezetőinek bizalmát, és hogy bejuttathatja őt is észrevétlenül a táborukba, ezért arra kérte, hogy bizonyosságképpen lopja el neki a shokanoktól a vezérük, Goro uralkodói tőrét, amit értesülései szerint véletlenül hátrahagyott az édeniai béketárgyalások után, amin a shokanok és a kentaurok véget vetettek sok ezer éves háborújuknak.
Shujinko nem hitte, hogy akár Jade segítségével is sikerülne akár megszereznie azt, de az évek során annyiféle harcossal hozta már össze a sors, köztük lopakodásban jártas nindzsákkal és orgyilkosokkal is, hogy végül, saját maga számára is meglepő módon szinte játszi könnyedséggel sikerült az éj leple alatt beosonnia a shokanok táborának közepén álló, elhagyatott uralkodói sátorba, és elhozni onnan a tőrt. Ezzel még Rain-t is sikerült meggyőznie, aki aztán követte őt az édeniaiak táborába.
Az áruló azonban igencsak meglepődött, amikor odaérve egyenesen Jade karjaiba futott.
Jade tartotta magát az egyezséghez, ám ez sem okozott túl nagy örömöt Shujinko-nak.
Kiderült ugyanis, hogy Sindel királynőt sikerült egy másik édeniai árulónak, Tanya-nak foglyul ejtenie.
És Jade bármennyire is szerette volna, nem tudott volna a közelébe férkőzni anélkül, hogy az észre ne vette volna őt vagy bármely más édeniait.
Márpedig biztos volt benne, hogy Tanya nem habozna ez esetben ott helyben végezni a túszul ejtett királynővel.
Shujinko viszont, aki ázsiai lévén amúgy is hasonlított a Külső Világ lakosaira, Jade szerint könnyedén a nő közelébe férkőzhetett volna, különösen, hogy a másik árulótól, Rain-től sikerült szert tenniük a császár jelvényére.
Mivel Shujinko sem tudott jobb tervvel előállni, így fogta a jelvényt, és útnak indult.
Nem tudta már meg, hogy Jade terve Rain-nel kapcsolatban hamar semmivé foszlott, amikor az egy merész, de sikeresnek bizonyuló kísérlettel kitört a fogságból, és eltűnt Édenia buja erdei között, és nem is bukkant elő addig, amíg egy számára addig ismeretlen varázsló olyan tényeket fedett fel előtte, amik alapjaiban megváltoztatták a saját magáról kialakított képét...
Jade javaslata működött.
Shujinko-nak sikerült a császár egyik hírvivőjének kiadnia magát, és Sindel királynő közelébe férkőznie.
Az álcája legalább addig kitartott, amíg elég közel nem volt a királynőhöz ahhoz, hogy amikor végül rátámadott az édeniai őrére, akkor már közte és a fogoly között lehessen.
A harc nem volt olyan könnyű a számára, mint sejthette volna.
A kor előrehaladtával a tudása ugyan egyre csak nőtt, de már nem volt olyan gyors, mint egykoron, Tanya viszont szokatlanul fürgének bizonyult.
Shujinko-nak sikerült ugyan legyőznie őt, de azt már nem akadályozhatta meg, hogy az édeniainak nyoma vesszen a harcuk után.
Amint az eltűnt, kiszabadította a királynőt, és neki is elmesélte, amit Damashi-tól hallott.
Sindel még előző életében, sok más legenda mellett hallott az Egyetlenről szóló mítoszról, bár egészen addig nem hitte volna, hogy az tényleg igaz.
És pontosan tudta is, hol van a Kamidogu, amiről ugyan addig is sejtette, hogy az istenek készítették, és a hatalma nagyobb, mint gondolta volna, de még őt is meglepte, mennyire.
Shujinko visszakísérte őt a palotába, és a királynő az odafelé vezető pár napos úton még az általa ismert ősi édeniai harcmodorokba is beavatta megmentőjét.
A visszaútjuk szerencsére eseménytelenül telt, Shao Kahn kémei már nem jutottak el olyan messzire az országban... vagy csak nekik sikerült elkerülniük őket.
A palotába érve Sindel átnyújtotta Shujinko-nak az utolsó Kamidogut, aki aztán azon nyomban útra is kelt vele.


12. fejezet: Megtévesztés

A Nexus-ba vezető átjáró előtt Damashi várt Shujinko-ra.
A fénygömb örömmel nyugtázta, hogy még időben sikerült összegyűjteni az összes ereklyét, és hogy ezzel immár minden készen áll ahhoz, hogy újra életre kelhessen a Külső Világban.
Bár mostanában nem értett egyet minden lépésével, Shujinko őszintén örült barátja sikerének.
És hogy ne várakoztassa őt tovább, át is lépett az átjárón.
Ott azonban ismét csak nem az várta, amire számított.
Ahhoz képest, hogy elvileg ő lehetett volna az egyetlen személy Damashi-n kívül, akinek bejárása lehetett oda, Shujinko elég sok látogatót kapott már ott.
Ezúttal egy rég látott ismerős, Scorpion fogadta, aki köszönés helyett közölte vele, hogy az Idősebb Istenek megelégelték Shujinko folyamatos bajkeverését, és őt küldték, hogy gondoskodjon róla.
Shujinko-t meglepte a lidérc kijelentése, akárcsak új öltözéke, és az is, hogy az olyan erővel támadott rá, ami még az elmúlt évtizedekben felhalmozott mérhetetlen mennyiségű harcművészeti tudás ellenére is komolyan megszorongatta a harcost, akit ráadásul az se segített, hogy hiába volt még mindig erős és egészséges, de bizony már nem volt olyan fiatal és gyors, mint amikor ez az egész kaland kezdetét vette.
Ennek ellenére, igaz, éppen csak hogy, de sikerült elűznie Scorpion-t vissza, ahonnan az jött.
Mikor végre az utolsó akadály is elhárult előle, Shujinko az oltárra helyezte az utolsó Kamidogut is, és...
...nem történt semmi sem.
Shujinko nem értette.
Mindent úgy tett, ahogy Damashi mondta, de az ereklyék mégse tűntek el, hogy visszatérjenek az Idősebb Isteneknek, ahogy azt a gömb mondta neki.
Shujinko értetlenkedve bámulta az istenek fegyvereit, amikor megjelent mögötte a Külső Világba vezető átjáróban egy nagy, sötét árnyék...
Az öreg harcos azt hitte, újabb démon támadott rá, amiben megerősítette az is, hogy annak kezében ott találta Damashi-t is.
Ám legnagyobb döbbenetére a sárkányszerű óriás a fénygömb hangján szólalt meg, és gúnyosan megköszönte neki, hogy segített visszatérni neki, a Sárkánykirálynak, a Külső Világ egykori urának az élők közé, és még az Idősebb Istenek fegyvereit is összegyűjtötte a számára, hogy azok minden addiginál hatalmasabbá tehessék őt.
Shujinko fájdalmas nevetéssel közölte vele, hogy azok teljesen hasznavehetetlenek, semmi sem történt, miután az összest összegyűjtötte.
Onaga ekkor felvilágosította, hogy azért, mert az egyesítésükhöz előtte szükség van még egy (az Egyetlen azóta semmivé foszlott ősenergiáit tartalmazó) amulettre is.
Majd megpróbálta egyetlen erőteljes ökölcsapással végezni Shujinko-val, de annak sikerült kitérnie a még lomhának tűnő alak elől, és átvetnie magát a Földi Birodalomba vezető átjárón.
Az néhány pillanattal később bezáródott mögötte, és Shujinko tudta, ez azt jelenti, hogy Onaga magával vitte a Nexus-ból a Kamidogukat, és minden bizonnyal arra készül velük, hogy újra átvegye az uralmat egykori birodalma, majd sorra az összes többi felett is.
Elhatározta, hogy bármibe is kerüljön, meg fogja akadályozni a Sárkánykirály terveit.
Már csak szövetségeseket, és egy még működő, a Külső Világba vezető átjárót kellett találnia...

8. Rész

Lefedett játékok: Mortal Kombat Deception, Mortal Kombat Unchained


Eltérések a játék és a leírás között, egyéb megjegyzések:

A Deception fő sztorivonalának megfejtése komoly fejtörést kíván, mivel a karakterlapok, a lezáró történetek és a következő játék adatlapjaiból kellett összeollózni egy elfogadható történetet.
A sorozatból ez az egyetlen játék, amelynek nem ismerjük a pontos lezárását, csak pár elnagyolt elemet belőle, például Onaga bukását.
A leírás második fele ezért némileg kitalált iromány, amely azt célozza, hogy a sztori minél jobban illeszkedjen a következő játékban látott egyes elemekhez.
Az egyik fő eltérés Kitana és Jax története.
Ők az Unchained szerint megszabadultak Onaga átkától, ám ez sehogyan sem illeszkedett a többi leíráshoz, ezért az figyelmen kívül lett hagyva.
Szintén lényeges elem, hogy Frost is visszatért az Unchained-ben egy saját sztorivonallal, amely szintén önellentmondásba keveredik később.
Ez a sztoriszál egy későbbi időpontra lett helyezve, az Armageddon-ba.


1. fejezet: Hatalomátvétel

A Halálos Szövetség diadalt aratott.
A Szent Amulettet birtokló Quan Chi és a Mennyek lelkeiből erejét nyerő Shang Tsung végzett a Kiválasztott Harcosokkal, és még maga a viharisten, Raiden is eszméletét vesztve hevert előttük a porban.
De a harc itt még nem ért véget.
Még el kellett dönteniük, melyikük fogja irányítani az újonnan feltámasztott Sárkánysereget, Onaga, a Külső Világ egykori uralkodójának egykori, a legendák szerint legyőzhetetlen hadát.
Tsung nem habozott, azonnal Chi ellen fordult.
Az első csapást ugyan a lélekrablónak sikerült bevinnie, de az utolsót már a nekromantának.
Az idők kezdetének rejtélyes energiái hatalmasabbnak bizonyultak a végeláthatatlan lelkek seregeinél.
A harc nem tartott sokáig.
A végén Tsung Raiden mellé rogyott a földre.
És ekkor, amikor Quan Chi győzedelmesen fordult a Lélekfolyó, új seregének hajtóereje felé, egy óriási árnyék jelent meg a csarnok bejáratában... és a kapuban megjelent Onaga, a Sárkánykirály!
Onaga, akiről mindenki azt hitte, évezredek óta halott.
Onaga, aki Shao Kahn előtt uralta a Külső Világot, hála halhatatlan seregeinek.
Onaga, a sárkányok örökéltű fajának leghatalmasabbik tagja.
És mint szinte mindenki, aki valaha járt a Külső Világban, Quan Chi is pontosan tudta, hogy mit jelent ez.
A Sárkánykirály, ha egyszer egyesül a seregével, amely tagjai már most fejet hajtottak egykori uruk előtt, akkor sem ő, sem senki más nem lesz képes még egyszer az útjába állni.
Márpedig Chi nem volt hajlandó feladni a terveit, amikért ennyit dolgozott.
Habozás nélkül elszabadította legerősebb varázslatait.
Ám azok jóformán semmilyen hatással nem voltak a lassú, kimért léptekkel közeledő sárkányra.
Tsung lassan az eszméletére tért.
Nem értette, hogy lehet még életben, egykori társa miért nem végzett vele, ha egyszer ilyen kiváló alkalma nyílt rá, de amint kinyitotta a szemét, rájött az okára.
A feléjük közeledő Sárkánykirály láttán egy dologra gondolt: ha most nem tudnak végezni egykori császára elődjével, nem számít, milyen sikereket értek el eddig, azok mind az enyészeté lesznek. Magába gyűjtötte minden maradék erejét, a Lélekfolyóhoz nyúlt ismét, és csatlakozott Chi-hez.
Ám ez sem volt elég.
A hatalom, ami megölte a Birodalmak legnagyobb harcosait, és még magát a Föld védelmezőjét, az egykori Idősebb Istent is legyőzte, csak egy apró kellemetlenségnek bizonyult Onaga számára.
Ráadásul a két varázsló közé lépett ekkor egy fehér köpenybe burkolódzott alak... és a Szövetség tagjai kissé riadtan vették tudomásul, hogy Raiden, akit magához térített a csatazaj, ott áll mellettük.
A viharisten egy pillanatra összenézett a varázslókkal, összpontosított, és elszabadította a benne lakozó villámok erejét... egyenesen Onaga-ra.
Nem számított neki a bosszú, nem érdekelte a sértett büszkesége, a vele szemben álló fenyegetés egyszerűen olyan nagy volt, hogy minden eltörpült mellette abban a pillanatban.
Az isten és a mágusok ereje egy pillanatra úgy tűnt, megteszi a hatását, a Sárkánykirály megtorpant... majd folytatta az útját.
Bármit is tettek, képtelenek voltak ártani neki.
Raiden végül kétségbeesett lépésre szánta el magát: hagyta, hogy a Szövetség tagjai lefoglalják az egyre csak közeledő alakot, és lassan elkezdte magába gyűjteni minden isteni erejét, amit csak képes volt a Külső Világba idézni.
Felgyülemlettek benne a Mennyek energiái, amiknek az életét köszönhette… és amikor Onaga már csak egy lépésre volt tőlük, elszabadította azokat.
Az isteni energiák robbanása minden képzeletet felülmúlt.
Alig egy szempillantásig tartott, mégis, miután lassan eloszlott az utána maradt porfelhő, semmi sem maradt a környéken... se a Halálos Szövetség erődje, se az egykori Sárkánysereg, se a Lélekfolyó, csak egy magányosan tornyosuló alak: Onaga.
A Sárkánykirály számára a robbanás csak egy apróbb kényelmetlenség volt, a helye már be is gyógyult rajta.
Körülnézett, és amikor megpillantott egy fényes tárgyat a még mindig szállingózó porfelhőben, érte nyúlt, felvette, majd megfordult, és távozott.
Megkapta, amiért jött.
A serege viszont a múlté volt.
Ez volt az egyetlen dolog, ami bosszúságot okozott neki.
Így most kénytelen volt magának új harcosokat szerezni a régi, bevált had helyett.
Mert bár lehet, hogy azok közel sem voltak olyan halhatatlanok, mint a legenda állította, de neki hála mégis azoknak tekinthette bárki őket, hisz Onaga legfőbb hatalma a szívében lakozott.
Nem az érzelmeiben, hanem abban a képességében, hogy képes volt bárkit visszahozni bármikor a halálból, amikor csak kedve tartotta.
Nagyon kevesen tudták, hogy ez a Sárkánysereg valódi titka.
És most ismét igénybe vette ezt a képességét.
Megérezte az ott meghalt Kiválasztottak lelkeit maga körül, amiknek még nem volt idejük a Mennyekbe távozni.
Újonnan szerzett, minden képzeletet felülmúló mágikus hatalma segítségével újjáalkotta a testeiket, visszahelyezte beléjük a lelkeiket, és ezzel egy időben hűséget táplált a szívükbe.
Végtelen, vak engedelmességet a visszatért Sárkánykirállyal szemben.
A tábornokai immár megvoltak, most már csak egy hadsereg kellett melléjük.
Nagy szerencséjére azonban az után se kellett sokáig keresgélnie, hisz az ott volt jóformán az orra előtt. Az egykori erőd mellett ugyanis még mindig ott állomásozott a tarkata hadosztályok legtöbbje a vezetőjük, Baraka társaságában...


2. fejezet: A Sárkány visszatér

A Birodalmak megalakulása óta létezett két olyan világ, amelyek létezésük első pillanatától fogva egymás ősellenségeivé váltak.
Ám általuk nem a Fény erői csaptak össze a Sötétséggel, mint a Halálos Viadalokon, hanem a Rend vívta örök harcát a Káosszal.
Egyik fél sem volt nevezhető igazán sem jónak, sem gonosznak, habár a cselekedeteik alapján a kívülállók hajlamosak voltak egyik vagy másik jellemvonással felvértezni őket.
A Káoszbirodalom létezése céljának a teljes káosz elterjesztését tűzte ki maga elé.
Ennek eléréséhez viszont nem maradhattak saját világuk határain belül, így a birodalmakat az évezredek során lassan teljesen bejárták a Káoszpapok, a vizet, ezt a kiszámíthatatlanul örvénylő, kavargó őselemet tisztelő lények, akik hol nyíltan, hol titokban mást se csináltak, mint ott bontották meg a rend erőit, ahol csak tudták. Ilyen volt Havik is, a pap, aki korábban már segítő kezet nyújtott Shujinko-nak is, bár nem jószívűségből, hanem mert a naiv harcos segítségével sikeresen bomlaszthatta tovább a rendet Szeidóban.
Ám még ő sem maradhatott ott sokáig, hiába is szeretett volna, így, hogy elkerülje a lelepleződést, átszökött a Földi Birodalomba, és jó ár évet eltöltött a Birodalmak Keresztútjában.
Havik egyik kedvenc időtöltése az alvilág, az emberiség törvényeinek ellenszegülő elemek figyelése volt.
Különösen nagy kedvencévé vált a Fekete Sárkánynak nevezett szervezet, akikben a Káosz legtökéletesebb terjesztőit látta.
Ezért kifejezetten csüggesztőleg hatott rá, amikor Sonya a Külvilági Felügyelő Ügynökségben végzett munkája során lassan felszámolta a bűnszervezetet.
Végül annak már csak egyetlen tagja maradt, Shao Kahn inváziójának egyik túlélője, Kabal.
Ám még ő sem kerülhette el a sorsát, a Fekete Sárkány ősellensége, a Vörös Sárkány vezére, Mavado, felkutatta és halálosan megsebesítette a már csak a békét kereső egykori Kiválasztott Harcost.
Havik azonban nem akarta, hogy a Fekete Sárkány végleg eltűnjön.
Amint Mavado eltűnt, és magával vitte Kabal kardjait trófeaként, Havik odasietett a földön fekvőhöz, és a mágiája segítségével meggyógyította őt.
Kabal hálás volt ugyan a segítőjének, de nem tudta, pontosan ki is az.
Havik a Fekete Sárkány egyik szövetségesének vallotta magát, és Kabal háláját és haragját kihasználva rávette őt arra, hogy a szervezete utolsó tagjaként tegyen meg mindent a Fekete Sárkány fennmaradásáért, szervezze újjá a klánt.
Nem kellet sokáig győzködnie az eltorzult arcú harcost, különösen, miután megsúgta neki, hogy be tudná őt mutatni néhány új leendő klántársának is.
A páros útnak indult hát az első jelöltjükhöz, Afganisztánba.
Az egyik afgán barlang mélyén különös ügylet folyt. Kira, egy külföldi fegyverkereskedő épp egy ígéretes üzletet próbált nyélbe ütni egy lázadó csoporttal, amikor azok vezére egy hirtelen mozdulattal lerántotta róla a köpenyét, és felfedte a többiek előtt, hogy egy nővel készültek üzletetelni.
Kira nem tehetett mást, megpróbált kijutni onnan, mielőtt a dühödt üzletfelei végeztek volna vele.
Kabal és Havik a barlang előtt várakoztak.
Kíváncsiak voltak, tényleg bevált-e Havik terve, és az első jelöltük van-e olyan jó a csoportos küzdelemben, mint feltételezték róla.
Amikor a véres késeit maga előtt tartó nő egyedül lépett ki a barlangból, elégedetten vették tudomásul, hogy jól választottak.
Kabal felajánlotta a fegyverüzérnek, hogy elsőként csatlakozhat az újjáalakult Fekete Sárkányhoz.
Kira ismerte már a szervezet hírnevét, megtiszteltetésnek vette az ajánlatot.
A hármas eztán visszatért Amerikába.
Kobra gyerekkora óta másra se vágyott, mint hogy minél jobban kamatoztathassa a különböző karatemesterektől tanult tudását: a lehető legtöbb fájdalmat okozza embertársainak.
Felnőve hamar az utcai bandák között találta magát, ahol sorra nyerte a különböző utcai harcokat.
Ám idővel átvette az uralmat felette a vérszomj, és nem csak összetörte, hanem agyonverte az ellenfeleit, majd mindenki mást is, aki az útjába került.
A rendőrségnek hosszas hajszával sikerült csak rács mögé juttatnia őt.
Itt, az egyik rendőrkapitányság fogdájában várta, hogy átszállítsák őt egy ügyészségi cellába, amikor egyszer csak megjelent előtte Kabal, és kinyitotta a zárkáját.
Ugyanazzal az ajánlattal állt elő, mint Kira esetében is.
Kobra tudta, hogy a Fekete Sárkánynál rengeteg alkalma lesz ölni, így örömmel csapott Kabal kezébe.
Az immár négy tagra bővült társaság eztán otthagyta a holttestekkel tarkított rendőrséget.
Havik elvezette őket egy átjáróhoz, és mind átkeltek a Külső Világba.
Havik-nak és Kabal-nak is megvoltak a maguk tervei a császár birodalmában.
Havik megérezte a Sárkánykirály visszatértét, és mindenáron meg akarta akadályozni, hogy az hatalomra kerüljön.
Onaga ugyanis vasmarokkal ugyan, de a saját törvényei szerint uralkodott egykoron, és ezzel a gonosz mellett a Rend uralmát is növelte.
Ezt pedig Havik nem hagyhatta, hogy megismétlődjön.
Meg persze ott volt a sárkány legendás hatalmú szíve is, aminek segítségével még könnyebben véghez vihetné a terveit...
Kabal ezzel szemben csak próbára akarta tenni az újoncokat.
Nem állt szándékában megtartani mindkettejüket.
Az új Fekete Sárkányba csakis a legerősebbek kerülhettek be, így a közelgő csata jó alkalom lesz arra, hogy Kira és Kobra is megerősödjenek, hogy aztán majd egy halálos párviadallal döntsék el, melyikük érdemli ki a tagság jogát.
De nem ez volt a legfőbb oka.
Őt nem érdekelte a Sárkánykirály, se a Külső Világ belpolitikai viaskodásai, csak egy dologra vágyott, amit viszont abban a birodalomban kaphatott csak meg...


3. fejezet: Rendezett Káosz

A Rend és a Káosz küzdelme az utóbbi javára látszott eldőlni.
Míg a káoszbirodalmiak továbbra is terjeszthették hitüket, a Rend Birodalmában, Szeidóban, komoly zavargások zajlottak.
A Gárda egykori oszlopos tagja, Darrius, uralkodója és világa ellen fordult, miután megelégelte a Gárdában és az egész birodalomban kötelező szigorú fegyelmet, a végeláthatatlan előírásokat és a mindenre kiterjedő szabályokat.
Sikerült követőkre is találnia hazájában, és forradalmat kirobbantania a Szeidó, a Rend világa ellen.
Hadseregét igyekezett a Gárda tagjaiból sorozni.
Erre volt egy kiváló, ámde különösen alávaló módszere is.
A kiválasztott gárdista családját orvul és lehetőleg minél borzalmasabb módon megölette, majd a tettet egy másik gárdistára fogta.
Amikor a bosszúszomjas katona végzett a feltételezett gyilkossal, Darrius felkereste őt, és felajánlotta a csatlakozás lehetőségét.
A törvényben csalódott gárdisták (akikre a tettük miatt amúgy is halálos ítélet várt volna) szinte kivétel nélkül mellé álltak.
Az egyik legutóbbi áldozata Dariou volt.
A gárdista Szeidó börtöneinek egyikében várta, hogy elítéljék szerettei gyilkosának megöléséért, amikor Darrius egyik embere kiszabadította őt.
Dariou nem tudta, mihez kezdjen eztán az életével, ezért miután kiszabadított egy öregembert a Gárda börtönéből, elfogadta egy titokzatos személy megbízását egy egykori gárdistatársa megölésére.
Nem is sejtette, hogy a megbízója és a családja valódi gyilkosa valójában egy és ugyanaz a személy.
A kiszemelt célpontja neve Hotaru volt, aki éppen a Külső Világban tartózkodott, és egy tarkata sereget vezetett.
A dolog iróniája nem kerülte el a figyelmét, hisz sok-sok évvel ezelőtt éppen egy tarkata horda támadása ellen védte meg a Külső Világ egyik városát, Lei Chen-t.
Ám azok akkor még Shao Kahn-t szolgálták, kinek uralmát Szeidóban a Káosz legsúlyosabb győzelmeként könyvelték el.
Most viszont, hogy Baraka a tarkaták nevében hűséget fogadott a visszatért Sárkánykirálynak, akinek a legendája a szigorú törvényeiről is szólt, Hotaru remek alkalmat látott arra, hogy Onaga mellé állva visszahozza a rendet a Külső Világ életébe.
Ám Onaga nem az a fajta volt, aki bárkit elfogad szolgájának.
Amikor Hotaru felkereste őt, a Sárkánykirály megbízta őt azzal, hogy vigyen magával egy kisebb tarkatacsapatot, és végezzen egy harcossal, aki a Külső Világban járva túl sok lehetséges szolgájával és tarkatával végzett már.
És ez nem volt más, mint az egykori uralkodó jelvényének, a Sárkánymedálnak jelenlegi birtokosa.


4. fejezet: A kiromanta

Sub-Zero-t nem érdekelte már a Halálos Szövetség, sem az általuk jelentett fenyegetés.
A veszélyek jönnek és mennek, a Kiválasztott Harcosok eddig is remekül boldogultak az elhárításukban az ő segítsége nélkül.
Őt csak az foglalkoztatta, hogy eltemesse a tanítványát, Fros-tot, aki szembefordult vele és ellopta a Lin Kuei Nagymesterének amulettjét tőle, ám az általa szerzett hatalom túl soknak bizonyult végül neki, és megölte őt.
Vándorútja tanítványa jégbe fagyott testével nem volt hosszú, ám annál meglepőbb eredményt hozott. Ugyanis a közelben talált egy romvárost, egy egykori fényes civilizáció utolsó maradványait, és... legnagyobb meglepetésére a fennmaradt emlékek alapján azt olyan lények lakták, akik kinézetre emberszerűek voltak ugyan, de mindannyian fagyasztóképességgel rendelkeztek.
Pontosan ugyanolyannal, mint ő és Frost is.
A városban bandukolva Sub-Zero jobban megismerhette az egykori civilizációt.
Bár sok emlék elveszett, de sikerült annyit kiderítenie, hogy azok kiromantáknak nevezték önmagukat, és hogy az ő családja valójában a faj egyik túlélőjének leszármazottaiból került ki.
És sejtése alapján Frost is az egyik kiromanta távoli sarja lehetett.
A városban végül megtalálta azt, amit keresett: a temetőt.
Az egyik elhagyatott, de még viszonylag ép állapotban lévő kriptában örök nyugalomra helyezte tanítványa holttestét.
És közben a keze ügyébe akadt egy ősi páncél is, amit még a kiromanták készítettek, hogy a segítségével könnyebben fókuszálhassák az erejüket.
Sub-Zero magára öltötte a mágikus páncélt, ősei örökségét, és elhagyta a sírboltot.
Maga mögött hagyta Frost jégbe zárt testét, ami a föld alatt a hideg ellenére is elkezdett lassan kiolvadni...
Miután végzett a feladatával, Sub-Zero elindult vissza az átjáróhoz, amin át érkezett.
Remélte, hogy még nem késő, és még csatlakozhat Raiden-hez és a Kiválasztottakhoz.
Ha már tanítóként elbukott, nem akart a Föld védelmezőjeként is kudarcot vallani.
Visszafelé vezető úton viszont belebotlott egy szemkötőt viselő haldokló harcosba.
Kenshi volt az, akit még a Vörös Sárkány vezetője, Mavado hagyott magára, miután úgy látta, sikerült halálos sebet ejtenie a kardforgatón.
Sub-Zero segített Kenshi-nek, és mellette maradt, hogy vigyázzon rá, amíg abba lassan vissza nem kezdett térni az élet.
A vak harcos először nem értette, minek köszönhetően maradt életben és kezdte számára is meglepő gyorsasággal visszaszerezni az erejét, ám aztán rájött, hogy a kardja varázsereje hirtelen ugrásszerűen megnőtt valamilyen okból kifolyólag.
A fegyver, ami képes volt kommunikálni vele, közölte, hogy visszatértek belé a lelkek, amelyeket még Shang Tsung rabolt el belőle több mint tíz évvel ezelőtt, ennek köszönhette újdonsült hatalmát.
Kenshi tudta, hogy ez csakis azt jelentheti, hogy valakinek sikerült végleg végeznie Shang Tsung-gal.
Nem tartotta magában az örömhírt, elújságolta újdonsült barátjának és segítőjének is.
Sub-Zero ebből arra következtetett, hogy a sejtése mégis helyes volt, a földiek legyőzték a mágusokat, így hát nem volt már többé oka a Külső Világban maradni.
A kardforgatóval együtt folytatták az útjukat a legközelebbi átjáróig.
Az ösvény az Élő Erdő mellett vezette el őket.
Az öntudattal, tovább szemekkel és szájakkal bíró, beszélő, mozgó fák életük során sok harcnak voltak a szemtanúi.
És aznap se maradtak látványosság nélkül.
Ugyanis közöttük bújt meg a tarkatáitól időközben elvált Hotaru, aki tudta, hogy Sub-Zero-nak arrafelé kell átkelnie, ha haza akar jutni a Földi Birodalomba.
Lesből támadott a nindzsára, és sikerült is majdnem meglepnie azt, ám a gárdista nem számított arra, hogy az nem lesz egyedül.
Sub-Zero és Kenshi könnyedén fölé kerekedtek, majd magára hagyták a súlyosan összevert Hotaru-t.
Ezek után Kenshi és Sub-Zero visszatértek a Földre, ám ott mindketten olyasmit találtak, amire a legkevésbé sem számítottak...


5. fejezet: Kígyó az Édenkertben

Kitana, akárcsak a Szövetség ellen elesett társai (Kung Lao, Sonya, Jax és Johnny Cage) Onaga varázslatának köszönhetően a Sárkánykirályt szolgálta.
És annak remek ötlete támadt a hercegnővel kapcsolatban.
Mivel Édenia továbbra is az egyik legjelentősebb erővel bíró birodalom volt, ráadásul a Sárkánykirály tisztában volt vele, hogy az Éden királysága jóval nagyobb jelentősséggel bír, mint azt bárki is gondolta volna, örült, hogy Kitana személyében remek alkalma nyílt rá, hogy küzdelem nélkül elfoglalja, sőt, maga mellé állítsa azt.
Terve legelső lépéseként visszaküldte a hercegnőt a hazájába.
Kitana-t titokban elkísérte Baraka is pár tarkata társaságában.
Hazatérése után a hercegnő elfoglalta a trónját, és újabb hadsereg toborzását rendelte el.
Nyilvánosan újabb háborúra készült a Külső Világ ellen.
Elhitette a népével, hogy egy külső erőnek sikerült olyan csapást mérnie a császárra, amely segítségével immár lehetőségük nyílt leigázni annak birodalmát egyszer és mindenkorra.
És hogy elejét vegye az esetleges kellemetlenségeknek, elzáratott mindennemű forrást, amivel Édenián kívülről hírek érkezhettek volna a birodalomba, és igyekezett a háborús előkészületekkel is minél jobban lefoglalni az alattvalóit, hogy azoknak ne legyen idejük a világukon kívüli eseményekkel foglalatoskodni.
Kitana tudta, hogy az anyja, Sindel, rá fog jönni, hogy a lánya komoly változásokon esett át. Nem hagyhatta, hogy ez veszélyeztesse új ura terveit, ezért feltűnés nélkül tömlöcbe vettette őt.
Így esett Sindel alig néhány hét leforgása alatt kétszer is fogságba saját hazájában.
A terv második szakaszához már Baraka is kellett.
A tarkata, miután biztonságban bejutott a királyi palotába, hála Kitana-nak, kiszabadította a még a Shinnok támadása után oda zárt egykori szeretőjét, Mileena-t.
Onaga ugyanis azt akarta, hogy a klón irányítsa inkább Kitana nevében a birodalmat, agymosott rabszolgáját szerette volna inkább maga mellett tartani.
Így Kitana nemsokára visszatért a Sárkánykirály mellé, és a trónt a mesterségesen létrehozott testvére vette át.
Bár Mileena-t mindig is a saját ambíciói hajtották, mégse tehette azt, amit akart, hisz Baraka végig a közelében volt, hogy biztos legyen abban, a féltarkata teljesíti új uruk utasításait.
Mileena pedig így is tett.
Összegyűjtötte az édeniai seregeket, és élükön ismét a Külső Világ ellen vonult.
A hadjárat viszont ezúttal sikeres volt.
Bár nem állt mellettük senki, de ezúttal már nem volt ott Kano, hogy vezesse a császári hadakat, és még Shao Kahn-nak is nyoma veszett, miután a Halálos Szövetség végzetes csapást mért rá saját tróntermében.
Az édeniai seregek jóformán ellenállás nélkül vonultak el egészen a császári palotáig.
Ott a vezetőjük, akit ők végig Kitana-nak hittek, bevonult az erődbe, és azt tette meg új székhelyének. Állítása szerint csak így lehetett békét teremteni az egykor a császárhoz tartozó területeken.
Az otthonába visszatérve Mileena úgy érezte, sikerült végleg a katonái bizalmába férkőznie, és lassan hozzálátott, hogy a sereget a saját oldalára állítsa.
Azt akarta, hogy azok önmagáért kövessék, ne pedig azért, mert a nővérének hiszik őt.
Leghőbb álma volt, hogy a saját képére formált édeniaiakkal egy új, minden addiginál hatalmasabb birodalmat kovácsoljon magának, és most, nevelőapja palotájában, annak egykori birodalmának (igaz, még csak látszólagos) uralkodójaként erre minden esélye megvolt.
De nem is sejthette, hogy alig pár nap múlva egy igencsak kellemetlen meglepetés fog keresztbe tenni a terveinek...
Ezalatt Édeniában sem teltek eseménytelenül a napok.
Tanya, aki Shinnok bukása után sokáig kénytelen volt bujdokolni Jade bosszúja elől, és ráadásul új ura, Shao Kahn kegyeiből is kiesett, amikor egy ismeretlen öregembernek sikerült kiszabadítania az őrizete alól a sikeresen elrabolt Sindel királynőt, mindent megtett, hogy valahogy kijusson Édeniából.
Ám ez közel sem bizonyult olyan egyszerűnek azok után, hogy a birodalom hadba vonult a Külső Világ ellen, és ezzel minden egyes átjárót komoly őrizet alá vettek.
Ekkor futott össze bujdoklása közben Baraka-val, aki választási lehetőség elé állította: vagy csatlakozik Onaga-hoz, vagy Baraka ott helyben megöli.
Tanya számára egyértelmű volt a választás.
Baraka elvitte őt az új uruk színe elé, aki akkor épp Édeniában tartózkodott, hogy ellenőrizze, sikeresen lezajlott-e a hatalomátvétel.
A Sárkánykirály tudta, hogyan hasznosíthatná az édeniai nő helyismeretét és a társadalmi rangjából fakadó történelmi tudását.
Megbízta őt azzal, hogy kerítsen neki elő néhány, még a halhatatlanok mércéjével mérve is ősi iratot.
Bár Tanya nem örült, hogy Édeniában kell maradnia, mivel még mindig tartott Jade bosszújától, de kénytelen volt engedelmeskedni új urának.
Nem is sejtette, hogy Jade-nek, bár látta őt a palotában, mielőtt útnak indult volna, sokkal sürgősebb dolga akadt, mint az ő üldözése...
Kitana legjobb barátnője ugyanis pontosan tisztában volt vele, mi történt a hercegnővel.
A Halálos Szövetség felbukkanásakor Jade, mint mindig, Tanya üldözésével volt elfoglalva.
Amikor azonban hírt kapott a Külső Világban zajló eseményekről, azonnal átutazott oda, hogy a hercegnő mellett lehessen, amikor az szembeszáll a két varázslóval.
De túl későn érkezett; mire az erődhöz ért, Kitana már holtan hevert a Lélekfolyó csarnokának bejárata előtt, ahová a Szövetség hajította őt, mielőtt szembeszálltak volna Raiden-nel.
Ám nem gyászolhatta sokáig barátnőjét, mert meglátta közeledni a félelmetes, óriási alakot, a Sárkánykirályt...
Jade nem akart beleavatkozni a Szövetség harcába a Sárkánykirállyal.
Nem tudta pontosan, mi folyik a csarnokban, de azt igen, hogy nem fog Kitana gyilkosainak segédkezni, bárkivel is álljanak szemben.
Nagy szerencséjére így még időben láthatta, mire készül Raiden, és el tudott menekülni a robbanás elől.
A romok között megbújva aztán látta, mit művel Onaga Kitana-val, és hogy milyen tervet eszelnek ki később Baraka-val együtt Édeniát illetően.
Jade nem habozott, azon nyomban visszatért a hazájába, de nem maradt ideje óvintézkedéseket tenni, mielőtt Kitana is felbukkant volna ott.
Ezért azt tette, amihez a legjobban értett: az árnyak között rejtőzve tartotta szemmel az eseményeket, várt az alkalmas pillanatra.
Ami a királynő bebörtönzésével el is érkezett. Jade követte Kitana-t a tömlöcbe, amikor az lement pár nappal később, hogy meglátogassa az anyját.
Jade meglepte őt, és sikerült kicserélnie a zárkában sínylődő királynőt az agymosott hercegnőre.
A feldühödött Kitana magatehetetlenül üvöltözve nézte, amint Jade és Sindel elszöknek előle.
A párosnak sikerült végül kijutnia a palotából és Édeniából is.
Sindel tisztában volt vele, hogy ki az, aki ezt tette a lányával, de azt nem, hogy miként győzhetnék le őt.
De még fiatalkorában, az öngyilkossága előtt, amikor még Jerod oldalán uralkodott Édenián, hallott a Sárkánykirály legendájáról, és pár homályos utalásról, hogy merre találhatják az egykori uralkodó sírját. Mivel úgy érezte, ott találhatják meg a keresett válaszokat, ezért Jade-del együtt elindultak a kripta keresésére.


6. fejezet: Szellemek az élők között

Shang Tsung testéből semmi sem maradt, miután Raiden felrobbantotta az isteni esszenciáját közvetlen mellette.
A varázsló lelkének az Árnyvilágban kellett volna kikötnie... ám mégse így történt.
Bár először úgy tűnt neki, hisz nem sokkal a halála után egykori urával, Shao Kahn-nal találta szembe magát.
És mellette ott volt Goro herceg, akit még a császár öletett meg az Édenia ellen vívott háború során.
Ám a látszat ellenére Tsung mégsem halt meg.
Mint ahogy a másik kettő sem.
Shao Kahn, mivel tartott szolgája árulásától, még a földi invázió után létrehozatott az Árnyékpapokkal egy klónt önmagáról, és mindig őt küldte maga helyett, ha a varázslóval kívánt tárgyalni.
Mint ahogy akkor is, amikor az bemutatta neki Quan Chi-t, akivel együtt végeztek a másolattal.
Goro pedig túlélte az ellene elkövetett merényletet, Noob Saibot valójában egy másik shokannal végzett, és a felismerhetetlenségig összevagdalt holttest mellett hagyta Goro hercegi jelvényét.
Goro-t magát pedig Shao Kahn hozta vissza a halál kapujából, hogy ismét felajánlja neki a támogatását a kentaurokkal szemben, és maga mellé állítsa egykori tábornokát.
Bár Goro nem sokkal előtte békét kötött az ősellenségeivel, a harcos vére erősebbnek bizonyult a béke iránti vágyánál, és újfent hűséget esküdött a császárnak.
A páros azóta csendben várta a Halálos Szövetség ellen indított földi támadás végkifejletét.
Őket is meglepte, hogy megjelent előttük Tsung szelleme.
A mágust a császárnak tett esküje kötötte az urához, melynek értelmében a lelke az örökkévalóságig Kahn-t fogja szolgálni.
És ez az eskü olyan erősnek bizonyult, hogy még a túlvilág hívását is sikerült leküzdenie.
Shao Kahn nem volt megbocsátó természet, de még egyszer sem volt olyan nagy hatalmú varázslója, mint Tsung, aki ráadásul, mint az most kiderült, jobban ki volt szolgáltatva neki, mint gondolta volna.
Így tett egy ajánlatot annak is: kap tőle egy új testet, ha csatlakozik hozzá, és segít neki ismét megölnie a frissen visszatért Sárkánykirályt.
Tsung nem tehetett egyebet, beleegyezett.
Kahn ekkor a mágiája segítségével alkotott neki egy új testet a rabszolgaveremben található holtak maradványaiból.
Groteszk és nehezen mozgó test volt ugyan, de arra megfelelt, hogy Tsung lelke visszatérhessen az élők közé.
És hogy az erejét is visszakaphassa, a hármas felkereste Li Mei faluját, a falut, melynek lakosait a Halálos Szövetség erődjének megépítésére fogták... és mindenkit lemészároltak, akit ott találtak.
Tsung az ő lelkeik segítségével visszanyerte régi alakját és az ereje egy részét is.
Ám, mint megtudta, a lelke örökre Shao Kahn-hoz lett kötve, ami a legkevésbé sem volt ínyére, ezért amint megtehette, elkezdte megtervezni, hogyan szakíthatná meg ezt a köteléket... ám nem járt sikerrel egészen addig, amíg fel nem kereste őt egy nem kívánt ismerőse.
Liu Kang szelleme, mint az összes többi, ami valaha is Shang Tsung karmaiba került, kiszabadult, amikor a varázsló teste elporladt Raiden kétségbeesett önfeláldozásakor.
És akárcsak Shang Tsung, ő se távozott a túlvilágra.
Bár Kang érezte a Mennyek hívását, valami még mindig az élők világához kötötte őt.
Az egykori bajnok nem akart azzal törődni, miért van még mindig a Külső Világban a mennyek helyett.
Az egykori nemes lelkű harcosból a nemes lélek ugyanúgy megmaradt, ezért elhatározta, hogy ha már ott van, akkor felhasználja az alkalmat, és csatlakozik azok ellen, akik szembe akarnak szállni a visszatért Sárkánykirály hódító szándékaival.
Bár szellemként nem igazán vehetett részt többé a fizikai harcokban, de új létének megvolt az az előnye, hogy nem csak a halandók érzékeire kellett többé hagyatkoznia.
Lelke ugyanis megérezte szerelme, Kitana hercegnő halálát, és a feltámasztását is.
És legnagyobb rémületére a hercegnő visszatérésekor megérezte a belé táplált gonoszságot is.
Így már megvolt az ottléte célja is: fel kellett szabadítania Kitana-t és a többi Kiválasztott Harcost is Onaga uralma alól.
De sajnos fogalma se volt, miként vihetné ezt végbe.
Szerencséjére azonban nem kellett egyedül szembenéznie ezzel a kihívással.
Ugyanis a lelke magához vonzotta Ermac-ot.
Ermac valaha Shao Kahn szolgája volt.
Pontosabban Shao Kahn lélekmágiája hozta őt létre, amikor a császár egy átjáró segítségével elrabolt egy egész seregnyi lelket az Árnybirodalomból, és egyetlen lénnyé olvasztotta, majd ugyanazzal a varázslattal hű szolgájává is tette őket.
Ermac ereje minden képzeletet felülmúló volt ugyan, de a sok különböző akarat miatt a viselkedése néha kiszámíthatatlanná vált, és végül a császár kénytelen volt teljesen alkalmatlannak találta őt a csatamezőre.
Elbocsátotta az entitást, ami aztán a következő évtizedet a birodalmak között bolyongva töltötte, míg egy nap össze nem futott a Cyrax felkutatására a Külső Világba érkezett Kenshi-vel, aki a lélekkardja segítségével elvágta az Ermac-ot a császárhoz fűző mágikus köteléket.
Ermac, miután léte során először öntudatára ébredt, és képessé vált gondolkodni, hálából megtanította a kardforgatót a telekinézis titkára, majd miután elváltak, megfogadta, hogy minden idejét arra fogja szentelni, hogy jóvátegye azokat a bűneit, amiket még a császár utasítására követett el.
Vándorlása során Ermac megérezte Tsung halálát.
Mivel ő is valójában lelkek összessége volt csupán, így a mágus halálával felszabadult szellemek áradata fénylő fáklyaként jelezte neki, hogy a Szövetség erődjénél valami olyasmi történt, ami mindenféleképpen érdemes lehet a figyelmére.
Ám mielőtt odamehetett volna, feltűnt neki, hogy az egyik szellem nem távozott oda, ahová a többi, hanem a közelében telepedett le, az anyagi világban.
Amikor odament, hogy megnézze magának a különös eseményt, Liu Kang kísértetével találta szemben magát.
Bár Kang még így, holtan is kényelmetlenül érezte magát a szokatlan lény társaságában, felismerte annak jó szándékait, és elmesélte neki, mi történt vele és a barátaival.
Ermac a mondottak alapján sejtette, miféle lélekmágia köti Liu barátait a Sárkánykirályhoz, így felajánlotta a néhai bajnoknak, hogy segít neki felszabadítani a Kiválasztott Harcosokat.
Nagy szerencséjükre Onaga-t túlságosan is lefoglalta a saját kutatómunkája és a tarkaták seregeinek rendezése, hogy végig maga mellett tartsa a feltámasztott tábornokait, helyette inkább rájuk bízta a legfontosabbnak ítélt feladatokat.
Az időközben Édeniából visszarendelt Kitana-val együtt utazó ötöst így nem volt nehéz megtalálni.
Liu anyagtalan szellemként legfeljebb csak szóval próbálhatott hatni barátaira, de azok egyáltalán nem hallgattak rá, még a szerelme, Kitana sem, pedig Liu a közelébe érve érezte, hogy a hercegnő az, akinek az ottlétét köszönheti, aki valamilyen módon még nem eresztette el őt végleg, és képes az anyagi világhoz kötni Kang lelkét.
Ermac-nek viszont nem voltak ilyen megkötései.
Shao Kahn béklyóitól megszabadulva nem korlátozta már semmi sem, teljes erővel vehette fel a harcot a rá támadó Kiválasztottakkal szemben.
Nem állt szándékában megölni őket, de még csak megsebesíteni sem, összesen csak annyit akart elérni, hogy azok legalább annyi ideig maradjanak eszméletlenek, amíg megtörni az őket fogva tartó átkot.
És bár a Föld és Édenia legnagyobb harcosaival kellett szembenéznie, mégis játszi könnyedséggel sikerült legyőznie és kiütnie mindegyiküket.
Miután az utolsó is ájultan rogyott össze előtte, Ermac összeszedte minden erejét, és egyetlen mágikus csapással felszabadította a lelkeiket Onaga varázslatának kötelékei alól.
A Kiválasztottak ismét szabadok voltak.
A csapat nem örülhetett sokáig a szabadságának, hiszen tudták, hogy a legnagyobb ellenfelüket még mindig nem győzték le.
Onaga, bár már nem uralkodott felettük, komoly veszélyt jelentett az összes birodalomra.
Így, miután Liu gyorsan elmagyarázta nekik a helyzetet, és azt is, hogy Kitana-nak köszönheti, hogy még ott lehet lélekben velük, a kis csapat elindult, hogy szembeszálljanak a Sárkánykirállyal és a követőivel. Ám, kalandjaik során először, elkéstek...


7. fejezet: Ősi tervek

Onaga évezredek óta várt már erre a pillanatra.
Bár egykori tábornoka megölte őt, a lelke túl erős volt ahhoz, hogy bármelyik túlvilág csapdájába essen, ráadásul a bukása ellenére még a halála után is akadtak követői, akik hajlandóak voltak bármit megtenni azért, hogy uruk egy nap visszatérhessen.
A Sárkánykirály testét egy kriptába helyezték, melynek pontos helyéről csak nagyon kevesek tudhattak, a seregét, ami neki köszönhette halhatatlanságát, még az új uralkodó hatalmának megszilárdítása előtt egy földalatti csarnokba rejtették, és végül Onaga szellemét áthelyezték egy sárkánytojásba, a legutolsóba, amit a birodalmakban még találni lehetett.
A tojást aztán, hogy melegen tarthassák, amíg az évezredek múlva ki nem kel, egy lávatóba helyezték. Emellé még sikerült elfogniuk és a varázslataik segítségével a rabszolgájukká tenniük egy különleges teremtményt, egy tűzelementált, akit a rá bocsátott varázslat arra kényszerített, hogy addig ne hagyja el a lávatavat, amíg Onaga szelleme a mélyén pihen.
Az már csak a sors fintora volt, hogy néhány ezer évvel később Onaga gyilkosa, Shao Kahn, ezt a lávatavat használta arra, hogy a Vaeternust, a vámpírok birodalmát a Külső Világhoz csatoló mágikus gömböt elrejtse újdonsült vazallusai elől.
Onaga szelleme ugyan a tojáshoz volt kötve, de az egykori mérhetetlen hatalmából megmaradt benne annyi, hogy lassan, apránként, több ezer év alatt elegendő erőt gyűjtsön magába ahhoz, hogy elszakadjon a Külső Világtól, és felkeresse a birodalmak keresztútját, a Földet.
Ugyanis még a halálában se akart lemondani a terveiről.
A tervről, hogy összegyűjtse minden legendák legősibbikét, a hat Kamidogut, az Istenek Fegyvereit, melyek, ha valaha is egy kézbe kerülnek, a birtoklójukat isteni hatalommal ruházzák fel.
Onaga a mindenhatóságra vágyott.
És a több tíz ezer év alatt megfogalmazódott benne egy terv, hogy hogyan érje el azt a teste újjászületéséig.
A szellemét ugyan nem küldhette a Földre, de a tudatát igen.
Annyi ereje nem volt, hogy testet is alkosson magának, így kénytelen volt beérni egy fénylő gömb alakjával.
De ez is megfelelt a céljainak.
Ebben a formájában nyugodtan kiadhatta magát az Idősebb Istenek küldöttének az előtt az ifjú harcos előtt, akire már korábban felfigyelt, amikor még csak a halandókat fürkészte.
A serdülőkorban lévő tanonc, Bo’ Rai Cho tanítványa, hiszékeny alak volt, nem volt nehéz rávennie arra, hogy hagyja ott a mesterét, és kutassa fel számára a Kamidogukat.
Vagy legalább azt, hogy azokat hová rejtették el az alkotásuk óta eltelt számtalan év alatt.
És hogy megkönnyítse a „bajnoka” dolgát, még azzal a képességgel is felruházta őt, hogy az azon nyomban megtanulja bárki harci stílusát, ha egyszer kihívja őt egy küzdelemre.
Ez majdnem minden erejét felemésztette, és nem is tudott utána még évekig visszatérni a gömb alakjában sem a Földre, hogy szemmel tartsa az ifjút, de érezte, hogy hosszú távon nagyon is meg fogja érni neki ez az áldozat.
Ezt a bizonyos fiatalembert amúgy Shujinko-nak hívták.
Miután az teljesítette a rábízott küldetést, Onaga felfedte előtte a valódi kilétét, és azt, hogy valójában a közel élethosszig tartó útja során az valójában csak lehetővé tette számára, hogy a feltámadása után még hatalmasabban térhessen vissza, mint amilyen életében valaha volt.
Úgy vélte, Shujinko immár semmit sem tehet az ellen, hogy megakadályozza a visszatérését és a Kamidoguk hatalmának elnyerését.
Ám ehhez előtte még meg kellett találnia magának azt a bizonyos új testet...
A szerencse Onaga mellé állt.
Nitara, a vámpír, ekkoriban kereste fel először a barlangot, ahol Onaga lelke pihent (bár a nő nem őt, hanem a közelében fekvő varázsgömböt kutatta).
Nem sokkal később egy kiborggal tért vissza, aki aztán alá is merült a lávatóban.
Talán csak szerencséje volt, talán valaki vezette a kezét, de Cyrax-nek sikerült először a varázsgömbre bukkannia anélkül, hogy megközelítette volna a sárkánytojást, és ezzel felébresztette volna annak őrzőjét. Onagának nem tetszett ez.
Se a vámpírt, se a félig mesterséges szerkezetekből épített teremtményt nem találta alkalmasnak arra, hogy megszállhassa a testüket.
Márpedig ő minél hamarabb ki akart jutni onnan, nem volt türelme kivárni azt az időt, ami a tojás kikeléséig hátra volt.
És ekkor érkezett a Nitara után kutató Reptile.
A szaurin minden szempontból tökéletes volt.
Ugyanúgy a hüllők közé tartozott, mint Onaga egykori teste, ráadásul ő is faja egyik legeslegutolsó képviselője volt, és még a szelleme megtörésével se kellett vesződnie, hisz Reptile elméje akkorra már jóformán teljesen megbomlott, ráadásul emiatt a teste is kezdett lassan leépülni, visszafejlődni még primitívebb állapotába.
Onaga nem várt, kitört a sárkánytojásból, és megszállta a hüllő testét.
Amint sikerült ezzel az élők világához kötnie magát, érezte, hogy visszatér lassan szívébe a varázsereje, és elkezdte átváltoztatni új testét olyanra, amilyen a régi volt: hatalmasra, erősre, és gyakorlatilag elpusztíthatatlanra.
Amint sikerült valamennyire kényelmesen elhelyezkednie új bőrében, rohamosan visszatérő varázshatalma segítségével nyitott egy átjárót a Nexus-ba, abba a birodalmakon kívül eső aprócska világba, ahová Shujinko összegyűjtötte neki a Kamidogukat.
Tudta, hogy azok hiába kerülte egy helyre, az utolsó komponens nélkül nem egyesülhetnek, viszont a bennük lévő erő már ahhoz is bőven elegendő lesz, hogy jóformán sebezhetetlenné tegye őt mindenféle fizikai és mágikus természetű támadással szemben.
Elhozta a Kamidogukat, de Shujinko-val nem sikerült végeznie.
Még mindig nem volt tökéletes az uralma az új teste fölött, túlságosan lomha volt.
De nem aggódott, hisz nem hitte, hogy az öreg harcos bármilyen módon árthatna neki, miután sikerült a Földre kergetnie.
A következő lépés a Kamidoguk elhozása után a régi haderő visszaszerzése volt.
A körülmények ismét csak neki kedveztek.
Kényszerű rabsága alatt megérezte, hogy valaki vagy valakik elkezdték friss lelkekkel feltölteni katonái mumifikálódott maradványait.
Tudta, hogy amilyen ütemben haladnak a serege feltámasztásával, végezni fognak a folyamattal, mire odaér hozzájuk.
És a katonái mellett érzett még ott valamit... valamit, amire legalább annyira vágyott, mint a hat Kamidogura: a Szent Amulettet.
A sors a kegyelmébe vehette őt, hisz látszólag minden egy időben fordult az ő javára.
És ezt még a Föld védelmezője, Raiden se tehette tönkre.
A viharisten esszenciájának robbanása ugyan kényelmetlen volt a számára, de a Kamidoguk ereje még egyesítetlenül is éreztette a hatását: a robbanás, ami még a Lélekfolyót is elpusztította, jóformán meg se tudta karcolni őt.
Bár az bosszantotta, hogy kénytelenné vált miatta új sereget keríteni valahonnan.
Ám a szerencse nem akarta látszólag elhagyni, hisz rögtön maga mellé állíthatott öt kiváló harcost, a Halálos Viadalok veteránjait, és mellé még talált egy új, vérszomjas, csak a háborúnak élő hadat is a tarkaták személyében.
A hódítás jól haladt: az uralma alá hajtott Kitana segítségével sikerült megszereznie Édeniát, egykori gyilkosa, aki később magát Shao Kahn-nak nevezte, tudomása szerint meghalt a saját szolgája keze által (ami már szinte ironikus volt a szemében) és a Kamidoguk egy része az egyesítésükhöz szükséges Szent Amulettel együtt már a birtokában volt.
Minden a kedve szerint alakult.
Vagyis csak majdnem minden.
Volt ugyanis valami, ami az elért sikerei ellenére is egyre jobban bosszantotta.
A legendák szerint a Kamidoguk egyesítéséhez szükség volt a Szent Amulettre, arra az ereklyére, amit még az egykori Idősebb Isten, Shinnok alkotott az Egyetlen azóta semmivé foszlott, nyers energiáiból.
De hiába volt Onaga-nál mind a hat isteni fegyver és az amulett is, azok csak nem akartak működni.
Édeniában tartózkodása alatt a királyi palota irattárának legősibb iratai között talált egy homályos utalást arra, hogy a Kamidoguk egyesítéséhez azokat hat, bizonyos kívánalmaknak megfelelő, különleges egyénnek kell a kezükbe vennie, de az iromány ezen kívül semmi használható információt nem tartalmazott.
Ezért utasította az egyik újdonsült szolgáját, a Baraka által eléráncigált édeniai volt nagykövetet, a helyiek szemében árulónak bélyegzett Tanya-t, hogy az próbáljon meg az ősi édeniai szent helyek felkutatásával rábukkanni olyan iratokra, amikből kiderül, pontosan kikre lenne még ahhoz szükség, hogy a Kamidoguk egyesülhessenek.
Igaz, Onaga nem tartott attól, hogy bárki is az útjába állhatna, de sose volt éppen türelmes természet, nem tetszett neki, hogy a végtelen hatalom szó szerint ott van a kezében, és ő mégse éri el.
Akkor még nem is sejtette, hogy valójában igenis volt egyvalaki, aki képes lehetett volna keresztülhúzni a számításait, aki ugyanolyan jól ismerte a Kamidogukat, és bizonyos szempontból őt magát is...


8. fejezet: Visszavágás

Shujinko nem volt hajlandó feladni.
Miután rájött, hogy becsapták, és egész életét hazugságban élte, megfogadta, mindent megtesz, hogy megakadályozza Onaga terveit.
Útja során számtalan harci technikát sajátított el a legelterjedtebb harcművészeti ágaktól a legtitkosabb technikákig, miáltal olyan tudásra tett szert, ami még a birodalmak halhatatlanjai között is páratlannak volt tekinthető.
Amint megtudta az igazat, elindult a Külső Világba, ám az odajutás a legkevésbé sem bizonyult egyszerűnek, köszönhetően a Külvilág Felügyelő Ügynökség áldozatos munkájának, amivel megszabadították a Földet majdnem az összes használható átjárótól.
Shujinko-nak mégis sikerült rátalálnia Észak-Kínában egy még működő portálra, de a túloldalra érve kénytelen volt belátni, hogy hiába igyekezett, ahogyan csak tudott, már elkésett.
Onaga-nak sikerült egy egész hadsereget gyűjtenie maga köré, közte több Kiválasztott Harcossal is.
Shujinko-nak életében most először segítségre volt szüksége.
Egy egész seregnyi harcos segítségére.
Azonban még a Külső Világban sem volt nehéz olyanokra találnia, akiknek nem tetszett Onaga visszatérése, elvégre sokan féltek az egykori királyt övező legendáktól, melyek még Shao Kahn-nal is rettenetesebb uralkodónak írták le őt.
Shujinko-nak csak meg kellett győznie őket arról, hogy a vezetésével lehetőségük nyílhat legyőzni Onaga-t.
Ebben nagy segítségére volt a számtalan harcművészeti forma is, amivel még a legmakacsabb szövetségesjelölteket is sikerült meggyőznie arról, hogy Shujinko-nak igenis van esélye a Sárkánykirály ellen.
A kis csapat kivárta a megfelelő pillanatot, amikor a tarkaták nagy része már elvonult Onaga táborából, és a földi Kiválasztottak se tartózkodtak ott, majd megrohamozták az ott maradtakat.
Amíg a többiek lefoglalták a tarkatákat és magukra vonták Onaga figyelmét is, Shujinko beosont a zűrzavar közepette a tábor közepére, Onaga szentélyébe.
És ekkor, a hatalom, amit Onaga azért adott neki, hogy megkönnyítse az Istenek fegyvereinek összegyűjtését, végül a Sárkánykirály vesztévé vált.
Shujinko ugyanis idővel képessé vált anélkül is magába gyűjteni a harcosok erejét, hogy kiállt volna ellenük.
Nagy koncentrációt igénylő, kockázatos vállalkozás volt tőle, de egyben az egyetlen esélye is, hogy véget vessen Onaga uralmának.
Kihasználta, hogy egy kis időre teljesen egymagára maradt az odakinn tomboló csata kellős közepette is, majd összpontosított, és kiterjesztette a képességét egy akkora körre, amekkorára csak tudta.
A próbálkozás meghozta az eredményét, Shujinko érezte, amint az összes környékbeli harcos ereje beléáramlik.
És ezekkel a mérhetetlen energiákkal a testében lesújtott a szentélyben sorakozó Kamidogukra.
Az isteni ereklyék megrepedtek, majd darabokra hullottak a csapásai alatt.
Onaga megérezte, hogy sebezhetetlenségének forrása kezd elenyészni, de hiába sietett vissza a Kamidogukhoz, már elkésett.
Shujinko összetörte valamennyit.
Már csak az Amulett maradt nála, de Onaga még tapasztalatlan volt annak használatában, így az semmit sem ért neki a Shujinko-ban felgyülemlett hatalommal szemben.
Az öreg harcos könnyűszerrel a Sárkánykirály fölé kerekedett, annak halandóvá vált teste hamar megadta magát az őáltala adományozott képesség valódi, még általa is meglepően nagynak vélt hatalma előtt.
Ám abban a pillanatban, hogy Shujinko utoljára lesújtott volna, a Sárkánykirály alakja elenyészett... és az öreg ökölbe szorult keze Reptile élettelen, kifacsarodott holtteste mellett csapódott a padló hideg kövébe. A Sárkánykirálynak nyoma sem volt...


9. fejezet: Farkasokkal táncolni

Nightwolf-ot hetek óta ugyanaz az álom kísértette.
Álmában egy hatalmas, sárkányszerű lényt látott feltámadni halottaiból.
És a szörnyeteg lassan meghódította az összes ismert birodalmat, nyomában pedig csakis halál és pusztulás járt.
És mindezt hat, isteni hatalommal bíró ereklyének köszönhette.
Nightwolf érezte, hogy ez nem csak egy visszatérő álom, hanem egy látomás, ami egy közelgő, minden eddiginél hatalmasabb veszélyre figyelmezteti őt.
De nem tudta, mit tehetne ő egymaga ellene.
Népe sámánjaként azonban olyan tudás is a rendelkezésére állt, ami másnak nem.
Ez a tudás már egyszer megmentette a törzsét akkor, amikor a Külső Világ császára lerohanta a Földet, és mindenki lelkét elrabolta, de Nightwolf varázslatának hála az ő népe elkerülte ezt a sorsot.
Most ugyanezekhez az ősi ismeretekhez fordult.
És felfedezett egy szertartást, aminek a segítségével talán útját állhatja ennek az új gonosznak: a Bűnfaló varázslatát.
A Bűnfaló valójában a törzse sámánjai által feljegyzett legerősebb lélekmágia volt, amihez jóformán sose mertek fordulni történelmük során annak rettenetes hatásai miatt.
A Bűnfalóval a sámán ugyanis a saját lelkébe olvasztja népe minden egyes tagjának valaha elkövetett összes bűnét, hogy aztán azt egyetlen lélekre és egyetlen pillanatra sűrítve örökre megbéklyózza azt.
Ám az ilyesfajta összetett lélekvarázsoknak megvannak a maguk veszélyei.
A Bűnfalót például sehol máshol nem lehet végrehajtani, csakis a pokolban, vagyis az Árnybirodalomban.
Továbbá a varázslat halálos veszélyt jelent a használójára és mindenki másra is nézve, aki csak a közelében van.
Nightwolf ezért úgy döntött, hogy nem próbálja meg annak a bizonyos viharistennek a segítségét kérni, aki Shao Kahn inváziójakor megjelent előtte, hogy segítségül hívja a megszállók ellen.
Nem akarta ezen kívül kockáztatni a Föld egyetlen védelmezőjének életét sem.
Így egymaga indult el erre a veszélyes útra.
Nem is sejtette, hogy a megérzése ismét csak jó útra vezette, amikor nem avatta be Raiden-t a terveibe...
Az Árnybirodalomból nem csak kijutni volt nehéz, hanem odakerülni is.
A pokolba csakis a bűnös lelkek léphettek be.
Bárkit, aki tiszta szívvel érkezett oda, a birodalom hamar kivetette magából.
Nightwolf lelkét viszont nem szennyezték be bűnök.
Pontosan erre kellett neki a Bűnfaló.
Ahogy lassan magába gyűjtötte népe minden bűnét, rossz szándékát és gonoszságát, érezte, hogy az Árnybirodalomba vezető átjáró taszítása egyre gyengül, majd végül, meditációja végeztével azon kapta magát, hogy a Földről egyenesen a pokolba került.
Ám az, hogy ott volt, még nem jelentette azt, hogy máris végzett volna a feladatával.
Nightwolf sokáig hordozta még magában népe bűneit.
Érezte, hogy azok egyre jobban nyomják a lelkét, és félő volt, hogy lassan teljesen átveszik felette az uralmat.
Mégis napokba telt, hogy elérjen a végeláthatatlan birodalom egy olyan pontjára, ahol zavartalanul hozzáláthatott a szertatás második feléhez.
Gondos mozdulatokkal felrajzolt egy misztikus rúnát a földre, majd hagyta, hogy a lelkében lakozó gonosz kinyúljon, és magához vonzza azt a Külső Világban található legsötétebb lélek: Onaga lelke.
Nightwolf érezte, hogy a Sárkánykirály lelke erős, erősebb mint hitte volna, túl erős ahhoz, hogy elszakítsa azt a testétől.
Mielőtt azonban átengedte volna magát a szívét egyre hevesebben markoló kétségbeesésnek, megérezte, hogy Onaga védelme gyengül, a Bűnfaló varázslata pedig lassan kezdi körbefonni őt.
Nem értette és nem is firtatta az okokat, hiszen igyekeznie kellett.
Egyetlen erőteljes rántással elszakította a Sárkánykirályt a birtokba vett testétől, és egyenesen a lélekrúna kellős közepébe kényszerítette azt.
A meglepett Onaga egy pillanatra nem értette, hol van és hogyan került oda, és Nightwolf-nak csak erre a pillanatra volt szüksége.
Hagyta, hogy a bűnök elhagyják a lelkét, és eggyé váljanak a lélekrúnával.
A rá nehezedő bűnök súlya a mágikus jelnek köszönhetően még Onaga számára is túl nehéznek bizonyult.
A Sárkánykirály érezte, ahogy lelke a rúna csapdájába esik, örökre az Árnybirodalom e kicsiny szegletéhez láncolva azt.
Szembe akart fordulni ismeretlen támadójával, de annak hűlt helyét találta.
A környéken nem volt senki sem... és nem is járt arrafelé senki még jó darabig.
Nightwolf számára a varázslat túl megterhelőnek bizonyult.
Miután elhagyták a bűnök a lelkét, az Árnybirodalom kivetette őt magából, de ő ezt már alig érzékelte. Eszméletét vesztette.
Mikor azonban felébredt, nem ott találta magát, ahonnan elindult, a Földi Birodalom helyett egy szürke ködbe burkolt helyet látott csak maga körül, ami pontosan olyan volt, amilyennek a törzse hite a túlvilágot írta le.
És ekkor bukkantak fel mellette totemállatai, a farkasok...


10. fejezet: Hazatérés

Sonya, Jax, Kung Lao, Johnny Cage és Kitana arra tértek vissza Onaga táborába, hogy a Sárkánykirálynak megmagyarázhatatlan módon nyoma veszett, és mindenki egy öregembert, Shujinko-t ünnepelt.
Fogalmuk se volt, ki lehetett az a Shujinko, de ez nem is számított.
Az volt a legfőbb, hogy sikerült megakadályozni Shao Kahn egykori urának visszatérését, akihez képest még a császár uralma is sokkalta elviselhetőbbnek tűnt a számukra.
Mivel immár tényleg nem maradt semmi okuk arra, hogy még tovább a Külső Világban tartózkodjanak, a négy földi elbúcsúzott a hercegnőtől, és mindenki elindult a saját világa felé.
Az emberek hamar ráakadtak egy hazavezető átjáróra, a Földre érvén pedig mindenki ment a saját dolga után.
Johnny Cage visszatért Hollywoodba.
Bár legutóbbi filmje nem éppen az elképzelései szerint alakult, azért reménykedett benne, hogy ez csak egy átmeneti visszaesés volt.
Ám az új filmjének előkészületeit kénytelen volt elhalasztani, mert olyan jeleket kezdett el tapasztalni magán, amik kezdték kifejezetten megrémíteni őt...
Sonya és Jax nem tudta, mihez kezdjenek.
A Külvilág Felügyelő Ügynökségből semmi sem maradt, és nem hitték, hogy a kormány rájuk bízna még egyszer egy hasonló szervezetet, miután hagyták, hogy egy áruló férkőzzön be oda, és felrobbantsa azt.
Ám nem számoltak azzal, hogy a Fekete Sárkány által hátrahagyott hatalmi űrt máris betöltse egy másik szervezet.
Méghozzá egy olyan, ami sokkal, de sokkal veszélyesebbnek bizonyult már a felbukkanását követő pár hónap alatt, mint a Fekete Sárkány valaha volt...
Kung Lao is hazatért a Wu Shi Akadémiára.
Remélte, hogy most, hogy elhárították a leghatalmasabbnak tűnő fenyegetést, és hogy tudomása szerint Liu Kang mindkét gyilkosa odaveszett a viharisten robbanásában, békében meggyászolhatja a barátját, és folytathatja a növendékek kiképzését az eljövendő zavaros időkre.
Ám amint belépett az akadémia falai közé, olyan látványban volt része, ami azon nyomban eloszlatta minden ilyen irányú reményeit...
A Halálos Szövetség elbukott, a szolgáik mind egy szálig Onaga-hoz csatlakoztak annak hadjárata során. Egyetlen szövetségesük volt csak, aki nem tette ezt: Mavado, aki, miután Chi nagylelkűen neki adta Kano-t, és egy gyors, de kegyetlen küzdelemben kiütötte a renegát klán vezetőjét, ott hagyta a mágusokat.
A Külső Világ hatalmi játékai hidegen hagyták őt, neki csak az számított, hogy Quan Chi az adósává vált (ami reményei szerint a jövőben még talán hasznosnak fog bizonyulni a számára) és hogy lehetőleg épségben hazajuttassa Kano-t önmagával együtt.
Nagy tervei voltak a félszeművel, olyasmik, ami után az könyörögni fog neki a haláláért... már persze, ha egyáltalán túléli a legelső beavatkozásokat.
Mavado legnagyob megkönnyebbülésére a Szövetség erődjének közelében akadt egy hazavezető átjáró, így nem kellett sokáig a hátán cipelnie áldozatát.
És amúgy is már hetek óta abban az elátkozott birodalomban kóborolt, hogy a varázslók nevetséges feladatait teljesítse.
Másra se vágyott, mint hogy hazatérhessen.
De amint megnyitotta az átjárót (Chi egyik varázslatának segítségével egyenesen a Vörös Sárkány központjába) és áthajította rajta Kano még mindig eszméletlen testét, egy kés vágódott a hátába.
Mavado a földre rogyott.
Érezte, hogy lassan elszáll belőle az élet.
Ekkor, bár már kezdte elveszíteni az eszméletét, azt hitte, elment az esze: Kabal térdelt le mellé.
Az a Kabal, akivel személyesen végzett, és akinek a horogkardjai azóta is nála voltak trófeákként.
A légzőkészülékes alak kárörvendően közölte vele, hogy mégse halt meg, és hogy amíg Mavado távol volt, ő elkezdte újjászervezni a Fekete Sárkányt, aminek a segítségével végleg le szándékozott számolni Mavado szervezetével.
Majd megfordult, és magára hagyta a társaival együtt a haldokló férfit.
Már nem látta, hogy a még mindig nyitva álló átjáróból egy kéz nyúlik ki Mavado felé...


11. fejezet: Ómen

Kitana fáradt volt.
Fáradt és dühös.
Élete több ezer évét orgyilkosságok elkövetésével, kémkedéssel, és (az utóbbi éveket is figyelembe véve) végeláthatatlan harccal és háborúskodással töltötte.
Bár nem osztozott Kung Lao béke utáni vágyán, de szeretett volna legalább egy kis ideig nyugodtan uralkodni alig pár éve visszakapott szülőföldje felett.
Pihenésre vágyott, jobban, mint élete során valaha.
De ez láthatólag nem adatott meg neki.
Onaga uralma alatt ugyan olyasmiket követett el, amik amúgy soha meg se fordultak volna a fejében, de ez nem jelentette azt, hogy ne emlékezett volna arra, mit tett a Sárkánykirály befolyása alatt.
Így a békesség helyett az egyetlen célja az volt, hogy felszabadítsa ismételten a hazáját az új elnyomás alól.
De még egy ilyen egyszerű elhatározást sem olyan könnyű mindig véghezvinni.
A földiek búcsúja után Kitana magára maradt.
Vagyis csak azt hitte.
Most, hogy kitisztult a feje, feltűnt neki valami, egy érzés, ami valószínűleg már a Szövetség felbukkanásakor is ott motoszkált benne, de túlságosan lefoglalta a hadakozás, hogy odafigyeljen rá.
És ez az érzés most egyenesen a romokban heverő tarkata tábor melletti erdőbe vezette őt.
Itt várt rá szerelme, a földi bajnok, Liu Kang szelleme.
Nem kellett magyarázkodásba bocsátkozniuk.
Kitana olyan világból származott, ahol a mágia mindennapos volt, és a császár udvarában, nevelőapja és annak főmágusa társaságában bőven volt ideje ismerkednie a lélekmágiával.
Felismerte, hogy Kang szelleme valójában az ő lelkéhez kötődik, miatta maradt még az élők létsíkján.
Bár a bajnok életében szinte egyszer sem volt alkalmuk, hogy kettesben lehessenek, hisz vagy az életükért és a birodalmakért küzdöttek, vagy egyszerűen csak elválasztották őket a világok egymástól, most bőven maradt idejük behozni az elvesztegetett időt... még ha csak a beszélgetésre is kellett korlátozniuk azt.
Kitana hagyta, hogy Liu lelke összeköltözzön a sajátjáéval.
A bajnok azonban nem csak az elmúlt éveket akarta bepótolni a hercegnővel.
Ermac ugyanis, akinek a hatalma látszólag nem korlátozódott egyetlen birodalomra, tett egy olyan megjegyzést a szellemével és az azt a testéhez fűző láthatatlan kötelékkel kapcsolatban, ami, ha nem ölték volna már meg, halálra rémisztette volna Liu-t.
Tudta, hogy amint lehet, vissza kell térnie a Földre kivizsgálni az entitás homályos figyelmeztetését, de ezt csak úgy tehette volna meg, ha Kitana, aki a lelkét az élőkhöz kötötte, visszatért volna oda vele.
A hercegnő azonban tántoríthatatlan volt, mindenáron a népén akart segíteni előtte.
Liu Kang végül beleegyezett abba, hogy amint közös erővel visszaállították a békét és a rendet Édeniában, visszatérnek a Földi Birodalomba.
Ám a jelek szerint bármit is határozott el Kitana magában, az arra volt ítélve, hogy sose teljesülhessen. Már az édeniai átjáró közelében járt, amikor szembetalálta magát egy olyan jelenéssel, amitől még ő is megrettent: egy három méter magas, izzó tűzelementállal, aki mintha pont őt kereste volna.
Blaze, a rabság alól csak nemrég felszabadult óriás, ekkor figyelmeztette őt.
Figyelmeztette arra, hogy mindaz, amit ő és a többi harcos eddig kiálltak, csak egy próba volt.
A legvégső megmérettetés próbája.
És most, hogy elérkezett a prófécia által megjövendölt idő, hamarosan mindenki, aki kiállta ezt a próbát, szembe kell, hogy nézzen a birodalmak legsötétebb napjaival.
Miután a tűzelementál magára hagyta a döbbent hercegnőt, az Liu Kang folyamatos unszolására belátta, hogy a békéről szőtt álmai helyett újabb küzdelmek várnak csak rá.
Kelletlenül ugyan, de belátta, hogy figyelmeztetniük kell a Kiválasztottakat a veszélyre, akár valós volt, akár nem.
Így, több nappal a földiek távozása után Kitana is a Föld felé vezető átjáró irányába vette útját.
Arra számított, hogy a túloldalon egyesével kell majd felkutatnia a Kiválasztottakat, ám azok meglepetésére már összegyűltek, hogy megvitassanak valamit, ami Kitana-t is legalább annyira meglepte, mint a többieket...

9. Rész

Lefedett játékok: Mortal Kombat Armageddon


Eltérések a játék és a leírás között, egyéb megjegyzések:

Az Armageddon története két fő elemből áll össze.
Az első a Konquest mód, amely Taven-t kíséri végig.
A másik a játék kiadása utáni évben interneten megjelent karakterkártyák, amelyek elmesélik, hogy mi történt az egyes szereplőkkel a Deception vége óta.
A történetleírás ezért három részre válik: az első és utolsó szakasz nagyrészt Taven-t követi az ébredésétől a piramis lábánál lezajló csatáig, a középsőben pedig össze lett gyűjtve mindaz, amit a többi szereplőről tudni lehetett ezen időszak alatt.
Az első rész legfontosabb történetei eltérései Frost-hoz és Sareena-hoz kötődnek.
Frost tombolása eredetileg az Unchainedben tűntek fel, ám ez sehogyan sem illeszkedett Sub-Zero ottani sztorijához, ezért az egész esemény átkerült jó egy évvel későbbre.
Sareena esetében pedig egyszerre három esemény zajlik le furamód egy időben.
Mivel ezek sehogyan sem állíthatóak sorrendbe, így némileg átalakításra kerültek egyes elemek, illetve széthúzódtak egy nagyon szoros, de még éppen illeszkedő intervallumba.


1. fejezet: A Prófécia

Több ezer évvel Shao Kahn bukása előtt, amikor a császár még csak épp szemet vetett Édeniára, nem sokkal az után, hogy az egyik orvul végrehajtott támadását sikeresen visszaverték az édeniaiak, Delia, a jósnő, Argus, Édenia védelmező istenének felesége, szörnyű látomást látott halálról, pusztulásról, rabságról, árulásról... és a saját fiairól.
A férje, Argus azonban nem esett kétségbe.
Egy ideje sejtette már, hogy ilyesmi van készülőben.
Látta már a jeleket ő is előre, bár ő teljesen mást olvasott ki belőlük.
Azonban bízott a felesége látomásában.
És nem sokkal később már tudta is, hogyan játszhatnák ki a végzetet és azt, aki az utolsó pillanatban keresztbe tehetett volna a terveiknek.
Argus nem tartott attól, hogy meg fogják zavarni a fiai útját.
Alaposan felkészítették őket Delia-val együtt az eltelt kétezer év alatt.
Biztos volt benne, hogy a választás folyamata pontosan úgy fog lezajlani kettejük között, ahogy azt eltervezte.
Csak arról kellett gondoskodnia, hogy a döntése érvényben is maradjon.
De a látomás értelmében ehhez egyetlen apró változtatás is elég lesz a végső folyamat során, csak megfelelően erősre kell terveznie az energia áramlását.
A legnagyobb gondja inkább az volt, hogy az események indulását mikorra időzítse.
Pontosan ki kell számítania az álomvarázslathoz, hogy meddig kell tartania majd annak, mert ha komolyan elszámolja magát, annak beláthatatlan következményei lehetnek a birodalmakra nézve.
Ráadásul Delia jóslatai sosem tartalmazták, hogy pontosan mikor fognak bekövetkezni.
De ez a mostani nem volt egy szokványos prófécia ebből a szempontból sem.
Delia azt mondta neki, hogy amikor az Idősebb Istenek által felállított Halálos Viadalok megváltoznak, és már nem csak két szemben álló birodalom területi követeléseinek eldöntésére szolgálnak majd, hanem arra, hogy ezek a harcosok, az úgynevezett Kiválasztottak önkéntelenül is Halálos Viadalokat, kizárólag két fél részvételével zajló párharcokat vívnak majd a saját nézeteltéréseik rendezése végett, vagy egyszerűen csak azért, hogy végrehajtsák a terveiket... akkor jön el az Ikrek ideje.
Amikor a Halálos Viadal egy közönséges párbajjá satnyul egy nemes harci torna helyett, akkor veszi majd kezdetét a versengés Argus jutalmáért.
Bár Argus-nak Édenia védelmezőjeként az Idősebb Istenek által kikiáltott és egyre csak közeledő Tornákkal kellett volna foglalkoznia, ő az idejét inkább a terve előkészítésének szánta a következő évszázadokban.
Készített két kardot, amiket a fiainak szánt majd arra az időkre, amikor a felesége látomása szerint szükségük lesz rájuk.
E mellé belekezdett egy többszintes piramis építésébe is.
Tervei szerint ott kerül volna majd sor a legvégső felvonásra, ott dőlt volna majd el végleg minden...
Delia ezalatt két páncélt kovácsoltatott a fiai számára, hogy legyen majd, ami megvédi őket a rájuk váró úton.
És rá hárult a legfontosabb elem megalkotása is a tervben.
Egy hatalmas tűzelementál kelt életre a kezei között, hatalmasabb, mint bármelyik a fajtájából.
A házaspár ezután ellátta a teremtményt a szükséges parancsokkal, majd útnak eresztették őt, hogy járja be a birodalmakat, fedezze fel őket, tapasztaljon meg a világból annyit, amennyit csak tud.
Hisz bőven volt még ideje addig, amíg eljön az ő napja, és addigra készen kellett állnia a megmérettetésre.
Már csak egyetlen lépés maradt hátra.
Bár Delia-nak nem tetszett, hogy ilyesminek kell kitenniük a gyermekeiket, Argus határozottan hitte, hogy nincs más választásuk.
Így, amikor az utolsó előkészületek is megtörténtek, elküldte a család két hűséges szolgáját, a két sárkányt, Caro-t és Orin-t a Földre, és magához hívatta a tróntermébe mindkét fiát...


2. fejezet: Tekunin

Miután Kabal ott hagyta a saját vérébe fagyva Mavado-t, és visszaszerezte tőle a horogkardjait, fogta két újdonsült klántársát, Kira-t és Kobra-t, majd visszatért velük a Földre.
Úgy gondolta, sikerült már lerónia a háláját Havik-nak, amiért az megmentette az életét, és teljesítette a kívánságát: határozott céljának tekintette immár, hogy újra az alvilág vezérévé tegye a Fekete Sárkányt.
Meg nem is igazán volt kedve követni a Káoszpapot oda, ahová az készült.
Havik nem bánta, vallásából kifolyólag pontosan ilyen kiszámíthatatlan, hálátlannak mondható cselekedeteket várt el mindenkitől, saját magától is.
A következő hónapok meglehetősen eseményteliek voltak Kabal számára.
A Fekete Sárkány jóformán csak belőlük, hármukból állt.
A klán egykori hatalmának visszaállításához először tagokra volt szüksége, de hiába volt még meg a hírnevük, az első hónapokban csak közönséges utcai gonosztevők és piti bűnözők voltak hajlandóak csatlakozni hozzájuk.
Kabal kénytelen volt velük beérni.
De pár hónappal a visszatérése után két, számára érdekes hírt is kapott szinte egy időben.
Az egyik a Földi Birodalmon kívülre vitte volna, míg a másikhoz csak a bolygó másik oldalára kellett eljutnia jó pár emberével együtt.
Kabal inkább az utóbbit választotta.
Az informátora szerint egy rivális klán, a Tekunin, igen nagy erőket mozgósított a Botan-dzsungel környékén, még a zászlóshajójuk is, fedélzetén a nagymesterükkel, egyenesen oda tartott.
Kabal úgy vélte, bármit is keressen ott a Tekunin, azt a Fekete Sárkánynak is érdemes lenne megszereznie.
Fogta hát Kira-t, Kobra-t és egy csapat martalócot, és odautazott ő is.
Sektor számára az utóbbi évek roppant gyümölcsözőnek bizonyultak.
Bár a kiborggá változtatása után Sub-Zero kétszer is legyőzte őt, sőt, másodjára kis híján meg is ölte, és utána még a Lin Kuei nagymesteri rangjától is megfosztotta, utána mégis úgy tűnt, megfordult a szerencséje.
Japánban megalapította a saját klánját, és a szigetország fejlett technológiája és már meglévő alvilági szervezetinek lassú beolvasztásának révén lassan a bolygó egyik vezető bűnszövetkezetét sikerült kialakítani a Tekuninból.
Igaz, taglétszámra jóval kevesebben voltak, mint a Fekete Sárkány fénykorában, ám mivel Sektor minden egyes csatlakozót kötelezett arra, hogy kiborggá operáltassa magát, így még ennyien is nagyobb erőt képviseltek, mint bármelyik emberekből álló alvilági klán a bolygó történelmében.
Sektor, ha nem halt volna meg az emberi része az összes érzelmével együtt, bizonyára örült volna az események ilyesfajta alakulásának.
És most már attól se kellett tartania, hogy megfosztják a rangjától.
Lehet, hogy gép volt, de emberi gondolkodással: egyik követője se vetekedhetett volna vele harcosként, és amíg ő irányította a kiborgjait vezérlő programokat, addig nem is kellett tartania attól, hogy ez megváltozhat.
A Tekuninnak mindenhol voltak kémei.
Éveik voltak arra, hogy eljuttassanak a világ minden sarkára egyet.
Még olyan helyekre is, amikre senki más sem előttük.
És ez roppant kifizetődőnek látszott Sektor számára.
Az egyik rivális klánba beszivárgott kéme ugyanis olyan információkat juttatott el hozzá, ami még Sektor rideg gépagyát is meglepte.
A jelentés egy olyan, különleges energiákat sugárzó helyről szólt, ami, ha helyesek az általuk vett értékek, végleg a világ vezető pozíciójába emelhette volna a Tekunint.
És ez a mérhetetlen energia egyetlen tárgyban összpontosult a kéme szerint.
Sektor ezért nem akart kockáztatni, a Tekunin legnagyobb és legerősebb lebegő erődjét, a zászlóshajójukat küldte oda.
A Tekunin központja a Botan-dzsungel fölé költözött.
Sonya és Jax alig várták, hogy elhagyhassák a Külső Világot.
Haláluk és feltámadásuk, majd a Sárkánykirály szolgálatában töltött idejük nem jelentett szép emlékeket egyikük számára sem.
Bár hazaérve se volt okuk túl sok boldogságra.
A Külvilág Felügyelő Ügynökség megszűnt létezni, ráadásul amikor visszatértek a Különleges Alakulat központjába, ott megtudták, hogy hiába sikerült felszámolniuk a Fekete Sárkányt, most egy annál is veszedelmesebb ellenfél lépett a helyébe, a Tekunin.
A páros pedig azon kapta magát, hogy újra egy olyan bűnszervezet tagjait üldözi, melyek tevékenységi köre jóformán az egész bolygóra kiterjedt.
Ráadásul sokkal veszélyesebb forrásokkal is rendelkeztek, mint egykor a Fekete Sárkány.
Kano-éknak legalább nem voltak energiaszablyáik...
A küzdelem első hónapjai nem hoztak különösebb sikereket az Alakulat számára.
Ám mindez megváltozni látszott, amikor az érzékelőik megpillantották a Tekunin csatahajóját egy dzsungel felett állomásozni.
Sonya érezte, hogy itt a nagy lehetőségük.
Összegyűjtött annyi vadászgépet, amennyit a Különleges Alakulat csak elő tudott állíttatni, majd beleült az egyikbe, és támadást vezényelt a Tekunin ellen.
A társa, Jax, ezalatt a földön vezetett egy csapatot, hogy kiderítsék, mit keresett ott egyáltalán Sektor klánja.
Bár nem tudta, de az egyik volt csapattársuk, Kenshi is a közelben tartózkodott.
Ő is hírt kapott a dzsungelben zajló eseményekről, és úgy határozott, segít a barátainak az új fenyegetéssel szemben.


3. fejezet: Az ébredés

Taven egy barlangban állt.
Szembe vele egy aranyszínű sárkány várakozott türelmesen, mögötte pedig egy kőoszlop emelkedett a magasba.
Alig pár pillanattal ezelőtt ő még annak az oszlopnak a mélyén aludt.
Ahogy lassan elmúlt a több ezer éves álmának hatása, az emlékei is elkezdtek lassacskán visszatérni. Eszébe jutott például, hogy a vele szemben álló sárkány neve Orin, családja régi barátja és segítője.
Arra viszont sehogyan se tudott visszaemlékezni, hogyan került a barlangba.
Akárhogy próbálkozott, az utolsó emléke akkor is az volt, ahogy belép az apja tróntermébe.
Nem tudta, hogy került a föld alá, egy kősírba.
Orin azonban igen.
És amint látta, hogy Taven összeszedi magát, megszólalt.
Elmondta védencének, hogy az nem Édeniában, hanem a Földi Birodalomban van, nem messze az apja egyik templomától, és hogy több ezer év telt el azóta, hogy a szülei abba a kőpillérbe helyezték őt, hogy megvédhessék Shao Kahn és a varázslói fürkésző tekintete elől.
Továbbá, hogy az apjuk, Argus utasítása értelmében neki és a testvérének (akit a saját őrzője, Caro, minden bizonnyal szintén akkor ébresztett fel) részt kell majd venniük valamiféle vetélkedésben.
Hogy milyenben vagy hogy milyen céllal, Orin nem tudta.
Taven-nek csak annyit tudott segíteni, hogy elküldi őt Argus templomához.
Ugyanis Argus felruházta Orin-t és Caro-t is az istenek azon hatalmával, hogy bárhová képesek voltak nyitni egy átjárót a birodalmakon belül.
Taven ugyan nem egészen értette, mit akarhattak a szülei ezzel az egésszel, de remélte, hogy a templomban választ kaphat a kérdéseire.
Átlépett a portálon.
Egy buja dzsungelben találta magát.
Bár sosem járt még ott, valahogy mégis ösztönösen tudta, merre kell mennie a templomhoz.
Viszonylag távol volt még tőle, de az odavezető út nem volt éppen áthatolhatatlannak mondható.
Mintha valaki már kivágott volna előtte egy ösvényt.
Ami bizonyos mértékben igaz is volt.
Taven néhány órával később összefutott egy csapattal.
Pontosabban egy csapat szedett-vedett útonállóval, legalábbis ő annak látta őket.
Azok nem kérdeztek tőle semmit, amint megközelítette a táborukat, szó nélkül nekirontottak.
Taven ugyan még nem tért teljesen magához kényszerű pihenőjéből, de életének kicsit több mint kétezer évét harcokkal és gyakorlatozással töltötte, ráadásul a szüleitől örökölt mágikus képességei se enyésztek el... így igen hamar végzett az egész csapattal.
Amikor azonban már azt hitte, nyugodtam folytathatja az útját, kilépett elé egy fémálarcot viselő alak, aki Kabal néven mutatkozott be.
Kabal felajánlotta neki, hogy csatlakozzon a klánjához, ahol mindig szüksége volna egy Taven-hez hasonló ügyes harcosra, ám amikor az elutasította őt, dühösen Taven-re támadt.
De hiába emelkedett Kabal magasan a klánja újdonsült tagjai fölé harci tapasztalatban, a félisten mégis pillanatok alatt kiütötte őt, majd egyszerűen ott hagyta az eszméletlen klánvezért a földön.
Taven útja rövid idő elteltével egy hídhoz vezette őt.
Az előtt egy férfit és egy nőt látott várakozni.
Érezte, hogy nem fog harc nélkül átjutni rajtuk.
És nem is tévedett.
A páros, Kira és Kobra, megállította őt, mondván, a mesterük azzal bízta meg őket, hogy senkit se engedjenek át.
Taven-nek nem volt türelme hozzájuk, ezért félrelökte őket.
Kobra, aki már addig is alig tudta türtőztetni magát, rárontott.
Kira kimaradt a kibontakozó küzdelemből.
Nem tudta miért, hisz sose volt kenyere a tisztességes harc, de a lelke mélyén úgy érezte, nem szabad beleavatkoznia a párharcba.
Ezt nem is bánta meg, hisz az idegen pár mozdulattal kiütötte Kobra-t, Kira pedig nem akart kockáztatni egy ilyen ellenfél ellen, ezért egyszerűen elfutott, egyenesen vissza a lassan eszméletre térő Kabal-hoz.
Együtt mentek aztán vissza Kobra-ért, hogy hárman együtt eredjenek az idegen nyomába, de ekkor olyasmit pillantottak meg a fejük felett, amitől inkább úgy döntöttek, felhagynak az ilyen irányú terveikkel. Kabal a látottak alapján érezte, hogy a dzsungelbe tett útjuk végül kudarccal végződött... de nem keseredett el.
Még mindig ott volt a másik lehetőség, ami ugyan elég hihetetlennek tűnt még egy olyan sokat látott harcos számára is, mint ő, mégis valahol a lelke mélyén úgy érezte, érdemes lenne alaposabban utánanéznie.
Még ha ezért jó nagy távolságot is kell bejárnia, míg talál egy átjárót, ami elvezeti őt a Földi Birodalmon kívülre...
Taven útja ezután viszonylag nyugodt volt.
Igaz, hogy a templomkomplexumban nem volt éppen veszélytelen eljutnia a központi szentélyig, mert a barlangba vájt épület néhány csapdája, ami a betolakodókat és a rablókat volt hivatott visszatartani, még mindig működött, de Taven éles reflexeinek hála ép bőrrel jutott el a legbelsőbb kamrába.
Ott az oltárhoz érve megjelent előtte az apja.
Vagyis inkább egy jelenés az apja képében, ami felfedte Taven előtt a küldetése célját.
Taven, és a fivére, Daegon, egy vetélkedésben kellett, hogy részt vegyenek, ami több különböző birodalomba vezeti majd át őket, mielőtt meg kellene mérettetniük egy utolsó, mindent eldöntő próbatételen, aminek a tétje akár az életük is lehet, a jutalma pedig minden képzeletet felülmúló.
Az útjuk végső célja az volt, hogy keressék meg Blaze-t, és küzdjenek meg vele.
Az első, aki végez a tűzelementállal, elnyeri a jutalmat: ő örökli Argus helyét Édenia védelmezőjeként, és ezzel együtt istenné is válik.
Hogy segítse a fiait ebben a feladatban, Argus kovácsolt nekik egy-egy kardot, amit az oltára mögött rejtett el, és amit csak ők képesek elvinni onnan.
Továbbá azt is javasolta Taven-nek, hogy keresse fel indulás előtt még az anyja tiszteletére emelt templomot is a Földi Birodalom jeges, északi pusztaságaiban, mert Delia neki is és az öccsének is hagyott ott egy ajándékot, ami segítheti őket az útjukon.
Taven a hallottak alapján megértette, hogy apja nem tudott dönteni közte és az öccse között, ezért ezzel a vetélkedéssel akarta eldönteni, melyikük legyen az örököse.
Ám amint az oltárhoz lépett volna a kardjáért, egy kábítósugár leterítette őt hátulról...


4. fejezet: A hálózat csapdájában

Taven egy energiabéklyóban ébredt.
Vele szemben egy piros páncélba burkolt alakot látott, aki az ébredése után azonnal vallatni kezdte őt. Taven nem értette, milyen fegyvert követel rajta az idegen, de nem is maradt sok ideje eltöprengenie rajta, mert a helyet, ahol fogva tartották, robbanások rázták meg.
A körülötte állók kiáltásaiból kivette, hogy egy repülő csatahajó fedélzetén tartják fogva őt, amit most megtámadtak.
Sektor, ha képes lett volna rá, dühös lett volna.
A templomban állítólag egy legendás fegyvernek kellett volna lennie valahol, legalábbis a Vörös Sárkányba beszivárgott kéme ezt mondta neki, ott mégse talált mást, csak ezt az idegent.
És most még ott volt ez a támadás is...
A Különleges Alakulat összegyűjthette minden repülni képes harci gépét ehhez az akcióhoz, de azt még Sektor-nak is el kellett ismernie, hogy sikerült meglepniük őket.
A belső interkomon mást se hallott, mint a támadók vezetőjének, Sonya Blade hadnagynak a hangját, ahogy megadásra szólította fel őt.
Ráadásul a nőnek sikerült valahogyan eltalálnia a hajó reaktorát is, és az csak percekre volt attól, hogy teljesen leálljon.
Sektor azonban nem volt hajlandó feladni.
Az idegenben látta a legnagyobb esélyét arra, hogy válaszokat kapjon, és nem állt szándékában hagyni, hogy az megszökjön.
Amikor azonban rövid távollét után visszatért az ismeretlent fogva tartó energiacellához, azt deaktiválva, üresen találta.
A hajsza a robbanás előtt álló hajón kezdetét vette...
Taven egyszer csak azon kapta magát, hogy az egyik pillanatban még egy elektromágneses térben lebeg magatehetetlenül, a következőben pedig egyre sebesebben közeledik felé a padló.
Egy nagy puffanást követően szabad volt.
De nem örülhetett sokáig neki, mert egy hang körülötte közölte, hogy alig pár perce van elhagyni a járművet, hacsak nem akar azzal együtt felrobbanni.
Pár perc, hogy keresztülverekedje magát egy sereg talpig páncélba öltözött alakon.
Nem könnyű feladat.
De valahogy mégis az volt.
Igaz, a szerencse is közrejátszott ebben.
Az ellenfelei látszólag zavarodottak voltak, és a zárkájától nem messze talált energiakarddal gyorsan tudott végezni velük.
Még mindig volt némi ideje hátra, amikor az egyik menekülőkapszula-kilövő közelében összefutott ugyanazzal az alakkal, aki nem olyan rég még egy fegyver felől faggatta őt, és aki a jelek szerint nem volt hajlandó csak úgy elengedni őt.
Legalábbis a kezében fogott két energiakard is erről árulkodott.
Ám még azok sem segíthettek rajta.
Taven meglepődött, milyen könnyedén sikerült elkergetnie végül a veszedelmesnek látszó ellenfelét.
Majd amikor a hang szerint csak másodpercei voltak a robbanásig, kivetette magát a hajó burkolatának egyik repedésén...
Sonya mindent megtett, hogy élve foghassa el a Tekunin vezetőségét, élükön Sektor-ral, ám a kiborg még csak válaszra sem méltatta a megadási felszólításait.
A légi küzdelem nem tartott sokáig, ennek ellenére elég heves volt.
A Különleges Alakulatnak sikerült megbénítani a hajót, ami aztán nem sokkal később lángolva csapódott a földbe.
Sonya ezután visszavezette a gépeket a legközelebbi bázisra.
Ott azonnal hozzálátott a földi csapatok megszervezéséhez.
Jax ugyan a helyszínen volt, de nem tudta, mennyi esélye van az általa vezetett kis létszámú csapatnak a kiborgokkal szemben, még ha azok nem is úszták meg sérülés nélkül a zuhanást.
És Sonya-t igencsak nyugtalanította az, hogy Jax-ék nem feleltek a hívásukra, ráadásul a Jax implantátumába épített kijelzők szokatlan, vagyis inkább a technikusok szerint elképzelhetetlen értékeket mutattak, nem sokkal azelőtt, hogy megszakadt volna a kapcsolat azzal is.
Sonya aggódott a társa miatt, és ez csak tovább fokozódott, amikor a roncsokhoz érve nem találta nyomát sem nekik, sem Sektor-nak, sem senki másnak.
Még annak a másik csapatnak sem, akiknek a nyomaiba belefutottak odafelé menet.
Sonya nem tudta, mit tegyen, ám ebben a pillanatban rádión értesítették őt, hogy észleltek egy különös jelet a Tekunin csatahajó belsejéből, mielőtt az lezuhant volna.
A nyomjelzőnek tűnő szerkezet az érzékelőik szerint a földet érést követően délre tartott, majd hirtelen eltűnt, hogy aztán egy hegy mélyén vegyék újra.
Onnan pedig újra köddé vált, de szerencsére sikerült újra bemérniük... sok ezer kilométernyire onnan, egy Sonya-nak ismerősnek hangzó hely közelében.
Sonya nem késlekedett, azonnal intézkedni kezdett.
Csak remélhette, hogy a jel nem fog ismét eltűnni...
A légicsatának Kenshi már nem volt a szemtanúja.
A kardja jóformán attól a pillanattól kezdve arra sürgette őt, hogy hagyja el a Földi Birodalmat, és menjen egy általa megjelölt helyre, mióta csak elvált Sub-Zero-tól, de egy ideig képes volt kizárnia magából a fegyver követelését.
Ám az idővel olyan erőssé vált, hogy a harcos jobbnak látta, ha megadja magát neki.
Így nem sokkal a dzsungelbe érkezése után visszafordult, és elindult a legközelebbi használható átjáró felé.
A kardja szerencsére ebben is a segítségére volt.


5. fejezet: Szibéria

Taven csak a szüleitől örökölt képességeinek köszönhette, hogy nem esett semmi baja a zuhanást követően.
Sajnos az energiakardja elveszett esés közben, pedig érezte, jó hasznát vehette volna még.
De már nem volt mit tennie.
Tudta, hogy a dzsungelben már nem akadhat semmi, ami a hasznára lenne, és azt is, hogy mi a következő úti célja: el kellett jutnia az anyja templomába.
Visszasietett Orin átjárójához, majd a barlangba érve azonnal nyittatott egyet Delia templomához.
Indulás előtt azonban még elmondta a sárkánynak, mi mindent tudott meg Argus templomában.
Orin nem értette, hogy válhatna egy félisten Édenia védelmezőjévé, hacsak... de nem akarta még ezzel is terhelni a védencét.
Teljesítette a kívánságát, és nyitott egy átjárót a Földi Birodalom Szibériának nevezett jeges pusztaságaiba......de most sem közvetlen a templom bejárata elé.
És Taven ezúttal nem érezte ugyanazt, amit az apja temploma esetén, fogalma sem volt, hogy a vakítóan fehér hóviharban merrefelé kellene mennie.
Egyedül egy gyenge hívást érzett, mintha egy szellem szólongatná.
Az egy obeliszkhez vezette őt.
Taven felismerte az oszlopba vésett jeleket, amik édeniaiul hirdették, hogy Delia, a Tűz Úrnőjének nevében emelték azt, tiszteletül a jég pusztaságába épített temploma előtt.
És az obeliszk körül Taven megpillantott egy csapat imádkozó szerzetest is.
Mivel nem tudott jobbat, tőlük kérdezte meg, merre találja anyja templomát.
Azok viszont nem tudtak semmiféle ősi építményről a környéken.
Azt javasolták neki, hogy keresse fel az apátjukat, aki jóval bölcsebb náluk, hátha ő tud segíteni.
Taven nem tudott mit tenni, kénytelen volt rájuk hallgatni.
Ám azok csak ekkor fedték fel, hogy az apátjukat nemrég elrabolta egy nindzsaklán, a Tengu, bár, hogy miért, fogalmuk sem volt.
Taven morgott valamit az orra alatt arról, hogy miért nem tudták ezt közölni vele rögtön, majd útnak eredt a szerzetesek által megadott irányba.
A Tengu-klánnal már egy fokkal jobban meggyűlt a baja, mint Kabal közönséges haramiáival.
De a klán kicsi volt és gyenge, valószínűleg az apát elrablása is valamilyen kétségbeesett terv része volt, amivel a befolyásukat akarták növelni.
Miután Taven átverekedte magát a vezetőjükig, és az az igencsak rövidre sikerült harcuk után a küzdelmet feladva az életéért könyörögve rogyott térdre előtte, derült ki, hogy a Tengu azért próbált nagyobb erőre szert tenni, mert egy hatalmas rivális klán, a Lin Kuei nemrég letelepedett a környéken, és teljesen kiszorították őket.
Taven-t ez nem hatotta meg, faképnél hagyta a megtizedelt klán vezérét, és magával vitte az apátot a Tengu táborából.
Miután az biztonságosan visszatért a társaihoz, teljesítette a megmentője kívánságát, és elmondta neki, hogyan juthat el Delia rég elhagyatott templomához.
De figyelmeztette, hogy az odavezető utat veszélyes szörnyetegek védelmezik...
És nem is tévedett.
Taven alig kelt útnak, máris összefutott egy hatalmas hószörnyeteggel, akit csak a tűz feletti uralmának köszönhetően sikerült éppen csak legyőznie.
Remélte, hogy nem botlik többe a fajtájából az útja során, de hamar be kellett látnia, hogy hiába reménykedett.
Már nem járt messze a templomtól, amikor egy újabb szörny sarokba szorította őt.
Ám mielőtt a bestia lecsaphatott volna, egy dörrenés hallatszott, majd az szétlőtt fejjel esett össze.
És Taven megpillantott a hóviharban egy nőt, amint felé közeledik.
Az érkező Sonya Blade hadnagynak nevezte magát, és azt követelte tőle, hogy azonnal mondja el neki, mire készül a Tekunin.
Taven egy szót sem értett belőle, és nem is érdekelte az ügy, ő csak a saját feladatával akart törődni. Sonya viszont, aki azt feltételezte, hogy a klán biztosan azért ültetett jeladót Taven-be, mert annak köze van a terveikhez, és mert a társa iránti aggodalma miatt amúgy is elvesztette már minden türelmét, erővel próbálta Taven útját állni.....sikertelenül.
Miután a hadnagy belátta, hogy túl ideges és túlhajszolt ahhoz, hogy szembeszálljon Taven-nel, visszavonult, de elhatározta, hogy rajta tartja a szemét az idegenen.
A terveibe azonban közbeszólt egy hívás, amit legszívesebben teljesen figyelmen kívül hagyott volna, ám amikor megtudta, hogy az kivel kapcsolatos, a felelősségérzete győzedelmeskedett.
Bár aggódott Jax-ért, a világa védelme előbbre való volt.
Feladta Taven megfigyelését, és útnak indult egy olyan hely felé, amit legszívesebben már réges-rég kitörölt volna az emlékezetéből.
Taven útját ezután már szinte semmi sem zavarta.
Leszámítva néhány, a Tengu-klántól különböző, vörös ruhákba öltözött, a mellükön vörös tintával tetovált sárkányt viselő harcost, akik valamiért mintha mindenáron meg akarták volna akadályozni, hogy bejusson a templomba.
És a harcuk után mintha még látott volna egyet elmenekülni a hóviharban, bár ebben már közel sem volt olyan biztos, mert amikor a vörös villanás után eredt, a hóban kirajzolódó lábnyomok a semmibe vesztek pár lépés után... mintha a titokzatos idegen elrepült vagy elteleportált volna.
Taven nem akarta tovább vesztegetni az idejét az ilyesfajta rejtélyekre.
Az ő célja a templom volt, hát oda is ment.
Odaérve azonban meglepve tapasztalta, hogy az az apát szavaival ellentétben egyáltalán nem elhagyatott, sőt, tele van a Tengu ruháját viselő emberekkel, bár azok narancssárga helyett sötétkékbe voltak öltözve.
A templom előterében alig voltak páran belőlük... de már egyikükben sem volt élet.
Taven értetlenkedve folytatta az útját a templom belsejébe, ahol a láthatólag harcban elesetteket halálra fagyasztott emberek látványa váltotta fel.
Az egyik kamra felől hangokat hallott, ezért odament abban a reményben, hogy ott talál néhány túlélőt, akiktől megtudhat valamit.
Szemtanúja volt, amint egy fiatal nő éppen jéggé dermeszt valakit, miközben folyton valamilyen Sub-Zero-t emleget.
Majd megfordult, és meglátta Taven-t.
Annak reagálni sem volt ideje, máris egy fagysugár közeledett felé.
Csak az ösztöneinek köszönhette, hogy egy tűzlabdával időben semlegesíteni tudta.
De ezzel még nem volt vége, az ismeretlen lány nem adta fel a küzdelmet.
Egészen addig, míg egy jól irányzott ütés a fejére ki nem billentette... vagy éppen hogy helyrezökkentette őt.
Meglepetten pillantott fel Taven-re, majd valami olyasmit kiáltott, hogy ő nem is Sub-Zero, és elviharzott.
Taven nem követte, úgy érezte, tőle aligha tudhatna meg bármit, ezért tovább ment a templom belseje felé.
És ott, az egyik belső kamrában megpillantott egy életben lévő kék ruhást, amint egy talpig éjfekete alak és egy, a testét körülölelő füsttől alig kivehető páncélos ráront, és arra készül, hogy végezzen vele...


6. fejezet: Mágia és mechanika

Goro herceg állítólagos meggyilkolása után nem sokkal Shao Kahn-nal is látszólag végzett a Halálos Szövetség, így Noob Saibot megint csak egymagára maradt.
Ám ahelyett, hogy csatlakozott volna a varázslókhoz, a démon a saját terveit kezdte el szövögetni.
A császár egyik kincseskamrájában ugyanis meglepő felfedezést tett.
A sok hadizsákmány között ott találta Smoke-ot is, a Lin Kuei elsőként öntudatára ébredt kiborg nindzsáját, amint az deaktivált állapotban várta, hogy valaki kijuttassa őt onnan.
Bár Noob-nak már szinte semmi emléke nem maradt halandó életéből, amikor még a negyedik Sub-Zero-ként szolgálta a Lin Kuei-t, még maradt annyi az emlékezetében a műszaki képességeiből, hogy átprogramozza a kiborgot a saját céljaira.
Smoke különleges adottságaiban ugyanis meglátta a lehetőséget arra, hogy az ő nanotechnológiáját Noob Saibot démoni erejével ötvözve kiberdémonok egész seregét hozza létre.
Ehhez viszont még több alkatrészre lett volna szüksége, de tudta, hol találja meg azt: a Lin Kuei központjában.
Odajutni viszont már közel sem volt olyan egyszerű.
A Szövetség, miután végzett a császárral, lezárta a palotából nyíló átjárókat, ráadásul az édeniai seregek egy része még mindig a környéken volt, Saibot pedig lehetőleg el kívánta kerülni a feltűnést.
Ennek következtében hetekbe telt neki, míg át tudott jutni a Földi Birodalomba, ahol aztán meglepődve kellett tapasztalnia, hogy a Lin Kuei egykori központjának helyén csak egy kihalt épületegyüttes állt. Noob-nak hónapjaiba telt, míg végre sikerült kiderítenie, hová költözött a klán.
Sub-Zero a Földre való visszatérését követően elbúcsúzott Kenshi-től, és visszatért a Lin Kuei-hez.
Ott azonban szörnyű meglepetés érte: a klántagok java része holtan hevert, mindegyiküket halálra fagyasztották, összezúzták.
A rejtélyre nem kellett sokáig keresnie a magyarázatot, mert a holttestek között a halottnak hitt tanítványa várt rá.
Frost ugyanis csak hibernálta magát, amikor a Sárkánymedál átvette a képessége felett az uralmat, ám a kiromanták városának romjai alatt kiolvadt, és bosszúvágytól fűtve elindult vissza a Földre.
Mivel a mesterét feltartotta Kenshi ápolása, így sikerült még előtte megérkeznie.
A halálközeli élmény viszont nem múlt el nyomtalanul, mert a Lin Kuei templomában mindenkiben Sub-Zero-t látta, ezért mindenkit, aki csak a szeme elé került, megölt.
Sub-Zero megpróbált hatni rá, de eredménytelenül.
És bár Frost egy idegennek hála végül valamennyire észre tért, továbbra se volt hajlandó felhagyni a szándékaival, így Sub-Zero végül kénytelen volt egy jeges koporsóba zárni őt.
A jégszarkofágot elhelyezte a templomegyüttes egyik rejtett kamrájában, majd visszatért a kincstárhoz vezető csarnokba, hogy felkutassa a túlélőket és megszervezzék a halottaik gyászszertartását, de ott egy újabb kellemetlen meglepetés várt rá.
Ugyanis ha ennyi viszontagság még nem lett volna még elég neki, a teremben Sareena-t, az oltalmába vett női démont találta, aki közölte vele, hogy Noob Saibot a templomban van, és vele tartott Sub-Zero egykori barátja, Smoke is.
De nem ez volt a legmeglepőbb a szavaiban.
Sareena gyanúja ugyanis beigazolódott Noob Saibot-tal kapcsolatban, megtudta, hogy az árnydémon valóban azzal a Sub-Zero-val azonos, akinek még Shinnok erődjében segített megszerezni egy amulettet.
És amikor ezt közölte a mostani Sub-Zero-val is, annak hirtelen eszébe jutott az az alkalom, amikor közel tíz évvel azelőtt összefutott Noob-bal a külső világi Torna ideje alatt... és hogy már akkor is volt valami ismerős a számára a másikban.
Végre megértette, mi volt az: a testvére mozdulatait látta akkor is.
Sareena rossz hírei azonban nem értek véget.
A démon szerint Noob Saibot-ban már semmi sem maradt az egykori halandóból, a lelke örökre a sötétségé lett.
Sub-Zero azonban nem akart hinni neki.
Elküldte Sareena-t, nem akarta, hogy az is ott legyen, amikor szembenéz a néhai testvére és az egykori legjobb barátja párosával.
Nem kellett sokáig várnia rájuk.
De Sub-Zero-nak hamar be kellett látnia, hogy Sareena-nak valószínűleg igaza volt, mert Noob Saibot-ra a legkevésbé sem akartak hatni a szavai.
De még Smoke-ra sem, pedig egyszer már sikerült elérnie az egykori embert a kiborgpáncél alatt, most viszont ennél az új, démoni erőkkel is bíró jelenésnél semmi haszna nem volt a beszédnek.
Ráadásul a páros sokkal erősebb volt, mint hite volna, és még a Sárkánymedál ereje sem volt elég ahhoz, hogy szembeszálljon velük.
Ám amikor azok arra készültek, hogy lesújtsanak rá, miután sikerült a földre kényszeríteniük, két tűzlabda jelent meg a semmiből, és kiütötte a meglepett támadókat.
Sub-Zero zavarodott állapotában azt hitte, egy árnybirodalmi démon támadott véletlenül vagy szándékosan a párosra, és megpróbált harcba szállni a megmentőjével, de amint felismerte az annak arcán látható tetoválást, rájött, hogy tévedett.
Az ismeretlen (aki amúgy Taven-ként mutatkozott be neki) tetoválása ugyanis pontosan megegyezett a kincstár ikerajtajainak egyikén látható jellel.
Erre felhívta Taven figyelmét is.
Az habozás nélkül odalépett az ajtóhoz, ami azonnal kinyílt előtte.
Odabenn egy mágikusnak tűnő páncél várta.
Taven tudta, hogy minden bizonnyal ez az anyja ajándéka a számára.
Viszont nem értette, hogy a másik ajtó miért volt nyitva.
Ráadásul Sub-Zero szerint már akkor így állt, amikor a Lin Kuei odaköltözött.
És a tudósaik szerint, akik megvizsgálták, századok telhettek el a felnyitása óta.
Taven nem értette, hogy lehetséges ez, hisz Orin szerint a Daegon-t őrző Caro Orin-nal egy időben ébresztette fel a testvérét.
És ott volt még a vörös ruhás támadók kérdése is, akik nem tartoztak az öltözékük alapján sem a Lin Kuei-, se a Tengu-klánba.
Sub-Zero azonban ebben már a segítségére tudott lenni.
A tetovált alakokat a Vörös Sárkány tagjaiként azonosította be, sőt, még azt is meg tudta mondani Taven-nek, merre találja a központjukat.
A hegységbe épített bázis pontos helyét még azelőtt sikerült meghatároznia a klánjának, hogy ő Frost-tal együtt a Külső Világba ment volna segíteni a Kiválasztottaknak a Halálos Szövetség ellen, de az ottani események miatt nem nagyon volt még alkalma felhasználni ezeket az információkat... amit rajta kívül nem is tudott senki se a klánjából, így még a Vörös Sárkány se sejtette, hogy ő ismeri a titkukat.
Mert ha tudták volna, Sub-Zero biztosra vette volna, hogy a klán mindent megtett volna, hogy a Lin Kuei utolsó tagjának emlékét is eltörölje.
A Vörös Sárkánynak a létezéséről is nagyon kevesen tudtak, és ezen néhányak nagyon is tisztában voltak vele, hogy a klán bármeddig elmenne azért, hogy a puszta létezését is titokban tartsa a világ előtt.
Taven megköszönte neki a segítséget, majd (miután látszólag minden támadóval sikerült leszámolniuk) elbúcsúzott Sub-Zero-tól.
Az idegen távozása után azonban Smoke-nak és Noob-nak is nyoma veszett.
Sub-Zero a kincstárterembe visszatérve még látta, amint a páros eltűnik a Lin Kuei templomában álló átjáróban.
Utánuk vetette magát.
A túloldalon azonban csalódottan vette tudomásul, hogy csapdába sétált, azok már vártak rá, és ismét sikerült fölébe kerekedniük.
De most is sikerült megmentőre találnia: ezúttal Sareena-nak köszönhette az életét, aki az utasítása ellenére követte őt az átjárón át.
A démon elűzte a párost, de ehhez le kellett vetnie az emberi formáját.
Észre se vette ezt, így démonként közelítette meg a lassan eszméletére térő Sub-Zero-t, aki persze nem ismerte fel őt.
A nindzsa rátámadt Sareena-ra, aki viszont nem akart kárt tenni benne, ezért inkább úgy döntött, hogy elmenekül.
Még mindig nála volt a nindzsától kapott amulett, aminek segítségével használhatta a Lin Kuei átjáróját.
Csak ki kellett várnia, amíg Sub-Zero hazatér, és ő újra képes lesz emberré válni.
De a régi otthona egyre erősebben kezdte hívni őt, ráadásul a várakozás alatt egyszer csak megjelent előtte valaki, akivel legszívesebben soha többé nem találkozott volna...


7. fejezet: Sárkánygenetika

Kano helyzete nem volt éppen kényelmesnek mondható.
Sose volt igazán hűséges fajta, de amikor megpróbálkozott vele, akkor se látott benne sok köszönetet. Összeállt Shao Kahn-nal, és megnyert neki egy háborút, erre a császárt az orra előtt ölték meg, mielőtt bármiféle jutalmat kaphatott volna.
Ezután csatlakozott a császár gyilkosaihoz, a Halálos Szövetséghez azok hódító hadjáratában, felépített nekik egy erődöt és rabszolgasorba taszított hozzá egy egész falut, mire jutalmul odavetették őt a klánja, a Fekete Sárkány ősellenségének, a Vörös Sárkánynak.
És hiába edzette már őt sok éve a Külső Világ kegyetlen környezete, a Vörös Sárkány vezetője, Mavado, legyőzte őt.
Az utolsó ökölcsapás után pedig arra ébredt, hogy a rivális szervezet központjában van egy hegy mélyén, valamiféle kísérleti laborban.
Az egyetlen pozitívum az volt, hogy megtudta, valójában nem Mavado a klánja Nagymestere, pedig mindenki ezt hiszi róla.
És Kano most már legalább tudta, hogy néz ki az ellenség vezetője igazából.
Bár nem mintha sokat ért volna vele, amikor éppen annak egy kísérleti telepén raboskodott különleges laborpatkányként...
Mavado helyzete a klánban inogni látszott.
Hiába sikerült a mesteri taktikai húzásaival végleg megszüntetni a Fekete Sárkány által jelentett fenyegetést, és egyben azok mindenféle idegesítő jelenlétét, sőt, még a szakadárok utolsó vezérét is elhozta élve a Nagymesternek, hogy az felhasználja őt a kísérleteiben...
Mégis, a tény, hogy az általa legyőzöttnek (nem, halottnak!) hitt Kabal könnyedén fölébe kerekedett, és meg is ölte volna, ha a haldokló testét az egyik technikus át nem rángatja a bezáruló átjárón, nem tett túl jót a helyzetének.
Ezt már akkor megérezte, amikor a mestere következő megbízása mindössze annyi volt a számára, hogy hozza el neki egy emberméretű hüllő holttestét.
Nem éppen egy vezetőhöz méltó feladat... még akkor sem, ha azt nemrég gyógyították fel a halálos sérüléseiből.
A begyűjtés amúgy meglehetősen könnyedén ment.
Mint kiderült, a Halálos Szövetség legyőzőjének, Onaga-nak a táborába kellett mennie, ahol már addigra lezajlottak a győzelmi ünnepek.
A tábor jóformán kihalt volt.
Reptile teste is ott hevert, mintha csak megfeledkeztek volna róla.
Pedig Mavado tudta, hogy milyen fontos lehet ő a Nagymester kísérleteiben.
A klán már jó ideje próbálkozott a sárkány és az emberi DNS keverésével, de az addigi eredmények igencsak... felemásak voltak.
Az alanyok szinte mindegyikének elment az esze.
Viszont Reptile teste hónapokig otthont adott az egyik valaha élt leghatalmasabb sárkány lelkének, aki ráadásul teljesen sárkányszerűvé is tette a szaurin testét.
Ha a feltételezéseik helyesek, ez nyomot hagyott a hüllő DNS-ében, és talán ez lehet a kulcs ahhoz, hogyan lehet a sárkányok genetikai kódját más fajokéval keverni.
Reptile felélesztése után (hála a Vörös Sárkány fejlett technológiájának... na meg a Nagymesternek) azonban már nem volt ilyen biztos benne.
A szaurin diszorientáltnak, zavarodottnak tűnt.
És egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a feltámasztása miatt.
Mintha a hüllő mindenáron urat keresett volna magának.
Szerencsére a Nagymester személyében meg is találta azt.
Mavado remélte, hogy Reptile elméje nem rogy majd össze a láthatóan rá nehezedő súly alatt, és nem fog gondot okozni nekik.
És a hüllő nem is tette.
A baj onnan érkezett, ahonnan Mavado nem is sejtette volna: kívülről.
A Vörös Sárkány központjának hollétéről az ott élőkön kívül alig maroknyian tudtak csak, és aki egyszer odaköltözött, az élve nem hagyta el azt a helyet.
Most mégis behatolt valaki oda, a Nagymester pedig ahelyett, hogy rá bízta volna a behatoló levadászását, közönséges megfigyelőszolgálatra osztotta be. Igaz, az egyik legfontosabb ilyen posztra, de akkor is...
Mavado úgy érezte, a mestere tudja, kivel van dolguk.
És azt is, hogy köze lehet ahhoz a kémhez, aki nemrég érkezett a központba, láthatóan feldúltan.
Mavado kíváncsi volt, ki okozhat ekkora felbolydulást a világ legnagyobb hatalmú szervezeténél.
És egyben remélte, hogy ez jó alkalom lesz a számára visszakerülni a Nagymester kegyeibe. Nagymester mindig csak egy volt a Vörös Sárkány alapítása óta, de a szervezet nyilvánosnak mondható vezetője gyakran változott.
Nem szándékozott ellenszegülni a Nagymester parancsainak, de remélte, hogy a behatolónak hála visszakerülhet korábbi pozíciójába.


8. fejezet: A Sárkány barlangjában

Taven-nek jóval kevesebb kalandban volt része a Delia (vagyis most már a Lin Kuei) templomából visszafelé menet, mint odafelé.
Egyetlen harcba bonyolódott csak, igaz, valószínűleg azt csak az újonnan kapott páncéljának köszönhetően tudta megnyerni.
Ugyanis az úton sikerült meglepnie őt egy lilába öltözött alaknak, egy édeniainak, aki magát Rain hercegnek nevezte, és azt állította, hogy magának akarja Taven és Daegon örökségét, mert az őt illeti. Taven persze ezt nem hagyta.
Legyőzte ugyan az ellenfelét, de nem sikerült végeznie vele, mert az az utolsó pillanatban az eső és a villámok feletti korlátozott uralmának köszönhetően elszökött előle.
Amikor visszatért Orin-hoz, a sárkány örömmel látta, hogy ha már az apja ajándékát nem is, de az anyjáét sikerült megtalálnia.
A kérdésére viszont, hogy Taven készen áll-e arra, hogy Blaze nyomába eredjen, nemleges választ kapott.
Taven kíváncsi volt, mit akarhatott tőle a Vörös Sárkány.
Úgy érezte, azok a felderítők pontosan rá vártak, pedig az ő létezéséről elvileg a Földi Birodalomban senkinek se lett volna szabad tudnia, elvégre az ottani halandók időszámítása szerint ő még a legősibb civilizációjuk felemelkedése előtt kényszerült kőbörtönébe.
Orin ugyan jobb szerette volna, ha Taven a küldetésével törődik, de az apjának tett esküje miatt nem ellenkezhetett vele. Nyitott egy átjárót a Sub-Zero által megadott helyszínre.
A túloldalon Taven egy kisebb sereggel találta szembe magát.
A Vörös Sárkány mintha csak várt volna az érkezésére, pedig a Sub-Zero-tól hallottak alapján ez képtelenségnek tűnt.
Mindenesetre szerencséjére rögtön a hozzá legközelebb állótól tudott szerezni egy fegyvert, amivel keresztülvágta magát a rárontó hordán.
Ám mielőtt beléphetett volna a Vörös Sárkány központját rejtő barlangokba, egy heves széllökés lökte fel őt......és ott állt fölötte Fujin, apja régi ismerőse, a szelek istene.
Taven csodálkozott, hogy ott látja, legutóbb annyit hallott róla, hogy valami fontos megbízatásra rendelték a Földi Birodalomba.
Most pedig ott tornyosult felette, és ráparancsolt, hogy azonnal hagyjon fel azzal, amit éppen csinál, és térjen vissza Édeniába beteljesíteni a feladatát.
Taven nem szerette, ha utasítgatják őt, és egyáltalán nem állt szándékában felhagyni a nyomozással a Vörös Sárkány után.
Fujin viszont eltökélt volt, mindenáron rá akarta kényszeríteni az akaratát, még harc árán is, ha kell.
De a szelek ura se állhatott ellen Taven-nek, aki a küzdelem után a fejét értetlenül csóválva hagyta ott a földön heverő istent, és ment tovább a barlangok felé.
Odabenn egy igen kiterjedt épületkomplexumra bukkant.
Bármilyen szervezetet is rejtsen a Vörös Sárkány név, gondolta, azok igencsak jelentős erőforrásokkal bírhatnak.
A földalatti termek egyikében rábukkant egy laborféleségre, benne egy félszemű fogollyal, aki a labort őrző biztonságiakkal kialakult küzdelem során kiszabadult a ketrecéből.
Taven szerette volna kikérdezni őt, mi folyik ott, de csak annyit sikerült kiszednie belőle, hogy a Vörös Sárkány a sárkányok és az emberek keresztezésével próbálkozott, ám a próbálkozásaik elég rosszul haladtak.
És hogy a foglyon valami teljesen újjal próbálkoztak, de annak a jelek szerint nem volt rá semmiféle hatása.
Mielőtt Taven folytathatta volna a kérdezősködést, a félszemű egész egyszerűen elrohant.
Taven nem vette üldözőbe, jobban érdekelte, ami a komplexum belsejében várt rá.
Mert egyre biztosabb volt benne, hogy bárki álljon a Vörös Sárkány mögött, az már tud az ottlétéről.
És nem is kellett sokáig kutatnia.
Amint belépett a következő terembe, a keresett személy ott állt a terem közepén. Taven pedig nem akart hinni a szemének.


9. fejezet: A Nagymester

Amikor Blaze-t elfogták Onaga követői, hogy legyen, aki az eltűnésük után is őrizze a reinkarnálódásra váró uruk tojását, Caro, Daegon őrzője azt hitte, hogy a tűzelementál megküldte a várva várt jelet, és elérkezett az ikrek felébresztésének ideje.
Tévedett.
Túl hamar szabadította ki Daegon-t annak kőbörtönéből, és ezzel visszafordíthatatlan károkat okozott a félistent hibernáló álomvarázsban.
Caro akkor még semmit sem sejtett ebből, elmondta Daegon-nak is azt, amit Orin közölt Taven-nel jó kilencszáz évvel később.
Daegon dühös volt, úgy érezte, a szülei elárulták, becsapták őt.
Felkereste apja templomát, majd az ott hallottak után visszatért Caro-hoz, és követelte, hogy az nyisson egy átjárót Édeniába.
Az megtette.
Daegon azonban az otthona helyett a Külső Világban találta magát.
Talán nem is sikerült volna ott ráakadnia a szüleire, ha nem kap segítséget a család egyik régi ismerősétől, aki a későbbiekben is hasznos szövetségesének bizonyult.
Miután így sikerült rábukkannia a szüleire a Külső Világban, kérdőre vonta őket a tetteikért, ám amikor azok elmondták, mi áll valójában a háttérben, Daegon a rátörő őrületében megtámadta és megölte őket.
Legalábbis úgy véli.
Emlékei közt csak az szerepel, hogy megtalálja a szüleit, majd ahogy utána véres kardokkal távozik tőlük. És a következő évszázadok során még sok hasonló, rövid emlékezetkiesés kínozta őt, ami nem egy kellemetlen percet okozott aztán a számára, de nagy szerencséjére sose kellett komolyabban szenvednie a mágikusan sérült memóriája kihagyásai miatt, vagy legalábbis a környezete nem hívta fel erre a figyelmét.
A Külső Világban történtek után úgy határozott, visszatér Földre, és megpróbálja a saját módszerével kikerülni az apja által felállított játékszabályokat.
Nem akarta egyedül bebarangolni a számtalan birodalmat, és különösen nem volt kedve magára vonni Shao Kahn vagy bármelyik más nagyravágyó despota figyelmét, ezért úgy döntött, szolgákat gyűjt maga köré, és őáltaluk, a lehető legnagyobb titoktartás közepette, feltűnés nélkül lát hozzá Blaze felkutatásának.
Így született meg a Vörös Sárkány klán.
Daegon-ban valahol még mélyen, legbelül, megmaradhatott akkoriban valamennyi a régi énjéből, hogy az őrzőjéről, Caro-ról nevezte el a klánját.
Bár annyi már nem, hogy ne használja fel kíméletlenül a sárkányt arra, hogy mindenfelé átjárókat nyittasson, ahová aztán a kémeit küldte.
A keresés azonban sok embert, sok erőforrást, ami pedig rengeteg pénzt igényelt.
Amit pedig legkönnyebben nagymértékű politikai befolyással és bűnözéssel lehet szerezni.
Ami remek álcát is biztosított egyben.
A Vörös Sárkány célja (még a tagjai nagy részének szemében is) egyedül a hatalomszerzés és a pénzharácsolás lett, mindig a titoktartást és az észrevétlenséget szem előtt tartva.
Pedig valójában Daegon számára végig az volt a legfontosabb, hogy a szervezete kilétére ne derülhessen fény.
Egészen odáig elment, hogy a saját szerepét csak néhány magas rangú klántaggal osztotta meg.
A szervezet vezetője is közülük került ki, a klán nagy része őket hitte a Vörös Sárkány korlátlan hatalmú urának, pedig valójában az eltelt kis híján egy évezred alatt végig ugyanaz a személy irányította őket.
Daegon számára különösen veszélyes volt a Fekete Sárkány megalakulása 1947-ben.
Azok túl nyíltan ténykedtek, tartott attól, hogy végül menthetetlenül felhívják a világ figyelmét a Vörös Sárkány létezésére is.
Ezért a szervezet erőforrásainak jelentős hányadát a Fekete Sárkány felszámolásába fektette, de azok teljes megsemmisítése így is kis híján hat évtizedet vett igénybe.
Ráadásul hiába sikerült eltiporniuk a renegátokat, a legvégső tisztogató akcióban az amerikai Különleges alakulat egyik ága tudomást szerzett a Vörös Sárkányról, ezért Daegon utasította az első emberét, a klán látszólagos vezetőjét annak elpusztítására.
Az sikerrel végzett is a feladattal, de utána eltűnt a Külső Világban, hogy új szövetségeseket keressen a klánnak.
Jóval később bukkant csak fel újra, amikor egy átjáró nyílt egyenesen a kán központjába, és Kano eszméletlen teste repült át rajta.
Később az egyik technikus áthozta a haldokló Mavado-t is.
Daegon később tudta meg, hogy nem sokon múlt, hogy a láthatóan még mindig létező Fekete Sárkány új vezetője is nem jutott be aznap a központba.
Mavado majdnem mindent tönkretett, és ezen az se segített, hogy Daegon megkapta tőle Kano-t, hogy rajta folytathasson genetikai kísérleteket.
Daegon ugyanis azt remélte, hogy ha sikerül kereszteznie a sárkányokat az emberekkel, azzal olyan hadsereget lenne képes létrehozni, amivel már nem kellene többé tartania semmiféle lelepleződéstől.
És hála a XX. század végén robbanásszerű fejlődésnek indult géntechnológiának, ez elméletileg lehetővé is vált a számára.
Ám a sárkánygének keverése mégse bizonyult olyan egyszerűnek.
Daegon azonban nagy reményeket fűzött Reptile-hoz.
Remélte, hogy Onaga DNS-ének maradványai megadják majd a tudósainak a kulcsot az áttöréshez.
Már persze, ha még időben lesznek.
Ugyanis alig pár hónappal Reptile felélesztése után a világon szétszórt kémeinek egyike jelentette neki azt, amitől már századok óta tartott: a testvére is felébredt, és látták őt az anyjuk templomának közelében.
Daegon tudta, hogy Taven minden bizonnyal megszerezte a neki szánt páncélt, amit az anyjuk a templomába rejtett.
Méghozzá sokkal jobban, mint az apjuk a kardjaikat, gondolta.
Daegon remélte, hogy a Lin Kuei-hez juttatott információk a bázisuk pontos helyéről mégiscsak kifizetődik a számára, még ha nem is úgy, ahogy azt elképzelte.
Az eredeti elképzelése a nindzsaklán lefejezése, esetleg a nem nyilvános átvétele lett volna, de ha most egyenesen hozzá vezetnék a testvérét, akkor....nos, azt még jobban a javára fordíthatja.
Már készen állt egy tervvel, amivel gondoskodhat róla, hogy a bátyja ne jelentsen többé gondot neki a versengésük során.
Már csak rá kellett vennie Tavent, hogy önszántából kövesse őt.
És Daegon már tudta is, hogyan...


10. fejezet: Testvérviszály

Taven alig hitte el, hogy a Vörös Sárkány bázisának kellős közepén nem mással futott össze, mint a saját testvérével.
Először azt hitte, hogy ő is ott raboskodott, de amikor közelebb lépett, észrevette, hogy Daegon a Vörös Sárkány szimbólumát viseli a köpenyén.
És a sejtése beigazolódott, mert az köszönésképp gratulált neki a páncélja megszerzéséhez, és közölte vele, hogy igen, csakugyan ő áll a klán mögött, amit már több mint kilenc évszázada alapított.
És azt is, hogy már nagyon régóta vár Taven felbukkanására.
Felderítők álltak lesben hosszú ideje a szüleik templomainál, és máshol is, ahol Taven nagy valószínűséggel felbukkanhatott nem sokkal az ébredését követően.
És ha nincs az a nagy felhajtás a Botan-dzsungel felett, akkor valószínűleg már Delia temploma előtt értesült volna Taven visszatéréséről.
Taven nem értette.
Daegon-nal kiskoruk óta vetélkedtek egymással, és igaz, többnyire Taven volt a győztes, de az a Daegon, akit ő ismert, sose ment volna el addig, hogy egy egész klánnal üldöztesse őt.
Márpedig neki ez volt a feltett szándéka.
Mindenáron meg akarta akadályozni, hogy Taven megtalálja Blaze-t, és ehhez a legegyszerűbb mód a testvére meggyilkoltatása lett volna.
Daegon még folytatta volna, de ekkor megzavarta a beszélgetésüket Mavado, aki, mielőtt a Nagymester kifejezhette volna a dühét, jelentette neki, hogy a számtalan felderítőcsoport egyike megtalálta Blaze-t. Daegon megparancsolta neki, hogy végezzen Taven-nel, majd nyomban elsietett.
Mavado tudta, hogy ez a nagy esélye visszaférkőzni Daegon kegyeibe, de a próbálkozása, mint Taven minden eddigi ellenfeléé, kudarcba fulladt.
Örült, hogy az egyik odakészített menekülőjáraton át sikerült élve kijutnia a laborból.
Taven azonban nem is akarta üldözőbe venni.
Ő Daegon-t akarta.
És azt, hogy merre találja Blaze-t.
Keresztülrohant a már jóval kihaltabbnak tűnő bázison.
Az egyik teremben viszont mégis ráakadt valakire.
Vagyis valakikre.
Egy, a Vörös Sárkány egyenruháját viselő ember egy fehér bőrű alakkal tárgyalt éppen.
Taven már messziről látta rajta, hogy a klántag minden bizonnyal egy áruló, aki a sápadtnak készül elárulni a szervezet titkait... valószínűleg éppen Blaze tartózkodási helyét.
A másik viszont nagy meglepetésére egyszerűen letépte annak fejét, majd eltette azt.
És csak ekkor vette észre Taven-t.
Egyetlen intésére ráuszította három testőrét, három nőt, bár Taven úgy sejtette, hogy azok valójában az Árnybirodalomból érkezhettek. Túl démonszerűek voltak az emberi külső alatt. És mialatt velük viaskodott, az ismeretlennek nyoma veszett.
A démonok legyőzése után (ami sajnos kicsit több idejét vette igénybe, mint remélte) azonban már semmi sem állta útját.
A teleportációs központban már nem látta ott Daegont... helyette viszont talált egy még mindig nyitott átjárót, és egy hüllőszerű lényt, amint éppen próbálta lezárni azt... azzal, hogy a láncokra vert Caro-val üvöltözött.
Taven nem habozott, gyorsan leütötte a hüllőt.
Caro hálás volt neki, de egyben sürgette is, hogy lépjen át minél hamarabb az átjárón, mert nem bírja már sokáig nyitva tartani azt.
Taven viszont nem adta fel, tudni akarta, mi folyik körülötte.
Caro bevallotta neki, hogy minden miatta történt.
Túl hamar ébresztette fel Daegon-t, és a tévedése miatt Argus és Delia is meghaltak.
Taven ezt egyszerűen nem akarta elhinni.
De Caro biztosította róla, hogy így van.
És Daegon az átjáró túloldalán lehet, hogy karnyújtásnyira van csak attól, hogy megszerezze a jutalmat. Taven nem késlekedhetett, de előtte megígérte Caro-nak, hogy visszajön és segít neki.
Az azonban mást tervezett.
A portál bezárása után Caro arra készült, hogy eltörölje a birodalmak felszínéről azt a borzalmat, amit Daegon épített az ő nevét felhasználva.
Caro minden megmaradt erejét összeszedve kitört a fogságából, és elkezdte módszeresen körbejárni a földalatti épületegyüttest, hogy mindenkit megöljön ott, akinek valaha is köze volt a Vörös Sárkányhoz.
Taven pedig átlépett az átjárón, és a túloldalon Édenia helyett... egy hatalmas hegy tetején találta magát az Árnybirodalomban.

10. Rész

Lefedett játékok: Mortal Kombat Armageddon


Eltérések a játék és a leírás között, egyéb megjegyzések:

Az Armageddon-hoz utólag kiadott karakterlapok igyekeztek minél több szálat elvarrni a Deception és az Armageddon között.
Mivel a lapok kiadását félúton abbahagyták a következő játék fejlesztése miatt, így a Taven-en kívüli események nagyja (például, hogy pontosan mi történt Jax-szel) máig tisztázatlan.


1. fejezet: Összeszedett darabkák

Egy istent nagyon nehéz megölni.
Szinte lehetetlen.
És ugyanilyen lehetetlen öngyilkosságot is elkövetnie.
Mert hiába pusztítja el valaki egy isten fizikai formáját, az esszenciája ugyanúgy megmarad.
Így hát Raiden se halt meg igazából, amikor egy kétségbeesett döntése után elszabadította a testében felhalmozott energiákat a Halálos Szövetség erődjében.
Csak szüksége volt némi időre, hogy összeszedje magát, és újjászülessen az otthonaként szolgáló birodalomban, a Földön.
Az esszenciája viszont jóval hamarabb gyűlt össze, mint az természetes lett volna.
Ráadásul az már nem egészen olyan volt, mint előtte.
Mintha Onaga vagy az általa birtokolt Kamidoguk hatással lettek volna rá.
Raiden fejében ugyanis a visszatérését követően már teljesen más gondolatok jártak, mint korábban.
A viharistennek elege volt.
Elege volt abból, hogy bármit is csinál, hogy megvédje a Földi Birodalmat, mindig akad egy újabb veszedelem, ami fenyegeti azt.
És most már a legerősebb Kiválasztottak is hasznavehetetlennek bizonyultak a számára.
Raiden úgy döntött, saját kezébe veszi a dolgokat.
De előtte még biztosítania kellett, hogy a Földön magán se akadjon senki és semmi, ami veszélyeztethetné a birodalmat.
Túl gyakran árulták már el annak saját lakói a gondjaira bízott birodalmat.
Valamit tennie kellett.
Szüksége volt valakire, aki elég erős ahhoz, hogy végezzen mindazokkal, akiket Raiden veszélyesnek tart a biztonságra nézve, és féltétlenül engedelmeskedik is neki.
Egy bajnokra, akit ő irányít.
A Halálos Viadal bajnokára.
Liu Kang-re.
Kang azonban halott volt.
A szelleme (bár Raiden ezt nem tudta) a Külső Világban próbált segíteni az Onaga elleni háborúban, a teste viszont ott volt a földön, egy kriptában a Wu Shi Akadémián.
Raiden pedig egész egyszerűen elvitte onnan a holttestet.
Tudta, mihez kell kezdenie vele.
Évszázadokkal ezelőtt, még amikor Shang Tsung volt a Torna uralkodó bajnoka, Raiden kiirtott egy szektát, a Houanokat, akik nekromanciát, halotti mágiákat akartak gyakorolni a Földön.
A katakombáik azóta is úgy álltak, érintetlenül, tele a varázseszközeikkel.
Raiden-nek nem kellett sokáig tanulmányoznia őket, hogy megértse az alapvető működési elvüket. Feltámasztotta Liu Kang testét, de annak nem volt szelleme, csak egy agyatlan, egykori életéből homályos emlékeket megőrző zombi lett belőle.
Raiden-nek azonban csak egyfajta emlékek kellettek, amik teljes egészében ott voltak: a bajnok harcművészeti tudása.
A Houanok láncai segítségével engedelmességre kényszeríttette a zombi Liu-t, majd elküldte őt, hogy végezzen mindazokkal, akiket a viharisten kijelölt a számára.
Ám mielőtt ő is távozott volna a katakombákból, megtörtént az, amitől tartott: az általa felhasznált sötét mágiák nem maradtak észrevétlenül, és megjelent előtte az egyik ősi ellensége… hogy egy olyan alkut ajánljon neki, amit Raiden valaha szó nélkül elutasított volna, most azonban némi töprengés után elfogadhatónak tartotta azt.
Ha másért nem, hát azért, hogy kiderítse, milyen szándékok állnak valójában az ajánlat mögött...


2. fejezet: Látomások

Johnny Cage borúsnak látta a helyzetet.
Igaz, a Kiválasztott harcosok mind visszatértek, és ismét a maguk urai voltak, hála Liu Kang-nek és az új barátjának, Ermac-nek, és az öregember, Shujinko még az őket rabigába hajtó Onaga-t is elintézte, de...
Liu Kang-et megölték (igaz, a szelleme továbbra is az élők világát járta) Raiden eltűnt, lehet, hogy meg is halt, Kitana-t és az édeniaiakat pedig jobban érdekelte a hadjáratuk a Külső Világ ellen, mint az, hogy segítsenek nekik.
Ráadásul Jax és Sonya is eltűntek valamilyen küldetésben, a többiek meg szervezetlenül kóboroltak a világok között.
Johnny jobban örült volna, ha legalább egy vezetőjük akad, de a jelek szerint senki se akarta vagy merte elvállalni ezt a szerepet.
Még Johnny se volt biztos benne, hogy mindenki hallgatna rá, hiába bizonyította már annyiszor, milyen remek harcos.
És ekkor kezdődtek az álmok.
Egyik se volt visszatérő, sőt, inkább már-már látomásoknak tűntek, mintsem álmoknak.
És mindegyikben egyetlen közös volt: Shinnok-ról szóltak.
A bukott Idősebb Isten, akinek több mint öt évvel azelőtti visszatérése okán Johnny képes volt visszakönyörögni magát a élők közé, nem tétlenkedett az eltelt idő alatt.
Johnny álmaiban látta, amint az isten szervezkedik valamit az Árnybirodalomban, de hogy mit, azt sose tudta pontosan kivenni.
És a színész érezte, hogy amit lát, az valóban megtörténik.
Sose voltak előtte hasonló képességei, még csak nyomaiban sem, mégis úgy érezte, hogy a megérzése helyes.
Talán történt vele valami, amikor Onaga a legutóbb feltámasztotta és elvarázsolta őt, ki tudja.
Viszont amikor az egyik látomásában Shinnok elhagyta az Árnybirodalmat, és felkereste Shang Tsung elhagyatott szigetét, a színész nem bírta tovább, úgy érezte, muszáj neki is felkeresnie az utolsó földi Torna elhagyatott helyszínét, hogy megbizonyosodjon a megérzése igazáról.
És a szigeten legnagyobb meglepetésére ott találta Shinnok-ot!
Kihallgatta, amint az az egyik alattvalójával beszél egy mágikus tükrön át.
Közelebb osonva Johnny felismerte a túloldalán álló Quan Chi-t.
A színész nem értette, hogy lehet a nekromanta életben, amikor tudomása szerint az meghalt Raiden-nel és Shang Tsung-gal együtt a viharisten önfeláldozásakor.
Most mégis ott állt, és engedelmesen hallgatta Shinnok-ot, aki olyasmikről beszélt Chi-nek, amitől Johnny ereiben megfagyott a vér.
A hallottak alapján mindaz, amiben addig volt részük, csak az előszele volt valami sokkal rettenetesebbnek...
Miután az isten megszakította a kapcsolatot, megfordult, és észrevette a leskelődőt.
Megpróbálta egy varázslattal ártalmatlanítani őt, de Johnny gyorsabb volt, és elverte az istent, akinek azonban sikerült elteleportálnia előle.
Bár Shinnok-ot nem sikerült elkapnia, a kis kaland arra jó volt, hogy meggyőzze Johnny-t, tényleg látnok vált belőle.
Nem késlekedett, azonnal összehívta a Kiválasztottakat a szigetre egy nagygyűlésre.
Attól tartott, hogy ha a megérzése helyes, és jól hallotta, amit hallott, akkor a birodalmakra leselkedő veszélyt ismét nekik kell majd elhárítaniuk... lehetőleg kicsit több szerencsével, mint a legutóbbi alkalommal.


3. fejezet: Trónfosztás... és trónvisszafoglalás

Mileena álma beteljesedni látszott.
A nővéreként pózolva elfoglalta nevelőapja palotáját, és a megszálló édeniai csapatokat kezdte lassan a saját gonosz befolyása alá vonni.
Ő uralta egymaga a Külső Világ jelentős részét, és még Édeniát is!
És úgy tűnt, hogy ez csak a kezdet számára.
De semmi sem tart örökké.
Különösen a jó dolgok nem.
Onaga bukásának híre alig érkezett meg a császári palotába, amikor az édeniai csapatok táborából olyan jelentést kapott, amit sehogyan sem akart elhinni.
A katonáit három halott mészárolta le.
Bár Mileena is visszatért egyszer a pokolból, az, hogy a harcmezőn leszúrt majd a shokanok temetési szokásai szerint elhamvasztott Goro, az állítólag egy mindennél elképzelhetetlenebb nagyságú mágikus robbanásban semmivé foszlott Shang Tsung és a Halálos Szövetség által kivégzett Shao Kahn egyszerre jelenjenek meg az ajtaja előtt, képtelenségnek tűnt számára... mégis, elég volt az ablakon kinéznie, hogy lássa a halálból visszatértek csapatát.
Testeket könnyen lehet készíteni mások alakjára, de az a hatalom és vérszomja, amivel a hármas az utolsó szálig levágta a katonáit, utánozhatatlan volt.
Mileena-nak már csak egy választása maradt.
Amikor a császár egyetlen lendítéssel betörte a trónterem ajtaját, Mileena két testőre közé és a támadók közé vetette magát.
Igencsak meglepődtek, amikor két sai fúródott hátulról a szívükbe.
Mileena eztán letette a fegyvert, és felajánlotta életét és szolgálatait a visszatért császárnak.
Shao Kahn (bár nem ismerte volna el mások előtt) meglepődött.
Tudta, hogy a nevelt lánya végezne vele, ha lenne rá alkalma, de az, hogy ilyen könnyedén lemondott mindarról, amit eddig elért, azt bizonyította a számára, hogy az túlságosan is retteg tőle, hogy szembeszálljon vele.
Legalábbis egyelőre.
Így hát letette a kalapácsát, és visszafogadta szolgájának Mileena-t.
A palota már az övé volt, de a Külső Világ még nem.
A birodalma visszahódításához azonban többre volt szüksége a palota még megmaradt, hozzá hűséges személyzeténél és a három szolgájánál.
De előtte még az ő helyzetüket is el kellett rendeznie.
Shang Tsung ugyan sikeresen visszaváltoztatta az új testét olyanná, amilyen az volt, de a hatalma még mindig töredéke volt annak, amit a császár szolgálatába állított annyi évszázadon át.
A varázslónak lelkekre volt szüksége.
És a császár tudta, hol találhatnak gyorsan sokat. Felkeresték a Szövetség volt erődjének helyszínét. Felkeresték Sun Do falvát.
Li Mei falujának esélye sem volt a császár és Goro ellen.
Egyesével végezték ki őket, miközben Shang Tsung ott állt mögöttük, és begyűjtötte a falusiak lelkeit. Miután egyetlen lélek sem maradt már ott, távoztak.
Tsung elég erősnek érezte magát, hogy teljesítse az ura parancsait  (bár ahhoz nem, hogy megpróbálja elszakítani azt a köteléket, ami Kahn-hoz kötötte őt.)
És a hatalmára szükség is volt.
Mert Goro ugyan hálás volt a császárnak, hogy visszahozta őt a halál markából, de az egyezségük arról szólt, hogy a shokan herceg az esetben áll csak Shao Kahn mellé, ha az jelentős előnyhöz juttatja a népét a kentaurokkal szemben.
Shao Kahn pedig állta a szavát.
Varázslója és a saját mágikus képességei segítségével elszabadított egy varázslatot, ami végighullámzott az egész Külső Világon, és a kentaurokból... minótauruszokat alkotott.
A változás azonban nem csak külsőségekben jelent meg, a négylábúból kétlábúvá válás valójában csak annak a fizikai kivetülése volt, hogy a kentaurok ereje a varázslatnak köszönhetően a töredékére csökkent... és egyben a mágia két elkövetőjét táplálta.
A halottak visszatérése azonban ezzel nem ért véget.
Mileena már tényleg azt hitte, hogy tényleg egyetlen Kiválasztott harcos se képes halott maradni se a Fény, se a Sötétség oldalán, mert urait pár hét múltán felkereste Quan Chi is.
És valamivel később hozott magával még egy látogatót, hogy Shao Kahn és Tsung számára felajánlja egy új, négyes Szövetség létrejöttének lehetőségét, aminek a segítségével a kvartett könnyűszerrel magához ragadhatná a hatalmat a birodalmak felett, már amennyiben Chi új értesülései helyesnek bizonyulnak egy új hatalmi tényező felbukkanásával kapcsolatban...


4. fejezet: Vámpírvadászat

Nitara-t nem érdekelték a birodalmak között dúló hatalmi viszályok, se a Halálos Viadalok, ő csak annyit akart hogy a világa, Vaeternus, visszakapja a függetlenségét, és a Moroi-nemzetség, a vámpírok népe, nyugodtan élhessen úgy, ahogy ők akarnak.
És úgy tűnt, hogy Shao Kahn bukása után egy sárga páncélos idegen (némi cselszövés árán megszerzett) segítségével ez sikerült is.
Összetörte a mágikus gömböt, ami Vaeternust a Külső Világhoz csatolta, és legközelebb már arra eszmélt, hogy otthon van.
Ám a hazatérése minden volt, csak örömteli nem.
Alig pár hét telt csak el a függetlenség visszanyerése óta, de a birodalom külső részeiből máris nyugtalanító hírek érkeztek.
Vámpírok tömegeit mészárolták le, és a néhány túlélő állítása szerint ezért egyetlen nő volt a felelős. Nitara személyesen indult el kivizsgálni az esetet, és imádkozott az Idősebb Istenekhez, hogy az tényleg ne az legyen, amitől rettegett... hogy ne a régi legenda váljon ismét valóra.
Az Árnybirodalomban létezése óta rengeteg nagy hatalmú ereklye halmozódott fel.
Azok java része mégse talált még új gazdára, köszönhetően annak, hogy bármennyien is voltak, az Árnybirodalom végtelen, ráadásul sok szintre oszló kiterjedése miatt annak valószínűsége, hogy bárki rátaláljon egyre, jóformán semennyi sem volt.
Ám attól még időről időre mégis előfordultak ilyen esetek.
Ilyen volt a Szent Kriss is.
Legalábbis Ashrah így nevezte a fegyvert, amit a pokol egyik bugyrában talált a földön heverve.
Bár nem volt teljesen meggyőződve róla, de mintha az hívogatta volna őt.
Ashrah eleinte azt hitte, csak egy közönséges varázskardot talált, amivel megnövelte a túlélése esélyeit a fajtájától, az oniktól nyüzsgő birodalomban.
Ám ahogy egymás után vágta le vele a démonokat, úgy érezte, egyre gyengül az Árnybirodalom hatalma a lelke felett.
Mintha a penge megtisztítaná őt, ahogy sorra pusztítja vele a sötét lelkű lényeket.
Végül eljutott arra a pontra, hogy úgy érezte, már csak egyetlen, lehetőleg minél gonoszabb démont kell megölnie, és a lelke végre elhagyhatja a poklot.
És már tudta is, ki legyen az.
Hallott róla, hogy a Külső Világ császára a lélekmágiája segítségével létrehozott egy szörnyet, egy lelkekből összefércelt lidércet, hogy az őt szolgálja.
És ez a jelenés nemrég visszatért az Árnybirodalomba.
Ashrah tudta, hogy itt a nagy lehetősége kijutni a pokolból.
És ehhez csak el kellett volna pusztítania Ermac-ot.
Ám előtte meg kellett találnia őt.
Nem sejtette, hogy az meg pont őt keresi.
Ashrah áldozatai között ugyanis sok olyan démon és szellem volt, akik Shao Kahn szövetségeseinek számítottak, és a császárnak nem tetszett, hogy az egyre fogyatkozó támogatóit egy önjelölt démonirtó tovább ritkítja.
Lehet, hogy Ashrah és Ermac örökké elkerülték volna egymást, lehet, hogy hamarosan maguktól is egymásra bukkantak volna, de a lényeg az, hogy végül sor került a találkozójukra, hála az akkor épp ott kalandozó Shujinko-nak.
De az nem úgy alakult, ahogy elképzelték.
Ashrah nem tudott Ermac fölé kerekedni, a lidérc telekinetikus ereje sok volt neki… de az se végzett vele, mert Ashrah-nak sikerült elmenekülnie előle.
A lidérc végül feladta a hajszát és visszatért a Külső Világba, hogy ott aztán Shao Kahn a kudarcából okulva elbocsássa őt a szolgálatából.
Ermac évtizedeken át céltalanul tévelygett eztán a világok között, mígnem egy nap végül belebotlott Kenshi-be.
Ashrah is hosszú ideig nyalogatta a küzdelmük során szerzett sebeit, és inkább megmaradt utána a kisebb hatalmú démonok vadászatával, de néhány évtized után ismét ráunt erre, és elhatározta, ismét megpróbál egyetlen, nagy hatalmú lidérc megölésével megszabadulni a Pokol fogságából.
Új célpontot szemelt hát ki magának: az Árnyéktestvériség leghírhedtebb tagját, Noob Saibot-ot.
De a fáradozása felesleges volt, mert mire az Árnyéktestvériség központjába ért volna, ahol sejtése szerint Noob tartózkodott, elég démont ölt meg ahhoz, hogy a penge izzani kezdjen a kezében, és ő egy ragyogó helyen találja magát csupa nagy hatalmú lénytől körülvéve.
Azok bajnokuknak nevezték ki őt, és megbízták azzal, hogy tisztítsa meg a birodalmakat egy fajtól, ami nagyobb veszélyt jelent az élőkre, mint bármi más az ismert létsíkok között.
Ashrah gondolkozás nélkül elfogadta az isteneknek vélt lények ajánlatát, a következő pillanatban pedig egy sötét helyen, az örök éjszaka világában találta magát.
És hozzálátott véres hadjáratának a Fény nevében...
Nitara sejtése beigazolódott.
Valaki tényleg visszahozta a Datusha-t a pokolból, ahová megszámlálhatatlan évszázaddal ezelőtt vetették azt, és arra használta, hogy tömegével vágja le a vámpírokat.
A penge régóta él a népének legendái között.
Ez az egyetlen fegyver, amitől az egész vámpírnemzet retteg, mert egyetlen vágással képes végezni bármelyikükkel.
De tudomásuk szerint csak egy vámpír képes forgatni azt, akinek aztán a fegyver beférkőzik a tudatába, és elhiteti vele, hogy amit tesz, valójában isteni lények megbízásából teszi a jó nevében.
És nincs semmi, ami kizökkenthetné őket ebből az illúzióból.
Nitara felkereste a vámpírok legbölcsebbjeit, akikkel együtt áttanulmányozták a legősibb feljegyzéseket, amiket csak találtak még arról az időről, amikor az elátkozott penge Vaeternusban volt, mielőtt száműzték volna azt az Árnybirodalomba.
De nem sikerült sokat kideríteniük.
Az egyetlen utalás az volt, hogy a penge erejét meg lehet törni egy édeniai kráterben, köszönhetően az ottani különös mágikus (feltételezhetően az Idősebb Istenektől vagy még egy náluk is ősibb forrásból származó) energiáknak.
Nitara ugyan felismerte a helyet a leírása alapján, de nem tudta, hogy az a bizonyos erő vajon ott van-e még ennyi idő után is.
Mivel azonban nem volt más esélyük, útra kelt Édenia felé.
Az odafelé vezető úton azonban frissen megölt vámpírok garmadájába botlott.
És egyben a gyilkosukra is, egy fehér ruhába öltözött nőre.
Nitara-t, bár tudta, hogy a küldetésén az egész népe sorsa múlhat, elöntötte a harag, és rátámadott a vámpírvadászra.
Az azt hitte, újabb könnyű préda akadt az útjába, de akárcsak Ermac-nél, most is csalódnia kellett.
A női vámpír legyőzte őt, bár a fegyverét nem sikerült elvennie.
A penge pedig hajtotta őt, hogy végezzen a vámpírral, ne hagyja őt elmenekülni.
Ashrah üldözőbe vette NitarA-t, és elhatározta, hogy addig nem nyugszik, amíg el nem kapja őt, bármennyi időt is vegyen ez igénybe.
Nitara pedig közben reménykedett, hogy sikerült annyira magára vonnia a vámpírgyilkos figyelmét, hogy az csak vele törődjön, semmi mással.
Ezzel talán sikerül elcsalnia őt Édeniába a kráterhez.
Már csak azért kellett imádkoznia, hogy ne legyen ott nappal, amikor odaérnek az édeniai átjáróhoz...


5. fejezet: Isteni közbeavatkozás

Istenként Fujin sok mindennek volt már szemtanúja, közte még Idősebb Istenek meggyilkolásának is... de az, ami Raiden-nel történt, még őt is meglepte.
Nem értette, mi történt barátjával, aki egykor még a Földet is rábízta, amikor egy évre csatlakozott az Idősebb Istenek sorához.
Raiden ugyanis úgy viselkedett, mint aki megveszett.
Szembeszegült az élet törvényeivel, és feltámasztott egy lélektelen holtat (ráadásul egykori pártfogoltja és barátja, Liu Kang holttestét) és arra használja azt, hogy lemészároljon mindenkit, akit veszélyesnek vélt. Akárhogy nézte, Raiden lelke sötétté vált, ami ellentmondott mindannak, aminek történnie kellett volna. Egy isten esszenciájának szétszóródásakor, amit sok halandó a halálának vélne, az energiái lassan visszatérnek az istennek otthont adó birodalomba, ahol aztán idővel újraformálják őt.
De ilyenkor az előző élet minden emléke törlődik, az isten a jó és a rossz közötti vékony határmezsgyén áll, és a fejében csak a saját létének célja található.
Ilyenkor kell eldőlnie, hogy a feladatát milyen módszerek segítségével hajtja végre.
De Raiden a jelek szerint mindenre emlékezett.
Még olyasmire is, amit jobb lett volna, ha inkább elfelejt.
És Fujin-t kifejezetten aggasztotta, amit Kang-gel tett.
Ezért felkereste a bajnok legjobb barátját, Kung Lao-t, aki Raiden után nem sokkal tért vissza a Külső Világból, és akit teljesen megdöbbentett, hogy a barátja holttestének hűlt helye, az pedig különösen, hogy a szerzetesek szerint azt Raiden vitte magával.
Amikor Fujin megkereste őt, hogy fogjanak össze, és próbáljanak közösen utánanézni annak, mi történt Liu Kang-gel, Lao azonnal csatlakozott hozzá.
Az útjuk viszont nem tartott sokáig.
Még csak arra sem voltak képesek, hogy utolérjék a zombi Liu-t (akinek, mivel nem volt lelke, Fujin se érezhette, merre van), mikor Lao hívást kapott Johnny Cage-től, hogy a birodalmakat fenyegető újabb veszély miatt azonnal keresse fel őt Shang Tsung szigetén.
Kung Lao nem szívesen hagyott fel a kereséssel, de a kötelességérzete győzedelmeskedett, ezért a sziget felé vette az irányt.
Fujin is vele tartott, sőt, a képességének hála sikerült elég hamar odaérniük.
A Kiválasztottak nagy része velük közel egy időben érkezett.
Egyikük se tudta, miről lehet szó, ezért kivétel nélkül mind meglepődtek, amikor Johnny Cage eléjük terjesztette, hogy álmában meglátta, amint Shinnok valamit szervezkedik.
Természetesen senki se akarta elhinni, hogy a színésznek látnoki képességei lennének.
További kétkedés fogadta a szavait, amikor elmesélte, mit hallott magától Shinnok-tól a szigeten nem sokkal az érkezésük előtt: az isten arról beszélt, hogy össze akarja gyűjteni Quan Chi segítségével a Sötétség erőit, hogy felkészüljenek egy harcra, aminek valahol Édeniában kell lezajlania egy kráter környékén, és amelyik harc győztese elnyeri a jogot, hogy istenné váljon... és egyben megakadályozza a birodalmak pusztulását is.
Fujin, akárcsak a többiek, nehezen akarta elhinni ezt.
Találkozott már Johnny Cage-dzsel amikor az visszatért az életbe, és nem alakultak ki túl jó benyomások benne a színészről.
De ekkor megérzett valamit… valamit, amit először nem tudott hova tenni.
Egy ismerős erőt... Argus erejét... de az mégse teljesen olyan volt, mint ismerte.
Ráadásul Argus-t évszázadok óta nem látta már senki sem.
Ekkor Fujin-nak eszébe jutott, hogy az édeniai védőistennek volt két fia, akiknek azonban jóval az apjuk eltűnése előtt (sőt, ha jól emlékszik, jó pár évezreddel előtte) nyomuk veszett.
Lehet... nem, biztos volt benne, hogy az egyiküket érezte meg. Vagyis... ahogy összpontosított, érezte, hogy ott van a másikuk is.
Eddig valamiért nem tűnt fel neki, de most, hogy kereste, érezte, hogy ott van a másik testvér is valahol... valahol a bolygón.
Vagyis Argus ide hozta őket akkor... valamiért.
De miért?
Argus felesége jósnő volt... sőt, ha Fujin jól emlékezett, Édenia történelmének legnagyobb hatalmú látnoka.
Lehetséges lenne, hogy az isten szándékosan rejtette volna el őket a Földön, mert a feleségétől tudta, hogy valami be fog következni... valami, amihez két félisten kell, hogy megakadályozza... vagy éppen, hogy végrehajtsa?
Túl sok volt a kérdés, a bizonytalanság.
De az biztos volt előtte, hogy Johnny Cage szavai hirtelen mégse tűntek olyan valószínűtlennek.
Ha tényleg közeleg az Armageddon, a birodalmak vége, azt olyan eseményeknek kell megelőzniük, amik felborítanak minden addigi egyensúlyt.
Lehet, hogy Raiden is ennek az áldozata?
Nem tudta.
A legfontosabb az volt a számára, hogy kiderítse, mi áll az ikrek ébredése mögött.
Ehhez viszont nem elég felkeresnie őket, több információra lesz szüksége, amiket talán megkaphat az istentársaitól.
De előtte még szólnia kellett a többieknek.
Johnny Cage-et alaposan meglepte, hogy a sok hitetlenkedő között pont egy isten adott hitelt a szavainak.
Vagy olyasmi.
Fujin ugyanis megosztatta a jelenlévőkkel a felfedezését, és a gondolatai egy részét is ezzel kapcsolatban.
Utasította őket arra, hogy biztos, ami biztos, gyűjtsék össze a Fény erőinek Kiválasztottait, és gyűljenek ők is össze Édeniában, a Shinnok által említett helyen.
Ő azonban előtte még tett egy kis kitérőt, és felkereste az isteneket.
És amit ott megtudott, attól úgy érezte, nem lett sokkal bölcsebb.
Az istenek közül senki se tudta pontosan, mit akarhatott Argus a fiaival, az Idősebb Istenek pedig szokás szerint figyelemre se méltatták őt.
Akárhogy is, Fujin-nak több időre lett volna még szüksége, hogy alaposabban utánajárjon az ügy hátterének, ehhez viszont meg kellett akadályoznia, hogy a testvérek találkozzanak egymással.
De érezte, hogy Taven egy átjáró segítségével Daegon közelébe jutott, úgyhogy ő is azon nyomban elteleportált oda, hogy (ha kell erőszakkal is, de) rávegye Taven-t a távozásra.


6. fejezet: A farkasok útján

Nightwolf meg volt győződve róla, hogy meghalt.
De megnyugvást talált ebben a gondolatban, hisz az életét azért adta, hogy megmentse az otthonát és még ki tudja, hány birodalmat a rabszolgasorstól.
A Bűnfaló varázslata működött, még látta, ahogy a Sárkánykirályt rabul ejti az Árnybirodalomban felállított lélekcsapda ereje, márpedig biztos volt benne, hogy még a legendás erejű Onaga-nak sincs akkora hatalma, hogy kitörjön onnan.
Ez volt Nightwolf utolsó emléke, mielőtt összerogyott volna a megerőltetéstől, amit a Bűnfaló magában hordozása okozott a testében és a lelkében.
De Nightwolf tévedett.
Nem halt meg.
Bár egy dologban nem tévedett, csakugyan átkerült a szellemvilágba, a helyre, ahol a törzsének védőszellemei lakoztak, és amit ő is felkeresett gyakran, amikor a sátrában meditált.
A szellemek azonban, akik mint mindig, most is farkasok alakjában jelentek meg neki, megnyugtatták őt, hogy nem halt meg, mindössze annyi történt, hogy amikor a lelke megszabadult a törzse bűneitől, meg is tisztult egyben, márpedig az Árnybirodalom nem tűri meg magában a tisztalelkűeket, is kiveti őket magából.
Viszont Nightwolf túl gyenge volt ahhoz, hogy egészen a Földi Birodalomig jusson, ezért megrekedt félúton, az otthona és a túlvilág között.
A szellemek jó híre az volt, hogy segítenek neki kijutni onnan, hisz élőknek semmi keresnivalójuk a szellemek birodalmában.
A rossz hír viszont az, hogy az út a saját világa ideje szerint és az ő szemszögéből is meghatározhatatlan ideig fog majd tartani.
Lehet, hogy csak pillanatok fognak eltelni az eltűnése óta, és ő is pár lépés után otthon találja magát, de az is, hogy évekig velük együtt fog barangolni a végtelen szürkeségben.
Hogy saját szemszögéből nézve mennyi időt vett az út igénybe, később nem tudta volna megmondani. Volt, hogy úgy emlékezett rá, egy örökkévalóságig bolyongott, de volt, hogy csak annyi rémlett neki, hogy amint az utolsó farkasszellem is elhallgatott, máris odahaza találta magát.
Annyiban viszont biztos lehetett, hogy a saját otthonában hónapok teltek el a távozása óta.
És az útja még közel sem ért véget.
Mert jóformán még csak le se pihent, máris meghallotta Johnny Cage, egy általa még csak a filmvásznon látott Kiválasztott Harcos hívását egy szigetre, amiről addig sose hallott, mégis tudta, hogyan jusson el oda.
A találkozón elhangzottak furamód ismerőnek tűntek a számára.
Bár a megérkezésekor nem emlékezett ilyesmire, a színész, majd később a szélisten szavainak hatására felrémlett benne, hogy a szellemek figyelmeztették őt.
Figyelmeztették arra, hogy harcosok gyülekeznek az egyik birodalomban, hogy megvívják a mindent eldöntő csatát, de mellett még valami olyasmire is, hogy a küzdelmük egyáltalán nem az, aminek látszik. Egy sokkal sötétebb erő áll a háttérben, de Nightwolf hiába gyötörte az agyát, nem tudta felidézni magában a szellemek pontos intelmeit.
Úgy tartotta helyesnek, hogy egyelőre nem említi ezt meg a többieknek.
Ha valóban valaki más játékában játszanak mindannyian, nem lehet megmondani, az figyeli-e őket. Mindenesetre a jelek arra mutattak, hogy a szellemeknek minden tekintetben igazuk volt.
A találkozó után Nightwolf-ot megkereste egy szépséges, ismeretlen nő, aki Kitana-ként mutatkozott be neki, és egy igen furcsa szívességet kért tőle.
Azt, hogy vegye át tőle Liu Kang spirituális horgonyának szerepét.
A halott bajnok szelleme ugyanis még mindig Kitana-hoz kötődött, ám a hercegnő attól félt, hogy a szerelme kísértetének látványától nem lesz képes az előtte álló feladatra, az édeniai gyülekezőre, és egyben az otthona felkészítésére koncentrálni.
Nightwolf tudta, hogy amúgy se vennék hasznát, amíg haza nem tér, hogy még jobban elmerüljön a sámánmágia tanulmányozásában, és annak segítségével utánajárjon, mi folyik valójában körülöttük, így teljesítette a hercegnő kérését.
Liu Kang onnantól fogva Nightwolf szelleméhez kötötten tartózkodott a Földön.


7. fejezet: Quan Chi túrája

Quan Chi nem tudta, hogy mérhetetlenül szerencsésnek vagy bosszantóan pechesnek gondolja-e magát. A kezében volt minden: megölte a Fény Kiválasztott Harcosait, legyőzte a viharistent, és még a „társa”, Shang Tsung is eszméletlenül hevert a lábai előtt, arra várva, hogy Chi végezzen vele... jobban uralta Shinnok amulettjét, mint valaha... a Sárkánysereg parancsait várva állt az erődje bejárata előtt... megállíthatatlan volt... erre minden, amit addig valaha elért, egyetlen pillanat alatt kicsúszott a kezei közül. Most se sereg, se amulett, se hatalom, se világhódítás.
Mégis, ha az utolsó pillanatban nem veszi észre maga mögött, hogy Raiden mire készül, lehet, már nem is élne.
Még most sem volt képes elhinni, hogy tényleg sikerült egy töredékpillanattal a robbanás előtt befejeznie a teleportációs varázslatot, és visszatérnie az otthonába.
Viszont azt már nem tudta, hogy utána mihez kezdjen.
A hatalmának forrása kicsúszott a kezei közül, és nem volt már senki sem, akivel összefoghatott volna...
És ekkor kereste fel őt Shinnok.
Egykori gazdája meglepő módon nem haragudott rá.
Vagy nem tudta, hogy Quan Chi végig becsapta őt az amulettel kapcsolatban, vagy valamiért nem érdekelte őt.
Shinnok pusztán annyit akart tőle, hogy fogadjon ismét feltétlen hűséget neki, mert az isten ismét hasznát tudná venni egykori legfőbb varázslója képességeinek.
Chi ismerte már annyira Shinnok-ot, hogy tudja, egykori urában is legfeljebb annyira lehet megbízni, mint őbenne, de a viselkedéséből az is kitűnt neki, hogy a bukott isten forgat valamit a fejében, habár igencsak szokatlanul viselkedett.
Shinnok első megbízása Quan Chi számára egy kisebb körút volt.
Chi feladata az volt, hogy keressen fel három személyt, akik létfontosságúak lehetnek ura terveiben.
Bár hogy pontosan hogyan, hisz három teljesen különböző személyről volt szó, a nekromanta nem értette. Shinnok terve egyelőre teljesen homályos volt a számára.
Shinnok tisztában volt vele, hogy Quan Chi ereje jelentősen megfogyatkozott, ezért mellé adott két régi ismerőst is: Jataaka-t és Kia-t, azt a két női démont, akik még akkor voltak Chi személyes testőrei, amikor az először megszerezte a Szent Amulettet.
Chi nem tudta, hogy volt képes Shinnok feltámasztani a Sub-Zero által megölt démonokat, és még az emberi formájukat is visszaadni, de jelen helyzetében nem merte még kérdőre vonni az istent.
Helyette elindult, hogy teljesítse a megbízását.
Az első, akit meg kellett keresnie, egy bizonyos Jarek volt.
Chi annyit tudott róla, hogy ugyanabból a földi klánból jött, mint Kano, akit felajánlott nem sokkal azelőtt Mavado-nak, és hogy mindenki halottnak hitte őt, miután Shinnok visszatérését követően nem sokkal az őt üldöző Kiválasztottak egyike lehajította őt egy szakadékba.
Jarek a késével tompította a zuhanását akkor.
Túlélte, de így is évekbe telt neki, míg teljesen felépült.
Ha nem Édeniában, hanem bárhol máshol történik vele az eset, biztosan ott pusztult volna, így azonban pár kedves helybéli befogadta őt, és felgyógyította.
Jarek természetesen egy különösen kegyetlen halálnemmel hálálta meg a gondoskodásukat.
Sőt, onnantól fogva mintha egész életét annak szentelte volna, hogy a kivégzések minél kegyetlenebb és fájdalmasabb módjait próbálja meg kidolgozni vagy eltanulni.
Ősi tekercseket kutatott, amik ezzel a témával foglalkoztak.
És Quan Chi is egy ilyen ajánlattal kereste meg őt.
Megígérte Jarek-nek, hogy bevezeti a legbrutálisabb kivégzések rejtelmeibe, ha az hajlandó Shinnok oldalán harcba szállni egy bizonyos csatamezőn egy előre megadott időpontban.
Jarek-nek kedvére volt az ajánlat, elfogadta azt.
Az első küldetés könnyedén megvolt hát.
A következő célpontja szintén Édeniában volt.
Az ő előkerítése már nem ígérkezett olyan könnyűnek, mint a Jarek által hátrahagyott holttesthalmok követése, mert Rain, az édeniai áruló, még mindig bujkált a helyi hadsereg elől, mióta sikerült megszöknie Jade táborából.
De Shinnok a jelek szerint tudhatott róla valamit, amit Chi nem, mert egész pontosan sikerült meghatároznia Rain helyzetét.
Igaz, Chi így is napokig bolyongott az édeniai erdőségben, míg rátalált Rain-re, de ha az ura nem mondja meg neki, hogy azon a környéken kell keresnie, talán sose akadt volna rá.
Rain bizalmát már nem volt olyan egyszerű elnyerni, de Shinnok azt is előre tudta, mit kell majd mondani neki.
Quan Chi megmutatott Rain-nek néhány ősi édeniai iratot, amik azt bizonyították, hogy Rain valójában nem hogy nemesi, de egyenesen isteni vérből származik: ő is Argus, Édenia egy ideje eltűnt védőistenének leszármazottja.
És mint ilyen, neki is joga van arra az örökségre, amit az isten a két fiának, Taven-nek és Daegon-nak szánt.
Chi elmagyarázta Rain-nek, hogy egy közelgő csatában, ahol minden harcos össze fog majd gyűlni, Shinnok hajlandó lesz elintézni Rain számára, hogy elsőként jusson el a célig, ha az hajlandó szövetséget kötni az istennel.
Rain-t, akit egész életében nélkülöztek, kecsegtette az ajánlat.
Ígéretet tett Chi-nek, hogy ott lesz a megadott időpontban, de előtte még megpróbálja felkutatni az Ikreket, hogy biztosítsa, azok még véletlenül se érjenek el a céljukig...
Csak egyvalaki volt hátra, bár ő közel sem olyan szerepet kapott Shinnok terveiben, mint az előző kettő. Ám mielőtt Chi felkereste volna őt, a testőrei valami különös dologra hívták fel a figyelmét.
Azt mondták, érzik, hogy a nővérük, Sareena, aki évekkel ezelőtt elárulta Quan Chi-t és Shinnok-ot, újra az Árnybirodalomban tartózkodik, méghozzá démoni alakjában.
Chi nem hagyhatott veszni egy ilyen lehetőséget.
Hazatért.
A pokolban csakugyan ott volt Sareena.
Elmenekült, amíg képes nem vált visszanyerni az emberi alakját és visszamenni a Földi Birodalomba, a neki menedéket nyújtó Lin Kuei-hez.
De minél tovább maradt ott, annál jobban érezte, ahogy a hely gonoszsága kezd visszatérni belé.
És ekkor jelent meg előtte Quan Chi.
A nekromanta megpróbálta rávenni őt, hogy csatlakozzon újra hozzá, és akkor mindent megbocsát neki. Sareena megpróbált ellenállni neki, küzdött saját természetével, nem akarta elárulni azt, aki segített rajta. De Chi befolyása és mágiája erősebb volt, visszaváltoztatta Sareena-t emberi alakjába, és szembesítette őt a valódi természetével.
A mágia hatott, Sareena megtört, és csatlakozott nővéreihez.
Még a Lin Kuei átjáróját megnyitó amulettet is átadta Quan Chi-nek, hogy bizonyítsa hűségét.
A négyes útja ezután a Földre vezetett.
De nem a Lin Kuei-hez, hanem egy olyan helyre, amiről Chi addig még csak nem is hallott.
Egy földalatti bázisra, ahol ezúttal nem egy újabb harcost kellett toborozniuk, hanem egy informátortól kellett átvenniük egy lemezt.
Az viszont üres kézzel érkezett a találkozóra.
Azt mondta, attól félt, hogy rajtakapják, ezért a fejében tárolta el a kért információt.
Quan Chi egyszerűsített a dolgán: letépte a technikus fejét, majd a hóna alá csapva távozott... volna, ha nem látott volna meg ebben a pillanatban egy szemtanút.
Mivel Shinnok utasítása az volt, hogy senkinek sem szabad meglátnia ott őket, így utasította a testőreit, hogy gondoskodjanak a leskelődőről, majd visszatért a palotába az urához.
A három nődémon könnyű prédának hitte a magányos harcost.
Nem tanultak a Sub-Zero-val történtekből.
Igaz, ő egyesével győzte le őket, most pedig egyszerre támadtak az idegenre, az mégis föléjük kerekedett, igaz, a nővérek gondoskodtak róla, hogy ne legyen könnyű dolga.
De a végeredményen ez se változtatott: Kia, Jataaka és Sareena is eszméletlenül hevertek a laborban. Quan Chi hiába várt rájuk az Árnybirodalomban, és végül kénytelen volt nélkülük útnak indulni a következő küldetésére.
Shinnok-nak nem tetszett ez, mert tartott attól, hogy a nődémonok ott rekedtek a bázison, ami esetleg kellemetlenséghez vezetett volna a terveit illetően.
Ráadásul mivel Chi-t az idő sürgetése miatt egyedül kellett útnak indítania, így a biztos siker érdekében meg kellett növelnie annak hatalmát.
Később ugyan Kia és Jataaka visszatértek a citadellájába, és a jelentésük szerint senki se vette észre őket (már csak azért is, mert akit csak láttak, mind halott volt), de Sareena-nak megint csak nyoma veszett.


8. fejezet: Lélekcsapdában

Onaga helyzete roppant kényelmetlennek volt mondható.
Halandó mércével mérve felfoghatatlan ideje egy tojásban kellett várakoznia, hogy feltámadhasson és bosszút állhasson a gyilkosán, Shao Kahn-on, több évtizedig kellett néznie, ahogy az a kétbalkezes Shujinko próbálja összegyűjteni a Kamidogukat (szívesen bízta volna másra is, de senki se tűnt elég hiszékenynek és megfelelő módon ostobának ahhoz, hogy ennyi időn át becsaphassa őt) és hiába sikerült megszereznie a Szent Amulettet, a serege porrá omlott, a terveit meghiúsították, és akárhogy próbálta, sehogyan se tudta egyesíteni a Kamidogukat, amik a sérthetetlenség mellé jóformán korlátlan hatalommal ruházták volna fel őt a legendák szerint.
És a sértés fokozásaképpen annak a féleszű Shujinko-nak vénségére benőtt a feje lágya, és rájött, hogyan cselezze ki őt.
Elpusztította a Kamidogukat, és jóformán agyonverte őt.
De még talán onnan még meg tudott volna menekülni, ha egyszer csak nem találja magát az Árnybirodalomban, egy lélekcsapdában, amiből bárhogyan próbált, nem tudott kiszabadulni.
Sovány vigaszt jelentett a számára, hogy a csapda alkotója a szeme előtt lehelte ki a lelkét.
Onaga olyan kelepcébe esett, amiből lehet, hogy az idők végezetéig sem lesz képes kiszabadulni.
De az örökkévalóság néha igencsak rövidnek tud bizonyulni.
Alig telt el néhány hónap, és felkereste őt valaki.
Onaga felismerte a bukott istent, Shinnok-ot.
Az pedig alkut ajánlott neki: kiszabadítja Onagát a lélekcsapdából, még azt is elintézi, hogy visszatérhessen az élők közé, sőt, visszajuttatja őt a Külső Világ trónjára is, a Sárkánykirálynak ezért cserébe pusztán egyetlen dolgot kell megtennie neki.
Onaga legszívesebben azt üvöltötte volna, hogy ő senkit se szolgál, legyen az isten vagy halandó, de tudta, hogy ez lehet az egyetlen esélye kijutni onnan.
És a szolgaság, nem, az átmeneti szolgaság még mindig elviselhetőbb, mint az örökké tartó raboskodás. Kelletlenül ugyan, de bólintott.
Shinnok pedig összegyűjtötte minden erejét, ami csak a pokolhoz volt köthető, és lassan, de biztosan megtörte a varázslatot, ami Onaga-t az Árnybirodalom egyetlen kicsiny szegletéhez láncolta.
Az első ígéretét tehát teljesítette, de Onaga még mindig halott volt.
Shinnok a feltámasztásáig kis türelmet kért, és addig is elmondta neki, hogy mit kér tőle.
Onaga nem értette, miért van az istennek feltétlen szüksége arra, hogy segítsen neki legyőzni egy közönséges tűzelementált, de különösebben nem is érdekelte.
A kiszabadulása első pillanatától fogva legszívesebben azonnal darabokra szaggatta volna Shinnok-ot. Annak terve ugyanis egy olyan lépésre kényszerítette volna őt, amibe más körülmények között semmiért sem lett volna hajlandó belemenni.
Egyetlen oka volt annak, hogy visszafogta magát.
Tudta, hogy olyasmi van készülőben, ami még az ő figyelmére is méltó lehet.
Hisz ha Shinnok titokban tényleg olyan nagy hatalmú harcosokat gyűjt maga mellé, mint amilyeneket említett, akkor bármi is legyen a terve, annak gyümölcse talán még a Kamidoguk hatalmával is vetekedhet.
Így Onaga olyasmit tett, amit sárkányemlékezet óta nem: szerepet játszott.
A kelletlenül ugyan, de engedelmeskedő szolga szerepét.
És amint elhagyták a száját a beleegyező szavak, hirtelen minden elsötétült körülötte...
Onaga egy pillanatra azt hitte, máris elárulták, de ekkor hangokat hallott maga körül.
Kinyitotta a szemét.
A saját, régi testében találta magát, a kriptája mélyén.
Körülötte pedig ott állt Shang Tsung, gyűlöletének célpontja: Shao Kahn... és Quan Chi, a nekromanta, Shinnok szolgája, akinek a keze sárkányvértől fénylett.
És ahogy Onaga végigtekintett önmagán, észrevette, hogy a teste is merő sárkányvér.
Sárkányvér, amiről nem tudta elképzelni sem, honnan származhat.
Hisz ő volt tudomása szerint fajának egyik legutolsó példánya, és az ő elárulása után nem is maradt egyetlen élő sárkány se, szerte a birodalmakban.
De ez most nem számított.
Számára csak azt volt a lényeg abban a pillanatban, hogy a Sárkánykirály ismét visszatért, és ezúttal nem kellett beérnie egy másodrangú testtel.
Onaga újra a hatalma teljében volt.

11. Rész

Lefedett játékok: Mortal Kombat Armageddon


Eltérések a játék és a leírás között, egyéb megjegyzések:

Az Armageddon legfőbb eseménye, a piramis lábánál lezajló csata, több módon értelmezhető.
A játék eleinte határozottan egy adott irányba tereli a játékost a történettel kapcsolatban, ám egyes kulcsszereplők végtörténeteiben, illetve a Konquest mód alatt is sok apró eseményben tetten érhető, hogy a látszólag egyszerű alapfelállás valójában egy komoly cselszövés része is lehet.
Maguk a fejlesztők sem döntötték el, hogy melyik az igazi, ezért a leírás a szimpatikusabbat, egyben a bonyolultabbat választotta magának.
Megemlítendő, hogy Vogel egyik sajátossága, hogy a sztorikat úgy írja, mintha a legelső és a legutolsó fejezet között legfeljebb pár óra telne el.
Csakhogy sok cselekményelem egyszerűen nem illeszthető ehhez, ezért a leírás pár napra húzta szét a teljes történetet.


1. fejezet: Meglepő találkozás

Taven a Vörös Sárkány barlangjából egyenesen egy hegy tetejére érkezett.
Ami, akárhogy nézte, nem Édeniában volt.
Taven egyenesen az Árnybirodalom szívében találta magát, és a testvérének már nyomát sem látta.
Mivel az átjáró közben bezárult mögötte, nem volt más hátra, mint lefelé...
Az Árnybirodalomban az odatévedő gyakran hónapokig bandukolhat anélkül, hogy egyetlen élő(halott)lénnyel is találkozna önmagán kívül.
Argus fia azonban nem volt ilyen szerencsés.
Úgy tűnt, hogy ahányszor elér egy szélesebb párkányt a hegyről lefelé menet, ott mindenütt hemzsegnek a zombik.
Órákba telt neki, míg végre sikerült félútig verekednie magát a soraik között.
Eleinte megpróbálta hagyományos módon elverni őket, de aztán rájött, hogy az élőholtak nem akarnak holtak maradni, így más megoldáshoz fordult: lehajította őket az alant fortyogó lávatóba.
A küzdelmek alatt kezdte érezni, hogy mióta csak a pokolba érkezett, a mágikus képességei elkezdtek lassan, de folyamatosan növekedni.
Eleinte nem nagyon törődött ezzel, hisz az élőholtak, bár nehezen akartak a földön maradni, könnyű ellenfelek voltak, ám amikor lefelé menet félúton járva összefutott egy vasbunkót hordozó onival, ami úgy nézett ki, mint akit megnyúztak, már örült a hirtelen jött új képességeinek.
A küzdelmük nem volt rövid, a démon a sebei ellenére is kitartóan támadott.
Majd egyszer csak megfordult, és leugrott a párkányról.
De előtte még odavetette Taven-nek, hogy még egy félistenre is komoly veszélyek leselkedhetnek az Árnybirodalomban.
Taven kezdte úgy érezni, hogy hiába volt évezredekig egy kőoszlopban, valahogy mindenki, akivel csak találkozik, pontosan tisztában van vele, ki ő és mi a küldetése célja.
Ha nem lett volna sietős a dolga, talán megpróbált volna elgondolkozni ezen.
Helyette inkább folytatta az útját lefelé.
A hegy aljában azonban látszólag zsákutcába futott.
A hegy körül egy hatalmas lávatenger terült el, nem olyan messze azonban megpillantott egy lebegő szikladarabot, amin mintha egy régi ismerőst látott volna.
De el sem tudta képzelni, mit keresne egy Idősebb Isten az Árnybirodalomban.
Lehet, hogy nem ismerte túlságosan Shinnok-ot, de az, hogy az Árnybirodalomban találta őt, kifejezetten meglepően hatott rá.
És ami még furább volt, úgy tűnt, hogy egy ismeretlen, jóformán félmeztelen fiatal lány épp arra készült, hogy agyonverje az istent.
Taven odateleportált melléjük.
Ha nincs a megnövekedett varázsereje, ez talán sose sikerült volna.
Szívesen megkérdezte volna Shinnok-ot, mi folyik ott, de amint megérkezett, az a nevén szólította és a segítségét kérte.
Mivel az isten apja ismerőse volt, aki időről időre meglátogatta a családjukat, a támadóját pedig egyáltalán nem ismerte, így Taven teljesítette a kérést.
Bár ez nem volt olyan könnyű neki, mint hitte volna.
A lány nagyon fürge volt, de Taven fizikai erőfölénye végül meghozta számára a győzelmet.
Miután sikerült lehajítania a támadót a párkányról, Shinnok megköszönte Taven-nek a közbeavatkozását. A félisten kíváncsi tekintetére feleletül elmondta neki, hogy az istenek vetették a pokolba, amiért egyszer beleavatkozott a halandók ügyeibe, most pedig csak annyi maradt neki, hogy uralkodhat a démonok és a lidércek felett.
De nemrég még ettől is megfosztották, amikor lázadó démonok törtek be a citadellájába, és elűzték őt onnan, kihasználták, hogy az utóbbi időben különösen meggyengült.
Taven rögtön felajánlotta a segítségét.
Cserébe pedig Shinnok megígérte neki, hogy segít megtalálni Daegon-t az Árnybirodalomban.


2. fejezet: A Citadella

Odafelé menet Shinnok elmagyarázta Taven-nek, hogy a citadellája több, teljesen elkülönült szintből áll, és mindegyikre csak az eggyel alatta vagy felette lévőből lehet eljutni egy mágikus teleportkapu segítségével, így kénytelenek lesznek szintről szintre megtisztítani az épületet.
És Shinnok sajnálkozva fejezte ki mellé, hogy mivel elvágták az erejének forrásától, a trónteremtől, így ő legfeljebb csak tanácsokkal tud segíteni Taven-nek.
Taven vett már részt könnyebb küzdelmekben is, de nem az a fajta volt, aki meghátrál egy kihívás elől. Még ha az első pillantásra lehetetlennek tűnt is, mint rögtön a legelső emelet...
A bejárattal szemben három toronymagas alak fogadta őket, akik viszont a közeledtükre látszólag sehogyan sem reagáltak.
De csak látszólag.
Ugyanis amint Taven elég közel ment, megidéztek három démont, amiket Taven hiába győzött le, amint elesett egy, a mágusok újabbat idéztek.
Shinnok azt tanácsolta neki, hogy próbálja meg inkább újraaktiválni a bejáratot őrző mágikus védelmet, amit a támadók láthatóan hatástalanítottak valahogy.
Ehhez Taven-nek aktiválnia kellett hat varázskövet a terem hat pontján, és mindezt úgy, hogy folyamatosan három démon üldözte.
A páncélja azonban könnyű volt, ő pedig a hosszú álom ellenére is jó formában volt, egyszerűen lehagyta az üldözőit, miközben körbe-körbe rohant, azoknak meg nem volt annyi eszük, hogy megpróbálják kicselezni.
Amint az utolsó kővel is végzett, a támadóknak egy villanás után nyoma veszett, és megnyílt a következő szint előttük.
A második szint már egyszerűbbnek bizonyult.
Mindössze egyetlen démon védelmezte.
Taven viszont nem tudott a közelébe férkőzni, mert az megállás nélkül tűzgömbökkel bombázta őt.
Taven inkább a tüzet tűzzel taktikájához fordult, és a saját tűzgolyóival felelt a támadásra.
Shinnok nem győzött félreugrálni a záporozó lángtenger elől…
Mikor úgy tűnt, sikerült ezzel a módszerrel legyőzni a démont, az felrobbant... és a helyén egy sereg apró kis démon állt, akik félő volt, hogy egyszerűen ellepik őket.
Shinnok azonban ekkor az egyik sarokból odadobott egy kalapácsot Taven-nek...
A harmadik szint ismét csak egy megszállót tartogatott a számukra.
Shinnok azonban figyelmeztette Taven-t, hogy ne becsülje alá őt.
A támadó ugyanis Havik, a Káosz papja volt, és köztük is az egyik legerősebb, akit csak Shinnok ismert.
Figyelmeztette továbbá Taven-t, hogy a Káoszpapok a természetükből kifolyólag teljesen kiszámíthatatlanok, ami roppant veszélyes ellenfelekké teszi őket.
És Havik csakugyan annak is bizonyult.
Taven egyszerűen képtelen volt megmondani, milyen technikát alkalmazott az ellenfele, és ha nem lett volna rajta a páncél, lehet, hogy megjárta volna.
És ami a legkülönösebb, Havik a küzdelem egy pontján egyszerűen fogta magát, és eltűnt a lefelé vezető teleporton át.
Taven értetlenkedve nézett utána, de Shinnok egyre csak sürgette, hogy inkább felfelé menjenek.
A negyedik szint...
Taven akárhogy nézte, nem tudott rájönni, milyen célt szolgálhatott eredetileg.
Az egész egy eléggé szűkös fapadlózat volt, aminek a szélén egy látszólag feneketlen szakadék tátongott körös-körül annak ellenére, hogy alattuk a harmadik emeletnek kellett volna lennie... és a falak mindenütt óriási szögekkel voltak kiverve.
És persze ott volt még egy egész sereg démon is.
Az egész olyan volt, mintha csak egy ügyességi próbán kellett volna részt vennie.
A démonokat egyszerűen csak a szakadékba kellett löknie vagy a szögekhez csapni, miközben ő maga próbált a pallókon maradni, és megóvni Shinnok-ot.
Nem volt egyszerű feladat, de  (igaz, néha csak a vakszerencsének köszönhetően) sikerült neki.
Ha a negyedik emelet az ügyesség próbája volt, akkor az ötödik a kitartásé.
Amint odaértek, Shinnok odadobott neki egy kardot az emeleten található oltárról, ami a kezében lángolni kezdett.
Majd a falakon található járatokból démonok kezdtek el özönleni.
Több, mint amennyit az egész toronyban látott addig.
Azonban a kard egyetlen suhintással szelte át őket.
Taven-nek csak arra kellett ügyelnie, hogy folyamatosan mozogjon, ne hagyja, hogy azok teljesen körülfogják, és hogy ne égesse meg magát, amikor a halott démonok teste egyszerűen magától hamuvá égett.
És végül, amikor már azt hitte, azok sose fogynak el, megnyílt a terem közepén az átjáró, és Taven Shinnok után belevetette magát.
Furamód egyetlen lenti démon se követte őket.
És végre ott voltak a legfölső szinten.
Taven már látta a céljukat, Shinnok trónját.
Az egyik oszlop mögül azonban előlépett egy shokan.
Nem értette, mit keres egy félsárkány az Árnybirodalomban, hisz az ő királyságuk mindig is a Külső Világban volt.
Úgy tűnt, Shinnok-ot is meglepte a négykarú nő ottléte, de legalább Taven megtudta a sokan nevét: Sheeva.
Bár ez nem jelentett sokat neki.
Taven nem szerette a shokanokat.
A négy kezük miatt nem könnyű harcolni velük, és a legendás kitartásuk és kemény fejük se javított sokat a helyzeten.
Az meg különösen érthetetlen volt a számára, hogy miután (komoly fáradság árán) kiütötte a nőt, és Shinnok-hoz fordult, az tátott szájjal csak annyit motyogott, hogy "Kintaro"...
Taven nem értette, mit akar ezzel mondani, de a pofon, amit ekkor kapott, már sejttette vele.
Sheeva teste eltűnt, a helyét egy férfi shokan vette át, aki jóval robusztusabb volt a nőnél, és a shokanoktól kissé szokatlan módon csíkos volt a bőre.
Taven ugyan fáradt volt, az ellenfele pedig még veszélyesebb, mint az előző, de sikerült összeszednie minden erejét, és szembeszállni vele.
Áldotta az eszét, hogy Sheeva ellen nem használt tűzmágiát, így sikerült meglepnie és legyűrnie ezt a bizonyos Kintaro-t vagy kit.
A harc végeztével Shinnok végre zavartalanul elfoglalhatta a trónját.
Amint visszakapta az erejét, teljesítette a Taven-nek tett ígéretét, és megkereste neki Daegon-t.
Vagyis megkereste volna, de Taven megrökönyödésére Shinnok nem találta őt sehol sem az Árnybirodalomban.
Helyette azt mondta, hogy a Földön érzi őt ismét.
Taven furcsállta, hogy miért tért vissza a Földi Birodalomba az öccse, ha egyszer olyan sürgős volt neki az Árnybirodalomba jönni, de nem akarta ezzel vesztegetni az idejét.
Shinnok nyitott neki egy átjárót vissza a Földre, a sárkánya barlangjába, Taven pedig megköszönte a segítségét, és elbúcsúzott tőle.
Nem is sejtette, mi fogadja majd a túloldalon...


3. fejezet: Sárkányvér

Quan Chi nagyon sok ideig állt Shinnok szolgálatában, és úgy érezte, az eltelt évek alatt sikerült alaposan kiismernie az istent, most viszont még ő se értette teljesen, mit forgathat régi-új ura a fejében.
Annyit látott, hogy az úgy próbálja összegyűjteni a Sötétség erőit, hogy közben ő lehetőleg a háttérben marad, és helyette Chi-t küldözgeti mindenhová, de a nekromanta akkor sem tudta, mi végre akarhat Shinnok egy olyan szövetséget, ami csak úgy kiált azért, hogy valaki elárulja a többieket.
De tudott még valamit.
Shinnok nem ostoba, és a második bukása óta már nem olyan elbizakodott sem.
Volt egy terve, egy szerinte biztos terve, amivel valószínűleg ismét próbát akart tenni isteni rangjának visszaállítására, ám ehhez mindenáron szüksége volt annyi Kiválasztottra, amennyit csak szolgája képes volt összegyűjteni neki.
Chi-nek már csak rá kellett jönnie, mire mehet ki ez az egész.
De addig is maradt neki az engedelmes szolga szerepe.
És akadt más oka is az aggodalomra.
A Vörös Sárkány központjának barlangrendszeréből még mindig nem tértek vissza a Shinnok-tól kapott testőrei, márpedig a következő feladatát egymagában a jelenlegi hatalma mellett képtelen lett volna teljesíteni.
Chi nem szívesen ismerte be önmaga előtt sem, de ezt az ellenfelet még fondorlattal se tudta volna időben legyőzni.
Márpedig az idő fontos tényező volt.
Az előző feladatát is szokatlanul gyorsan kellett teljesítenie.
Pedig az sokkal nehezebb volt, mint korábbi körsétája.
A Szövetség felélesztésének ötlete volt talán mind közül a legfurcsább, amiket Shinnok-tól hallott.
Chi-t az is meglepte, hogy Shang Tsung is életben van, nem hitte volna, hogy a varázsló is el tudott menekülni Raiden robbanása elől.
De az még jobban, hogy Tsung ismét Shao Kahn-t szolgálta.
A Halálos Szövetség mindkét tagja végül régi uruknál kötött ki.
Szinte már ironikusnak gondolta volna ezt, ha nem lett volna ő is az egyik szenvedő áldozata a sors fura fintorának.
És most Shinnok arra kérte, hogy környékezze meg ismét Tsung-ot.
Annak ellenére, hogy amikor legutóbb látták egymást, arra készültek, hogy megöljék a másikat és egyedül hódítsák meg a birodalmakat.
A tárgyalás viszont meglepően könnyen ment.
Tsung nem habozott újra összeállni vele.
Sőt, Quan Chi-nek ismerős érzés volt, amikor a varázsló a császár elé vezette őt.
Az viszont furamód nem tartott árulástól az elmúlt események fényében sem.
Helyette inkább végighallgatta a nekromanta ötletét az új Szövetségről, amiben benne lenne ismét Tsung és Chi, és ezúttal Shao Kahn is... még valakivel együtt.
Amikor a császár meghallotta, ki lenne a negyedik tag, elnevette magát.
Tetszett neki az ötlet.
Még ha ezzel a főmágusával együtt igen nagy mértékben meg is kell apasztaniuk a rendelkezésükre álló varázserejüket.
Chi megbeszélt hát velük egy találkozót egy bizonyos helyen egy előre megadott időben, majd visszatért az urához.
A megadott időpont közeledett, de Chi még el se indult a következő feladat teljesítésére.
Várta a segítőit.
Végül Shinnok is megelégelte a várakozást, és úgy döntött, inkább megnöveli a nekromanta erejét.
Chi sejtette, hogy az isten nem szívesen teszi ezt, mert a legkevésbé sem bízik benne, de a terve miatt nem volt más választása.
Chi így lépett át a Földi Birodalomba vezető átjárón…
A túloldalon a célpontja köszöntötte.
Akit meglepett, hogy nem az érkezett vissza, akit várt.
Sőt, az, hogy egyáltalán más is tudott a barlangról, de az meg különösen, hogy a hívatlan látogató képes volt bejutni oda.
De nem maradt sok ideje, mert Quan Chi amint megérkezett, már támadásba is lendült.
A gyorsaság fontos és egyben sorsdöntő elem volt a küzdelemben.
A meglepett őr ugyan próbált védekezni, de az első csapások túlságosan legyengítették, ráadásul erősen vérzett is.
A támadója azonban nem végzett vele, hanem csak elvitt annyit a véréből, amennyit csak tudott, majd amilyen gyorsan jött, úgy távozott.
Percek múltán érkezett csak vissza az, akit az őr eredetileg várt......és a barlangba belépő Taven döbbenten látta, hogy a sárkánya, Orin, Édenia egyik leghatalmasabb általa ismert lénye a szeme előtt haldoklik.
Quan Chi nem is sejtette, milyen jól sikerült az időzítése.
Igaz ugyan, hogy Taven-nek sok idejét igénybe vette, amíg lejutott az árnybirodalmi hegyről és keresztülverekedte magát a citadellán, de a testőrök késlekedése miatt végül majdnem ő is elkésett.
Chi visszasietett a Külső Világba, ott is egyenesen egy kriptába, ahol Tsung és Shao Kahn már türelmetlenül várakoztak rá.
A hármas felnyitotta a kriptában található szarkofágot, majd miközben a másik kettő a varázserejét felhasználva próbálta megkeresni a testhez tartozó, az Árnybirodalomban sínylődő lelket, Tsung bekente azt a magával hozott sárkányvérrel.
Órák múltán, miután a másik kettőnek sikerült elérnie a keresett lelket – ami mintha nem lett volna képes elszakadni onnan, csak a legutolsó próbálkozásukkor –, az visszatért a testébe…
És Onaga arra ébredt, hogy egyenesen gyűlölt ellenségének vigyorgó arcát bámulja a saját kriptájában, a saját testében.


4. fejezet: A megtévesztett megtévesztése

Shujinko bosszút állt a Sárkánykirályon.
Fogalma sem volt ugyan, hogy az hova tűnhetett, és hogyan került a helyébe egy hüllőszerű lény holtteste, de mindenki, aki csak ott volt mellette, őt ünnepelte Onaga legyőzőjeként és a Külső Világ felszabadítójaként.
Shujinko álma mindig is az volt, hogy hősként ünnepeljék, és ezt sikerült végül elérnie.
Igaz, azt megkeserítette pár tény, ám ennek ellenére a régi, naiv énje a lelke legmélyén örült neki, hogy elérte ifjúkori álmát.
De a feladata Onaga legyőzésével még nem ért véget.
A Sárkánykirály követői még mindig a markukban tartották Édeniát, és a Külső Világot is tovább fosztogatták a tarkata hordák.
Shujinko a helyiek szemében a hősük, a védelmezőjük volt, és bár ő tudta, hogy a viszontagságaik nagy részéért ő a felelős valamilyen módon, elhatározta, hogy eleget tesz a szerepének, és segít az ottaniaknak helyrehozniuk a világukat.
És ekkor érkezett a meghívás.
Shujinko furcsállva nézte a hivatalosnak tűnő iratot, amelyben Kitana hercegnő meghívta őt Shao Kahn palotájába, az édeniai hadsereg új székhelyére, a Shujinko tiszteletére tartott ünnepre.
Shujinko úgy hallotta, hogy Kitana Liu Kang szellemével együtt a Földi Birodalomba távozott, de még ha ez téves is volt, Kitana eredetileg a hazáját, Édeniát akarta felkeresni tudomása szerint.
Nem hitte, hogy máris ilyen gyorsan végzett volna akármelyik útjával.
Lehet, hogy fiatalkorában vakon belesétált volna egy ilyen csapdába, de most már elég tapasztalt volt ahhoz, hogy érezze, az üzenet nem Kitana-tól jött, és hogy nem véletlenül hívták pont a császári palotába.
De azt is tudta, mi a legkönnyebb módja annak, hogy kiderítse, mi áll valójában az egész mögött.
Mileena nem szerette, ha parancsolgatnak neki, és azt különösen nem, ha a képességei veszendőbe mennek.
Márpedig az, hogy küldjön a nővére nevében egy meghívót a Külső Világ „hősének”, és kísérje őt Shao Kahn tróntermébe, nem igazán tűnt egy több ezer évig képzett orgyilkoshoz méltó feladatnak.
De ha kedves volt neki a visszakapott élete, kénytelen volt engedelmeskedni a nevelőapjának.
Ezért fogta Reiko-t, Kahn nemrég visszatért generálisát (akiről a jelek szerint senki se tudta, honnan került vissza Shao Kahn udvarába), beöltöztette egy szakaszát a lemészárolt édeniaiak páncéljába, és elkísérte az amúgy nem túl veszélyesnek látszó öregembert a palotába.
Mileena-nak folyton emlékeztetnie kellett magát az út során, hogy ura élve akarja Shujinko-t…
A trónterembe érve Shujinko láthatóan ledöbbent, hogy a beígért ünnepség helyett Shang Tsung-gal és Shao Kahn-nal nézett szembe.
A császár ekkor megparancsolta Mileena-nak, hogy küzdjön meg Shujinkóval, de ne ölje meg, mert élve lesz rá szükség, ha valaha maguk mellé akarják állítani Onaga-t.
Mileena végre megtudta, miért kellett a nagy felhajtás az öregember miatt.
A császár valahogy megtalálhatta a módját annak, hogy visszahozza Onaga-t, és a jelek szerint valamilyen új terve miatt maga mellé akarta állítani néhai elődjét.
Ha másért nem, már a látványért megérné, gondolta Mileena.
Szembefordult Shujinko-val.
A harc meglepően egyszerű volt.
Szinte gyanúsan egyszerű.
Shujinko-t vagy nagyon önteltté és óvatlanná tette, hogy sikerült legyőznie a Sárkánykirályt, vagy nem is próbált igazán ellenállni Mileena-nak.
A nőt egyik sem foglalkoztatta, neki csak annyi volt a dolga utána, hogy levigye az öreget a palota tömlöcébe.
A császár és Tsung közben távoztak, fontos ügyben volt dolguk.
Mileena eljátszadozott a gondolattal, hogy megismerteti Shujinko-val a kínzókamra pár, számára kedves eszközét, de Shao Kahn parancsa még mindig ott visszhangzott a fülében, ezért inkább csak levitette Shujinko-t, és bezárazta az egyik legerősebb zárkába.
De ahogy teltek tétlenül az órák, Mileena nem bírt magával, valamivel el kellett űznie az unalmát, amíg a nevelőapjáék hazaérnek, így csak visszament a tömlöcbe.
Majd csak kitalál valamit, ami nem árt annyira a fogolynak, hogy ne lehessen hasznára még a császárnak, gondolta...
De már nem jutott el a tömlöcig.
Helyette viszont egy idegent talált annak bejárata előtt.


7. fejezet: Az új Halálos Szövetség

Onaga-t kötötte a Shinnok-nak tett ígérete.
Tudta, hogy csatlakoznia kell az új Szövetséghez, de az nem volt benne az alkuban, hogy azt készségesen fogja megtenni.
Ezzel szemben Shao Kahn csak Quan Chi szavaira támaszkodhatott, aki azzal győzte meg őt Onaga feltámasztásáról, hogy ha sikerülne élve elfognia Shujinko-t, akire Onaga jó eséllyel jobban haragszik, mint a császárra (legalábbis abban a pillanatban) és neki is elmondanák az okaikat a Szövetség létrehozásával kapcsolatban, sikerülne egy olyan szövetségeshez jutniuk, akinek a segítségével jelentősen megnövekedne az esélyük a győzelemre.
Hogy miféle győzelemre, azt Chi sose árulta el pontosan.
Tsung és a császár azt hitték, csak titkolódzik, ami a magukfajtánál természetes volt.
Még csak nem is sejtették, hogy az se tudja, mire megy ki a játék valójában.
Ő pusztán csak az alapján próbálta létrehozni az új társulást, amit Shinnoktól hallott.
Az pedig mindössze annyi volt, hogy a Fény erői tudomást szereztek egy helyről Édeniában, ahol hamarosan olyan események zajlanak le, mellyel egyetlen Kiválasztott harcos egy isten erejéhez juthat. Ezzel kellett meggyőznie a Sötétség erőit, hogy fogjanak össze, és szerezzék meg maguknak a jutalmat.
Onaga-nak nem tetszett a társulás ötlete.
Az sem, hogy a saját gyilkosával kellene összeállnia hozzá, az sem, hogy másokra kellene hagyatkoznia, amire hosszú időkre visszanyúló emlékezetében sem talált példát, de az különösen nem, hogy közösen küzdjenek egy olyan célért, amit végül csak egyvalaki nyerhet el.
És ezzel mindannyiuk közös kétségét sikerült kifejezésre juttatnia.
De Quan Chi ekkor közölte velük azt, amit egyikük se mert kimondani: mind tisztában voltak vele, hogy csak az egyikük lehet a valódi győztes.
De ha addig nem fognak legalább össze, amíg el nem söprik a Fény erőit, akkor egyiküknek sem lesz esélye eljutni addig, hogy elárulja a társait, és megszerezze magának a hatalmat.
Onaga-t ez sem győzte meg.
De Shao Kahn rávilágított, hogy Onaga sem lenne képes egyedül legyőzni a Fény harcosait, hisz még egyetlen öregemberrel se bírt el végül.
Tsung azonban megjegyezte, hogy ha Onaga is csatlakozna hozzájuk, akkor legalább meglenne az esélye annak, hogy végül a Sárkánykirályé lehet a díj, amivel aztán könnyűszerrel visszaszerezhetné a trónt Shao Kahn-tól.
Mindhármuk meglepetésére a császár azt felelte, hogy ezt a kockázatot örömmel vállalja egy ilyen jutalom reményében.
Onaganak tetszett ez a felelet.
És amúgy sem merte tovább húzni a választ, mert egy isten türelmével még neki sem volt ajánlott játszadoznia.
Csatlakozott a másik háromhoz.
Már csak az Ikrek kérdése volt hátra.
Quan Chi azonban megnyugtatta őket, hogy az egyiküket sikerült a Földi Birodalomban csapdába ejtenie egy barlangban, ahonnan nincs kijutás, a másik pedig már Édeniában van, és nem késlekedhettek, ha még előtte oda akartak érni a kijelölt helyszínre.
A négyes eltűnt egy átjáróban.
Taven addig hallgatózott az ajtóban, hogy végül arra eszmélt, az új Szövetség már Édeniában van.
A még nyitva álló átjáróhoz rohant, de egy villámcsapás megállította.
Ebben a pillanatban megjelent előtte Raiden, apja régi barátja. Taven jól ismerte Raiden-t... de nem azt a Raiden-t, aki előtte állt.
Ez az isten érezhetően sugározta magából a gonoszságot, még a ruhája is sötét volt, a szeme vörösen izzott.
És mielőtt Taven megszólalhatott volna, közölte vele, hogy a Shao Kahn-nal kötött egyezsége értelmében nem hagyhatja, hogy Taven kövesse a Szövetséget Édeniába.
Taven nem értette.
Raiden mindig is a császár ellen küzdött.
Az viszont felvilágosította, hogy Shao Kahn megesküdött, hogy békén hagyja a Földet, ha elnyeri a jutalmat, és cserébe Raiden megakadályozza, hogy az Ikrek bármelyike is eljusson az édeniai helyszín környékére.
Taven az eddigi ellenfelei után most magával egy istennel találta magát szembe.
Mégpedig egy olyannal, aki a jelek szerint nem habozott volna végezni vele.
Fujin legalább érezhetően visszafogta magát a Vörös Sárkány barlangja előtt...
A harcuk hosszú volt és fárasztó.
Taven alig állt már a lábán, mikor végre sikerült legalább annyira kizökkentenie Raiden-t, hogy átfuthasson a még mindig nyitva álló átjárón.
Az mintha csak rá várt volna, mert amint a túloldalon találta magát, bezárult mögötte.
Taven úgy érezte, a világ kifordult önmagából, mialatt ő a kőoszlopban pihent.
És ha már a pihenésre gondolt... muszáj volt leülnie és kifújnia magát a Raiden-nel vívott harca után.
De éppen csak sikerült visszanyernie valamennyire az erejét, amikor egy árnyék jelent meg a feje felett...


8. fejezet: Isteni ajándék

Scorpion sose hitt az Idősebb Istenekben.
Se akkor, amikor élt, se akkor, amikor halála után egy élőhalott lidércként kényszerült az Árnyvilágot járni.
Találkozott ugyan egy istennel, látta, mire képes, látott halhatatlanokat, démonokat és élőholtakat, de az Idősebb Istenek, ezek a mindenek felett álló, a birodalmakon kívül lakozó, legendás lények létezésének nyomát soha, egyszer sem tapasztalta.
És most ott állt előttük.
Már amennyien még maradtak belőlük Shinnok tombolása után.
Scorpion először azt hitte, hogy a Lélekfolyó, amit a Halálos Szövetség a Mennyekbe nyitott, őt is oda juttatta, de ismét csak tévedett.
Az Árnybirodalomhoz kötött lelke nem tudott feljutni a mennyekbe, de valahova mennie is kellett a Lélekfolyóból, ezért egyenesen az Ürességbe, a Semmibe, a birodalmakon kívüli létsíkba jutott, ami létezik is és nem is... az Idősebb Istenek lakhelyére.
És azok meglepő módon nem száműzték rögtön a betolakodót.
Az istenek ugyanis bajban voltak.
A birodalmak alakulása óta tartották magukat szent fogadalmukhoz, hogy bármi is történjék, nem fognak beleavatkozni a világok életébe.
Igaz, ezt némileg megszegték, ha úgy vesszük, amikor Raiden-nek átmenetileg nagyobb hatalmat kölcsönöztek az áruló, Shinnok elleni csatájában, és áttételesen belefolytak a birodalmak közötti viszályokba is a Halálos Viadalok rendszerének létrehozásával, de közvetlenül az évmilliárdok alatt egyszer sem avatkoztak bele egyetlen halandó életébe sem.
Most viszont, ha nem is teljesen, de erre kényszerültek.
A fogadalmuk ugyanis nem zárta ki azt, hogy megfigyeljék a birodalmakat.
Elvégre az istenek is unatkozhatnak.
És kell valaki, aki felügyeli a halandók életét.
Márpedig az Árnybirodalomban olyan események zajlottak, amik aggodalommal töltötték el őket.
Shinnok-ot hosszú ideig nem tudták valamiért megfigyelni.
Csak az isten visszatérése után jöttek rá, hogy az oka az áruló által készített amulett volt, ami még az ő látásukat is elhomályosította.
Amióta azonban az elkerült tőle, szoros megfigyelés alatt tartották egykori társukat.
Látták, ahogy az egyre több hatalomra tesz szert, és ez nem tetszett nekik.
Még akkor se, ha legfeljebb az Árnybirodalomból tudott volna kitörni, amivel legrosszabb esetben is olyan tényezővé vált volna a birodalmak életében, mint Shao Kahn vagy a visszatért Onaga.
De amit Shinnok most művelt, az sokkal aggasztóbbnak tűnt.
Vagyis pontosabban, amit mondott.
A volt isten azt terjesztette, hogy Édeniában hamarosan sor fog kerülni egy csatára, aminek a végkimenetele lehet, hogy a birodalmak pusztulása lenne.
Az Idősebb Istenek érezték ugyan, hogy a Kiválasztott Harcosok ereje az utóbbi években rohamosan növekedni kezdett, és tudtak a Shinnok által említett ikrekről is, de ők úgy tudták, más áll az ő küldetésük hátterében.
Igaz, Argus a fiai eltűnése előtt számukra is szokatlanul viselkedett.
Az Idősebb Istenek tanácstalanok voltak.
Lehetséges, hogy a bukott isten valami olyasmit tudna, mit ők nem?
Vagy valami miatt ők nem láthatják azokat a jeleket, amiket a birodalmakban élők igen?
Ráadásul ott volt még Onaga is.
A Sárkánykirály összegyűjtötte a Kamidogukat, és mellé megszerezte Shinnok amulettjét is.
Szerencsére ennyi nem volt elég az egyesítésükhöz, de ha Onaga rájön, hogyan lehet elérni azt, azzal akaratlanul is tényleg elpusztította volna a valóságot, mindenféle prófécia és édeniai csatatér nélkül. Onaga nem is sejtette, hogy az Egyetlen (aminek az esszenciája az Istenek Fegyvereibe volt elzárva) nem mérhetetlen hatalommal ruházná föl a Kamidoguk egyesítőjét, hanem elpusztítaná azt minden mással egyetemben.
Ez volt ugyanis az egyetlen lehetséges módszer arra, hogy visszatérjen, semmissé téve több milliárd év minden eseményét, és visszaállítsa a létezést abba az állapotba, amikor még csak ők heten léteztek: az Egyetlen és az Idősebb Istenek.
Ezt pedig mindenféleképpen meg kellett akadályozniuk.
Az Idősebb Isteneknek szükségük volt hát egy bajnokra.
És ekkor jelent meg előttük Scorpion szelleme.
Az Idősebb Istenek tudták, hogy a lidérc tökéletes lesz a céljaikra.
Felajánlották neki, hogy teljesítik egyetlen kívánságát, ha vállalja, hogy a bajnokuk legyen, és megteszi, amit kérnek tőle.
Scorpion elfogadta azt.
Végre teljesíthette régi vágyát, amire amúgy esélye se nyílt volna: azt kérte az istenektől, hogy támasszák fel a klánját.
Azok beleegyeztek.
Ezen kívül adtak Scorpion-nak egy páncélt és egy kardot, majd visszaküldték a Külső Világba azzal a megbízással, hogy bármibe is kerüljön, akadályozza meg, hogy Onaga egyesítse a Kamidogukat.
És amint ezzel végzett, derítsen ki mindent Shinnok terveiről és az Ikrekről, akik a bukott isten állítása szerint megakadályozhatják minden, köztük az Idősebb Istenek pusztulását is.
Igaz, hogy Scorpion-t az Istenek úgy küldték vissza, hogy rögtön az érkezése után megszerezze a fegyvereket a Nexus-ból, de a lidérc nem szokott még hozzá az új felszereléséhez, és Shujinko-nak sikerült elkergetnie őt onnan.
De később a vénember rendbe hozta a hibáját, és elpusztította a istenek fegyvereit, sőt, még Onaga-t is legyőzte.
Nightwolf pedig tett róla, hogy a Sárkánykirály ne jelentsen többé gondot.
Scorpion ezek után visszatért az Árnybirodalomba, hogy teljesítse a második megbízását.
Ott azonban csúnya meglepetés érte, ugyanis a klántagjai várták őt a pokolban.
Az istenek ugyan betartották az ígéretüket és feltámasztották mindegyiküket... de nem úgy, ahogy Scorpion elgondolta.
A Shirai Ryu minden egyes tagja ugyanolyan lidérccé vált, mint ő.
Nem igazán élőkké, mint inkább élőhalottakká.
Az istenek azt hitték, hogy Scorpion (mivel a poklot soha többé nem hagyhatta el, nem születhetett újjá) szívesebben töltené az örökkévalóságot önmagához hasonlóakkal, mintsem hogy azok újra halandókká váljanak, és a lidércnek idővel végig kelljen néznie az újabb, természetes halálukat.
Ez is csak azt bizonyította, hogy még egy örök idők óta létező lény sem tudhat mindent...
Scorpion olyan dühös volt, mint léte során még soha.
Jobban meggyűlölte az Idősebb Isteneket, mint Sub-Zero-t és Quan Chit együttesen.
Ahelyett, hogy azok teljesítették volna az ígéretüket, ugyanazzal az átokkal sújtották a klánját, mint amit neki kellett hordoznia az örökkévalóságig.
Elhatározta, hogy bosszúból véget vet mindennek.
Az Isteneknek, a klánja átkának, az egész világnak.
És tudta, hogy ehhez mindössze csak meg kell találnia és megölnie az édeniai isten ikerfiait, Daegon-t és Taven-t.
És azt is, hogy hol találja őket, hisz előbb vagy utóbb mindkettőnek meg kell jelennie Édeniában, annak a bizonyos kráternek a környékén.
Scorpion tehát fogta a klánját, akik szó nélkül engedelmeskedtek neki, és szétszórta őket Édeniaszerte. Lesben álltak, várták az ikreket.
És hosszas várakozás után az egyikük meg is jelent ott.


9. fejezet: Szemtől szemben

Taven már kezdte megszokni, hogy alig ért valamit abból, ami körülötte folyik.
Alig néhány nap telt csak el az ébredése óta, de azóta úgy érezte, mintha mindenki vagy végezni akarna vele, vagy értelmetlen feladványokban beszélne.
Most az előbbi eset állt fenn.
Maga körül egy sereg nindzsát látott, akik a Lin Kuei ruháihoz hasonló öltözéket viseltek, de ők mind sárgát.
És az arcuk nem egy halandó arca volt.
Taven egy sereg lidércnindzsa között találta magát, akik mind az ő fejét akarták.
És ahogy közeledett a kráterhez, útja végcéljához, azok egyre többen lettek.
Akárhányat ölt meg, mindig ott termett a helyén kettő másik.
És ez így is folyt, míg végül már csak egy állt vele szemben.
Az viszont egész az utolsó pillanatig nem mozdult, szótlanul figyelte őt.
Taven megpróbálta kérdőre vonni, hogy mi folyik körülötte, de az csak valami értelmetlenséget zagyvált az Idősebb Istenek árulásáról, és hogy bosszúból tesz róla, hogy Taven ne akadályozhassa meg az Armageddon-t.
Majd Taven-re vetette magát, és a következő pillanatban Taven ismét az Árnybirodalomban találta magát.
Feltételezte, hogy az idegen szándékosan teleportálta őket oda.
De most már túl közel volt ahhoz, hogy egy lidérc feltarthassa őt.
Szembeszállt a harcossal.
Blaze zavarodottnak érezte magát.
A teremtője terve nem úgy alakult, ahogy annak lennie kellett volna.
A lávatóból kikelve elveszettnek érezte magát, képtelennek arra, hogy teljesítse a célját.
Tudta, hogy történt vele valami, de azt nem, hogy mi.
Kétségbeesetten barangolt a birodalmak között.
És az Árnyvilágban végül találkozott valakivel, aki segítséget nyújtott neki.
A tűzelementál felismerte Shinnok-ot.
Tudta, hogy a teremtője régi ismerőse, és... és... valami más is volt vele kapcsolatban, de Blaze nem tudta felidézni, mi az.
Shinnok csodálkozva köszöntötte őt, amikor észrevette az eltévedt monstrumot, de Blaze legnagyobb megkönnyebbülésére az isten szavaiból hamar kiderült, hogy az tisztában van Blaze küldetésének céljával.
Az elementál megkérte, hogy segítsen neki, emlékeztesse őt, mit kellene tennie.
Shinnok erre mesélt neki a teremtője, Delia ősi jóslatáról, a birodalmak végzetét, az Armageddon eljövetelét megjövendölő látomásról, és hogy Blaze a kulcsa az elhárításának.
A teremtői benne helyezték el minden hatalmukat, ami aztán arra fog öröklődni, aki legyőzi és megöli őt egy megadott helyszínen, nem sokkal a világok végének eljövetele előtt.
Blaze létének célja az, hogy általa a teremtői ikerfiai eldöntsék, apjuk melyik megoldása lépjen életbe az Armageddon elhárítása végett a kettő lehetőség közül.
Az isten szavai nyomán Blaze úgy érezte, visszatérnek az emlékei.
Tisztában volt a küldetésével, és immár azzal is, mit kell tennie.
Elküldte a jelet a sárkányoknak, hogy azok ébresszék fel az Ikreket, majd elhagyta az Árnybirodalmat, felkereste a krátert és várt.
Várta az Ikreket.
Az egyikük, a fiatalabb, hamar megérkezett.
A bátyjára viszont még napokat kellett várnia.
Ám amikor az felbukkant a közelben, Blaze érezte, hogy valami baj történt.
Az idősebbik egyszer csak eltűnt, és Blaze érezte, hogy az Árnybirodalomba került.
És ami még furább volt, hogy a fiatalabbik is rövid idő múlva követte őt oda.
Ennek nem így kellett volna történnie.
A testvéreknek nem lenne szabad találkozniuk, csak Édeniában.
Blaze követte őket.
Taven sose gondolta volna, hogy egy élőholt ilyen kemény ellenfél lehet.
Az Árnybirodalomban a hegyen sokkal egyszerűbb volt legyőznie a fajtáját.
Ez itt azonban az kis híján megölte őt.
Hihetetlen, milyen erőt tud kölcsönözni egy szellemnek a dühe.
De egy félistennek is az elszántsága.
Ami erősebbnek bizonyult Scorpion haragjánál, és végül a lidérc is a padlón végezte.
Taven azonban hamar megfeledkezett a földön fekvőről.
Ugyanis maga mögött lépteket hallott, és a terem ajtajában meglátta a testvérét.
Az szomorúan vette tudomásul, hogy Scorpion-nak nem sikerült megölnie Taven-t.
Remélte, hogy a lidérc megkíméli őt attól, hogy személyesen kelljen végeznie a bátyjával.
De úgy tűnt, az összecsapás az összes próbálkozása ellenére elkerülhetetlenné vált.
Daegon felkészült a harcra...
Ebben a pillanatban azonban egy tűzoszlop jelent meg kettejük között.
Blaze, a tűzelementál a testvérek közé állt.
Nem hagyta, hogy azok a kijelölt helyükön kívül szembeszálljanak egymással.
Bár a teremtője terve nem egészen úgy sikerült, ahogy azt eltervezték, az még menthető volt.
Ehhez viszont az kellett, hogy Daegon és Taven Édeniában, a piramis tetején találkozzanak csak egymással.
Ott kellett volna szembenézniük Blaze-zel, hogy aztán valamelyikük legyőzze őt és elnyerje a jutalmat.
Bár nem várt elemként a jelek szerint ezért az Ikreknek keresztül kellett verekedniük magukat egy egész seregnyi Kiválasztott Harcoson is, ami egyszer sem volt a terv része.
De Blaze-t ez nem foglalkoztatta, számára a testvérek küldetése bírt csak jelentősséggel.
Úgyhogy visszateleportálta magával együtt Édeniába őket, egy, a kráter szélén álló torony tetejére.
Taven tudta, hogy eljött az ideje, hogy a testvére megfizessen mindenért.
A szüleik haláláért, Caro megkínzásáért, az embertelen kísérleteiért... az összes bűnéért.
Daegon még hozzátette, hogy Taven kihagyta Orin halálát, amit Shinnok-kal együtt terveltek ki, hogy Taven-t csapdába ejthessék a Földön.
És kimaradt még valami: Daegon ellopta a testvére kardját is, amit Argus Taven-nek hagyott a templomában.
És Daegon azokkal a kardokkal szándékozott véget vetni a bátyja életének.
Kilenc évszázadnyi előnye volt vele szemben, hogy erősebbé, gyorsabbá és kitartóbbá váljon.
És önteltebbé és elbizakodottabbá is.
Ébredése óta Daegon minden egyes küzdelmét megnyerte, de mivel a Vörös Sárkány Nagymestereként élete egyik legfőbb feladatául a rejtőzködést tűzte ki maga elé, így nagyon régóta nem volt egyetlen igazi ellenfele sem, csak azok, akiken gyakorlatozott.
Így hiába volt erősebb vagy gyorsabb, Taven-t az elmúlt néhány nap véget nem érő küzdelmei sokkal harcedzettebbé tették.
Sikerült megszereznie a küzdelem során a saját kardját, majd végül azzal szúrta le az öccsét, a szüleik gyilkosát.
Amint Daegon a földre rogyott, ismét megjelent Blaze.
Nem örült neki, hogy végül a testvérek tényleg idő előtt csaptak össze egymással, de még mindig elfogadhatóbb volt ez, mintha az Árnybirodalomban esett volna meg.
Már csak annyi volt hátra, hogy Taven teljesítse a kötelezettségeit.
Azt viszont már egyáltalán nem érdekelte a küldetés, ami elpusztította a családját, és látszólag ellene fordította minden egykori barátját, és mást se hozott a számára, csak szenvedést.
De Blaze közölte vele, hogy amennyiben nem teljesíti a feladatát, úgy Taven lesz a felelős az Armageddon eljöveteléért is.
Argus ugyanis az ikrekkel akarta eldönteni, hogy a Birodalmakat veszélyeztető hatalmú harcosokkal milyen módon számoljon le.
A két fivér páncélja hordozta magában a megoldást.
Amennyiben a Blaze halálakor elszabaduló energia az egyiken áramlik át, úgy a harcosok mind egy szálig el fognak pusztulni, bárhol is legyenek.
Ám ha a másik páncél viselője győzedelmeskedik, úgy a harcosokat egyszerűen csak elhagyja az erejük, és jellemüktől függetlenül élhetik tovább az életüket.
Taven tudni szerette volna, melyik páncél az övé, de Blaze erre nem tudott felelni.
Ennek csak akkor szabadott volna kiderülnie, ha Blaze már elbukott.
Ám most az a veszély fenyegette őket, hogy Blaze-t bárki legyőzhette.
A Kiválasztottak ugyanis szinte kivétel nélkül mind egy szálig ott tolongtak a kráter mélyén, miközben két seregre szakadva próbálták eltaposni egymást a mérhetetlen jutalom reményében.
És a végső csatát nem lehetett tovább halogatni, közeledett az óra, amikor el kellett dőlnie, hogy a birodalmak elpusztulnak, vagy (a Kiválasztottak élete árán vagy sem, de) megmenekülnek.
Taven nem értette, miért kell akkor harcolniuk.
Hiszen ha Blaze egyszerűen hagyná magát, könnyedén megakadályozhatnák, hogy valaki más győzze le az elementált.
De Blaze azt mondta, ez nem lehetséges.
Csakis az Argus által megadott helyen lehet legyőzni őt, és csakis ebben a fókuszpontban lehet megakadályozni az Armageddon eljövetelét.
De ez a fókuszpont, Argus piramisa, csakis akkor jelenik meg, amikor Taven elhagyja a tornyot.
Blaze ezzel a gondolattal hagyta magára a félistent, hogy egy teleportvarázslat segítségével átmenjen a számára kijeölt csatatérre.
Taven átsétált egy boltív alatt, ami a toronyból lefelé vezető lépcső előtt állt.
És amint átlépett alatta, fülsiketítő robajt hallott, majd a távolban megpillantotta, ahogy a kráterből lassan kiemelkedik egy sokszintes épület: az apja piramisa.
Az épület aljánál még onnan is látta az ott összesereglett harcosokat, amint egyként tekintenek fel kérdőn a piramis tetejére.
És ott Taven megpillantotta Blaze-t, amit az egyenesen ránéz... és felszólítja, hogy végezzen vele egy utolsó, mindent eldöntő Halálos Viadalon!


10. fejezet: Isteni színjáték

Shinnok terve meghiúsult, méghozzá csúfosan.
Maga se tudta már, hány ezer évet töltött azzal, hogy lassan visszanyerje az erejét, hogy megbosszulhassa a kitaszítását az Idősebb Isteneken, erre néhány nap alatt pár halandó legyőzte őt, megakadályozta minden tervét, és visszaűzte őt az Árnybirodalomba.
És még a varázslója, Quan Chi is elárulta.
Nem mintha nem számított volna erre, csak az lepte meg, hogy valójában már jó pár éve folyamatosan becsapta őt a saját maga által készített amulettel kapcsolatban.
Még egy isten emlékezete sem lehet tökéletes.
És most már biztos lehetett abban is, hogy az Idősebb Istenek szemmel tartják őt.
És hiába nem tettek volna semmit se ellene, a múltban is vettek már rá halandókat, hogy teljesítsék az akaratukat, márpedig Shinnok megtapasztalta, hogy a halandókat a legkevésbé sem szabad alábecsülnie.
Már csak egyetlen hely maradt, ahová az istenek se láthattak be: a saját elméje.
Márpedig ott olyan tudás lakozott, amivel talán még esélye nyílhatott kijutni a pokolból.
És lassan kezdett is összeállni a terve, hogy miként...
Évek teltek el, amíg a körülmények számára megfelelően kezdtek alakulni, de megérte várnia erre, mert alig néhány hónap leforgása alatt úgy tűnt, minden egyes darabka a helyére került a kirakósból, sok ráadásul az ő közbeavatkozása nélkül is.
Shinnok elégedett volt: kezdett minden az ő kedve szerint alakulni.
De a végső célja eléréséhez még hosszú út vezetett, ami rengeteg buktatóval volt tele.
Az első lépés az volt, hogy felvegye a kapcsolatot Daegon-nal.
Shinnok régóta tudott már Argus fiatalabb fiának ébredéséről, elvégre ő volt az, aki évszázadokkal ezelőtt elküldte őt Argus-hoz és Delia-hoz.
Persze csak miután néhány ügyes mondattal, na meg persze némi mágiával átlökte őt az épelméjűséget az őrülettől elválasztó vékony határon, amin az ébredését követően táncolt.
Utána is segédkezett neki kisebb ügyekben, bár akkoriban túlságosan lefoglalta az amulettje utáni kutatás.
De miután az a lehetőség pár éve elveszett a számára, ismét képbe került nála Daegon.
Shinnok pontosan tudta, hogy az Ikrek jutalmául Argus a saját isteni hatalmát szánta, kombinálva az ikrekben fellelhető isteni energiákkal, amitől bárki közülük, aki elnyerte Argus jutalmát, igazi istenné válhatott volna.
De azzal is tisztában volt, hogy ezt a jutalmat senki más nem kaphatta meg, csakis ők.
Ám ha az elnyerése után közvetlenül, amikor még éppen csak próbálnának hozzászokni, „valaki” megölné őket, akkor az könnyedén megszerezhetné magának ezt a hatalmat, és ő léphetne a győztes testvér helyére.
Persze, ezzel csak istenné, nem Idősebb Istenné válna, de az is előrelépés lenne az Árnybirodalomban raboskodáshoz képest.
Ám ehhez az kellene, hogy bármelyikük is legyen kettejük közül a győztes, az egyedül legyen a jutalom megszerzésének pillanatában, márpedig Argus úgy intézkedett, hogy a testvérek közösen nézzenek szembe Blaze-zel.
Az egyiküket (bármelyiküket) félre kell állítania az útból.
Ezen a problémán töprengett, amikor egyszer csak megérezte Blaze jelenlétét a birodalmában.
És az láthatóan zavarodott volt, mint aki nem tudja, ki és mi ő, és mit kellene tennie.
Shinnok-nak ekkor jutott eszébe egy zseniális ötlet.
Megjelent Blaze előtt, és mesélt neki a világvégéről, a Kiválasztott Harcosokról, és Argus nagy tervéről. Reménykedett benne, hogy sikerül elhitetnie mindezt a tűzelementállal is, mert ha őt nem tudja becsapni a meséjével, az egész terve azelőtt romba dől, hogy egyáltalán elkezdhetné az előkészületeit.
De szerencséjére az elhitte a szavait.
Bár Shinnok később különös módon nem tudott visszaemlékezni, hogy ezt a történetet ott helyben találta ki Blaze-nek, vagy már régebb óta tudomása volt-e ilyesmiről.
És utána is különös érzése volt, ha visszaemlékezett erre a beszélgetésre.
Mintha köd ülte volna meg az emlékeit.
Ami elképzelhetetlen volt egy isten esetében.
Az elementállal való beszélgetését követően már csak az volt hátra, hogy megrendezze Blaze számára a frissen kitalált színjátékot.
Ehhez viszont el kellett érnie valahogy, hogy az összes ismert Kiválasztott Harcos egybegyűljön egy adott helyen és egy adott időben.
Ez pedig igen sok munkát vetített előre a számára.
Ráadásul úgy, hogy a legtöbbjüknek még csak nem is volt szabad sejtenie, hogy Shinnok állt a gyülekező mögött.
A Fény seregeit volt a legkönnyebb riasztania.
Csak találnia kellett egy megfelelően ostoba alakot közöttük, akinek beférkőzhetett az álmaiba, és elhitethette vele, hogy valami nagy dologra készülődik.
Johnny Cage pontosan megfelelt a célnak.
Túlságosan is.
Az a féleszű sehogy sem akart hinni a saját látomásainak, így Shinnok végül kénytelen volt az erejét egy fölösleges útra pazarolni a Föld és a Külső Világ között álló szigetre, hogy ott megjátszhassa magát Cage-nek.
Az végül csak bekapta a horgot.
Utána már csak néznie kellett, ahogy a Fény harcosai ismét összesereglenek az újabb veszély hallatára. Túlságosan is kiszámíthatóak voltak.
Szinte sajnálta, hogy nem pusztíthatja el őket, ott helyben.
De szüksége volt rájuk.
Persze pár kósza alak mindig akad.
Az édeniai hercegnő sose jelent volna meg a szigeten, ha Shinnok nem tereli felé finoman Blaze-t, aki szinte önkívületi állapotban mondott el mindent Kitana-nak.
Shinnok kicsit sajnálta, hogy Argus régi parancsai is kezdtek felszínre törni a teremtményben, mert később már nem sikerült rávennie őt arra, hogy másokat is próbáljon meg a kráterhez csalni.
De Argus parancsa az volt, hogy Blaze-en és az Ikreken kívül senkinek se lenne szabad ott tartózkodnia az adott pillanatban, és az elementál csökönyös módon tartani akarta magát ehhez.
És aztán persze ott volt még az a vak kardforgató is, aki talán még mindig ott bolyongana abban a földi dzsungelben, ha Shinnok végül nem szól hozzá a kardján keresztül.
Újabb eltévedt bárányt sikerült a helyes irányba terelnie egyetlen pofonegyszerű varázslat segítségével, amihez ráadásul csak az elméjét kellett használnia, tehát még az Idősebb Istenek figyelmétől se kellett tartania.
És ha már a Botan-dzsungel... meglepően sokan gyűltek ott össze, ami aggasztotta Shinnok-ot.
Argus temploma ott volt valahol abban földi birodalmi őserdőben, és biztos volt benne, hogy Taven első útja oda fog majd vezetni.
Márpedig az hiányzott neki a legkevésbé, hogy az találkozzon bármelyik Kiválasztottal, és elkotyogja neki az igazságot.
Szerencsére a Daegon szervezetébe, a Vörös Sárkányba juttatott kéme hasznos szolgának bizonyult. Kiszivárogtatta a klán ellenségeinek az édeniai kráter helyét, és azok rögtön ugrottak is a hírre.
Kivéve a Fekete Sárkányt és az ottani három Kiválasztottat, de e az ügy sem okozott végül különösebb nehézséget egy olyannak, aki egykori varázslójának hála több informátorral és hűséges szolgálóval rendelkezett szinte az összes jelentősebb birodalomban.
Az egyik földi hűbéresének megjelent az álmában, és részletesen elmagyarázta neki, milyen üzenetet kell átadnia a Fekete Sárkány vezérének, hogy az biztosan azt tegye majd, ami a legjobban elősegíti Shinnok terveit.
Ezzel gyakorlatilag két legyet sikerült ütnie egy csapásra: egy újabb csapattal gazdagította a dzsungelt kutatók hadát, és sikerült elterjesztenie a földi alvilági szervezetek között is az édeniai csatamezőről szóló pletykákat, hogy azt minél több földi Kiválasztott megtudhassa.
A Különleges Alakulattal már több gondja volt, de végül azok mindenféle sugallat vagy cselszövés nélkül, maguktól is csatlakoztak Johnny Cage-hez.
A Fény erőinél még talán bevált az, hogy elhíresztelte köztük, hogy Shinnok, a bukott isten készül valamire, de a Sötétség harcosainál ez a módszer sose működött volna.
Oda valami más kellett neki.
A megoldás viszont szinte adta magát.
Kivétel nélkül mindegyik hatalomra vágyott, hát csak azt kellett ígérni nekik.
Az isteni hatalom megszerzése pedig mindegyikük számára kecsegtető lehetőség lett volna.
Persze a Fény erőinek gyülekezése is fontos részlet volt, hisz ha nincs egy közös ellenség az áhított cél útjában, akkor azok egyszerűen egymás torkának estek volna, és a győztes egymaga próbálta volna meg megszerezni az áhított hatalmat.
Shinnok-nak az kellett, hogy a Sötétség egyetlen szövetségbe tömörüljön.
Pont, mint Quan Chi és Shang Tsung esetében néhány hónapja.
És ha már Quan Chi... a nekromanta amilyen hamar eljutott az abszolút hatalom közelébe, olyan gyorsan bukott is el.
Shinnok megérezte, amikor egykori szolgája elhagyta az amulettjét, és anélkül kötött ki az Árnybirodalomban.
Bár legszívesebben ott helyben megkínoztatta volna, tudta, hogy Chi-nek remek hasznát veheti a terveiben.
Ő a legtökéletesebb ügynök, aki anélkül összeszedheti a Sötétség erőit egyetlen közös zászló alá anélkül, hogy Shinnok neve akárcsak egyszer is szóba kerülne a tárgyalások során.
De persze előtte még próbára kellett tennie őt.
Három egyszerű küldetés pont megfelelt erre a célra.
Shinnok Chi mellé adta két volt démontestőrét, akiket az évek alatt sikerült életre keltenie, és még az emberi alakjukat is visszaadnia, hogy azok szemmel tartsák a nekromantát, majd elküldte őket, hogy csalják a kráterhez Jarek-et és Rain-t.
Előbbinél egyszerűen csak a bosszúvágyára kellett rájátszani, utóbbinál meg a származásából származó büszkeséget kellett kicsit felszítani egy ügyesen tálalt hazugsággal.
Az utolsó küldetés a háromból pedig az egyetlen elvarratlan szál, a Vörös Sárkánynál szolgáló kéme likvidálása volt.
Tudta, hogy Chi úgyis végezni fog vele, gondosan előkészítette a jelenetet, meg hát amúgy is ott voltak a démontestőrök, akiket Chi idő közben ügyesen három főre duzzasztott.
Shinnok elégedetten vette tudomásul, hogy a szolgájának sikerült újra maguk mellé állítania Sareena-t... bár sajnos nem sokáig.
A nő ugyan a Vörös Sárkány barlangját elhagyva Édenia felé tartott, de nagyon úgy tűnt, hogy a Fény oldalán akar mindenáron harcba szállni.
Kár.
A következő szövetséges megszerzését Shinnok az egyik legnagyobb sikerének tartotta.
Igaz, jóval Quan Chi visszatérte előtt sort került már rá, de jó érzés volt visszagondolnia arra a percre, amikor a Földi Birodalomban, egy rég elhagyatott katakombákban rajtakapta Raiden-t, amint a legsötétebb ismert varázslatokhoz nyúl, és egy kíméletlen, vérszomjas gyilkost szabadít imádott világára. Shinnok sejtette, hogy Onaga lelke valahogy megérinthette Raiden-t, amikor felrobbant, és ez áll a titokzatos jellemváltozás hátterében.
Bár persze lehet, hogy nem ez, hanem valami más, de ez nem igazán érdekelte.
Ő csak annyit látott, hogy lehetősége nyílt megnyerni magának a viharistent.
Felajánlotta neki, hogy segít megőrizni a Föld nyugalmát, ha Raiden cserébe segít majd neki a terveiben. Még mindig nem tudta elhinni, hogy az rögtön ráállt az alkura.
Persze eleve nem szánt kulcsfontosságú szerepet Raiden-nek a tervében, de az az érzés, hogy a bukása okozója most a tudta nélkül az ő céljait fogja szolgálni, mindent megért a számára.
A viharisten feladata végül tényleg roppant egyszerű volt.
Taven kezdett egyre közelebb kerülni az útja végéhez, és bár Shinnok-nak megvolt a terve a csapdába ejtésére, nem szeretett volna mindent egy lapra feltenni.
Megkérte Raiden-t, hogy akadályozza meg Taven-t, hogy az eljusson Édeniába.
De persze nem közvetlenül, nem.
Shinnok élvezte azt a kis játékot, amit a mennydörgés istenével játszott.
Azt javasolta inkább neki, hogy társuljon Shao Kahn-hoz, kérje az ő segítségét Taven ellen.
Raiden nem értette, a császár miért akarna alkudozni vele, de Shinnok megmondta neki, pontosan mit ajánljon miért cserébe.
És a terve ismét bevált.
Raiden nem említette őt, és a császár elfogadta a viharisten ajánlatát, amivel Shinnok elérte, hogy a mennydörgés ura immár két egykori esküdt ellenségével álljon le alkudozni.
A bosszú nem csak a halandók számára édes...
De ha már a császárnál tartott a gondolataiban... Shinnok tőle tartott a legjobban.
Remélte, hogy Chi meg tudja győzni őt és Tsung-ot az új Szövetség létrejöttéről.
Ebben persze sokat segített, hogy Raiden-t még a nekromanta előtt odaküldte, hogy ismertesse Shinnok tervét.
A viharisten elhitette az uralkodóval, hogy sikerült kijátszania Shinnok-ot, és rájönnie a terveire, és ezek után ajánlotta fel, hogy fogjanak össze a „közös ellenség” ellen.
Persze így a császár előre tudta, milyen ajánlattal akarja megkeresni őt a szolgája.
És ami még szebb volt, hogy így még abba a hitbe is sikerült ringatnia ezzel a kettős csellel Kahn-t, hogy az többet tud, mint amit Shinnok feltételezne róla.
De persze az, amikor Chi Onaga-t ajánlotta negyediknek a csapatukba, még a császárt is meglepte. Shinnok tudta, hogy az kedvelni fogja a gondolatát annak, hogy az, aki a legjobban gyűlöli őt, ha csak átmenetileg is, de vele együtt fog harcolni.
És igaza is lett.
Ám ehhez előtte még meg kellett győznie Onaga-t is.
Amihez sárkányvérre volt szükség, az egyetlen ismert dologra, amivel fel lehetett támasztani Onaga egykori testét, amivel Shinnok jó alkupozícióba kerülhetett volna a Sárkánykirállyal szemben.
De a sárkányok mindenki tudomása szerint rég kihaltak.
Mind, kivéve kettőt: Caro-t és Orin-t, az Ikrek védelmezőit.
Caro vére hasznavehetetlen lett volna.
Daegon kísérletei gondoskodtak erről.
Shinnok nem értette, mi végre akarta Daegon keverni a sárkányok vérét az emberekével, de már megszokta, hogy Daegon túl irracionális ahhoz, hogy értelmes viselkedést várjon el tőle.
Orin vére azonban még tiszta volt.
Csak annyit kellet elérnie, hogy lefoglalja annyi időre Taven-t, amíg Quan Chi és a démonok halálosan megsebesítik a sárkányt.
Ehhez azonban már szüksége volt Daegon segítségére.
Shinnok csak annyit kért tőle, hogy csalja el valahogy a testvérét a Külső Világba, onnantól Shinnok majd átveszi.
Daegon megtette ezt.
Shinnok szemmel tartotta őt ezalatt, nehogy Daegon valami meggondolatlanságra szánja el magát, de az isten elégedetten vette tudomásul, hogy Daegon is a maga módján elég furmányos módot eszelt ki arra, hogy maga után csalja a bátyját.
Ezután Shinnok-on volt a színészkedés sora.
Létrehozott egy sereg illúziót, köztük egy fiatal harcoslány, Li Mei pontos mását, és eljátszotta, hogy az meg akarja ölni őt, amikor látta, hogy Taven leér a hegyről, ahová Daegon átjáróját nyittatta.
Remélte, hogy Taven nem hallott a bukásáról (ami akkoriban történt amúgy, amikor az Ikreket az apjuk a kősírjukba rejtette), és igaza is lett.
Onnantól már könnyű volt elhitetni vele, hogy kiűzték őt a saját citadellájából.
Az épület maga amúgy egyetlen hatalmas próbatétel volt Taven számára.
Shinnok kíváncsi volt, hogy ő miként teljesíti azokat a próbákat, amiket a testvére egyszer már kiállt.
És meglepetésére igen jól.
Sőt, érezhetően jobban, mint Daegon.
Még a két shokan, Sheeva és Kintaro, a Halálos Viadalok harcosainak hasonmásait is hamarabb sikerült legyőznie, mint az öccsének.
Shinnok eltöprengett, hogy lehet, rossz testvért támogatott.
Lehet, hogy Taven-nek nagyobb esélye lenne legyőzni a tűzelementált még azelőtt, hogy a Kiválasztottak bármelyike elérné azt.
Márpedig ez volt a terv legkritikusabb része.
Daegon-nak vagy Taven-nek kellett megölnie Blaze-t, hogy Shinnok megszerezze a hatalmukat, és ott helyben, egyetlen csapással végezzen minden lehetséges ellenfelével.
Az egész terve ezen a mozzanaton állt vagy bukott.
De előtte még el kellett jutniuk odáig.
A nődémonok még mindig nem jelentkeztek, ezért Shinnok kénytelen volt még aközben elindítani Quan Chit, hogy Taven a citadellájában küzdött a démonszolgáival.
Shinnok nem szívesen adott még nagyobb hatalmat szolgája kezébe, de most kénytelen volt, mert őt is és a szolgáját is sürgette az idő.
Shinnok nem mert sokáig eltűnni a tornyában hadakozó Taven szeme elől, és abban sem volt biztos, hogy Chi a frissen megnövelt hatalmas ellenére is képes lesz egyhamar végezni egy sárkánnyal.
És helyesnek is bizonyult a megérzése, mert, mint később megtudta, Quan Chi így is éppen csak időben végzett a feladatával.
Szerencsére elég sárkányvért szedett össze a távozása előtt, hogy feltámaszthassa vele Onaga-t.
És mellé, kis szerencsével, Taven-t is be tudták zárni a Földi Birodalomba.
Ha Orin meghalt, nem volt, aki kivigye őt a barlang mélyéről, és mire önmagától kijutott volna, addigra már mindennek rég vége lett volna.
De persze ennyire azért nem fordult minden Shinnok javára.
De hát elvégre pontosan ezért javasolta Raiden-nek, hogy ajánlja a császárnak azt, hogy megakadályozza az Ikrek Édeniába jutását, ha az békén hagyja a Földet.
Shao Kahn természetesen kifejezeten örült ennek az ajánlatnak, hisz ezáltal képes volt megszabadulni az egyik legveszélyesebb ellenfelétől egy üres ígéretért cserébe.
És már csak Onaga volt hátra.
Taven távozása után rögtön a Sárkánykirály lelkét fogságba ejtő Lélekcsapdához sietett.
Quan Chi ugyan már elkezdte Shang Tsung és Shao Kahn segítségével Onaga feltámasztásának szertartását, de amíg a lelket az Árnybirodalom tartotta fogva, addig természetesen hiába próbálkoztak. Shinnok tudta, hogy a büszke Onagát nem lesz egyszerű meggyőznie.
A lelke kiszabadítása egy dolog, de valamivel be is kell majd tartatnia az ígéretét.
Ehhez egy mese, ami a Kamidoguk erejével vetekedő hatalom megszerzését helyezte kilátásba, meglepő módon bőven elegendőnek bizonyult.
Shinnok ugyan nem volt teljesen biztos benne, hogy Onaga eljátssza a szerepét, de ennyi kockázatot még hajlandó volt vállalni.
Bár jobban örült volna, ha igen, mert a Sárkánykirály segítségével a Sötétség erőinek igen jó esélyei lettek volna kordában tartani a Fény seregét.
Hosszú előkészületekbe került, de végül csak készen állt minden.
A két sereg Édeniában gyülekezett, és a testvérek is oda tartottak.
Shinnok elhelyezkedett a kráter közelében, és várta, hogy a piramis kiemelkedjen annak mélyéről.
Úgy tudta, Daegon is hamarosan megérkezik majd, hogy csatlakozzon hozzá.
A terv onnantól már pofonegyszerű volt: Shinnok a hatalma segítségével (ami amúgy jóval nagyobb volt, mint azt bárkivel elhitette) utat vág Daegon-nak Blaze-ig, a piramis tetején feltartja a többieket, és megvárja, amíg Daegon elnyeri a jutalmát, az isteni energiákat.
És akkor majd eljön az ő ideje...


11. fejezet: Armageddon

Shinnok terve nagyszerű volt.
Talán a legügyesebben előkészített a Halálos Viadalok történelmében.
És egészen az utolsó pillanatig minden pontosan úgy is zajlott, ahogyan azt eltervezte.
Még csak el sem árulta senki sem előtte.
Ám amikor a piramis megjelent, az jóval terebélyesebbnek bizonyult, mint gondolta volna.
Az isten egész egyszerűen hanyatt esett a lába alatt felemelkedő építményen.
És mire sikerült visszanyernie az egyensúlyát, a Kiválasztottak már ott tomboltak körülötte, igyekeztek elnyerni a jutalmat, ami valójában nem is létezett.
Úgyhogy Shinnok kénytelen volt lemondani a meglepetés erejéről.
Nem maradt más választása, csatlakoznia kellett a harcosokhoz, hacsak nem akart lemaradni az utolsó felvonásról.
A küzdelem forgataga azonban hamar magával ragadta.
Az, hogy alig haladt felfelé, bosszantó volt, de az, amit egy pillanatra látott a harcosok között, egyenesen megrémisztette...
Taven futott, ahogyan csak bírt.
Ha a tűzelementálnak igaza volt, akkor a piramison verekedők előtt kellett Blaze-hez érnie, különben semmi sem akadályozhatta volna meg az Armageddon eljövetelét.
A küzdő felek láthatóan két csoportra oszlottak.
Taven reménykedett benne, hogy túlságosan is lefoglalják majd őket az esetlegesen régóta húzódó viszályok ahhoz, hogy vele foglalkozzanak.
Részben igaza is volt.
Bár a csúcsra vezető út nem volt éppen akadálymentes, az elmúlt napok végeláthatatlan küzdelmei (legyenek azok párharcok vagy tömegverekedések) kifizetődőnek bizonyultak.
Taven keresztülverekedte magát a tömegen, ahogy az lassan, de biztosan egyre magasabbra ért.
És odafönn már várt rá Blaze.
A tűzelementál más volt, mint amikor elbúcsúzott tőle a toronyban.
Például jóval nagyobb.
Pontosabban szólva több ember magas és széles.
És az első roham után Taven megtapasztalta, hogy az ereje is felért egy egész seregével.
Azt hitte, hogy a testvére ellen vívott küzdelme volt élete egyik legnehezebb párharca, de az semmi sem volt Blaze-hez képest.
És ezúttal még az anyjától örökölt tűzmágia sem ért semmit sem.
Annyira volt csak jó, hogy ne égjen halálra rögtön, amint az izzó elementál megütötte őt.
Az eltökéltség azonban olyan tartalékokat hozott felszínre benne, amikről nem is sejtette, hogy léteznek. Sietnie kellett, mert a többiek már nagyon közel jártak, hallotta őket a közelben hadakozni.
És amitől félt, az hamarosan be is következett.
Megjelent az első alak a csúcson, és Blaze akkor még mindig élt, sőt, mintha egyre hevesebben rohamozta volna.
De Taven legnagyobb meglepetésére az alak megállt a küzdőtér szélén, és mintha a figyelmét nem rá, hanem az alatta lévőkre fordította volna.
Amikor akadt egy szabad perce, odapillantott, és meglátta Shinnok-ot, amint az mindent megtesz, hogy távol tartsa tőle a többi harcost.
Shinnok attól félt, hogy a legvégén alig egy lépésre a céltól fog elbukni, de végül csak sikerült felérnie a piramis tetejére.
És mérhetetlenül megkönnyebbült, amikor látta, hogy Taven még mindig nem győzte le Blaze-t.
Nem tartott attól, hogy a fiú alulmarad, ugyanis tudott valamit, amit még Daegon elől is elhallgatott: a tűzelementál, ha akarta volna, se tudta volna legyőzni őket.
Persze, nem lesz könnyű diadalt aratni felette, de bármi is történjék, végül Blaze fog alulmaradni a küzdelemben.
Már ha a többi Kiválasztott odalenn marad.
És Shinnok-nak nem állt szándékában hagyni, hogy akármelyikük is feljusson oda.
Igyekezett tartalékolni az erejét, de nem bizonyult túl egyszerűnek kordában tartani a több tucat Kiválasztott Harcost.
Ám végül meghallotta, amire percek óta várt: hallotta, amint Blaze toronymagas teste egyetlen hatalmas puffanás kíséretében a padlóra rogy.
Egy minden addiginál hatalmasabb energialökettel letaszította a magasból a csúcsot ostromlókat, majd megfordult, és rohant, hogy időben odaérjen Taven-hez.
Végre elérkezett az ő ideje, már csak pár lépésre volt attól, hogy ismét istenné váljon... és futás közben még azt is látta, ahogy Taven beviszi a végső, halálos csapát Blaze-nek...
Ekkor azonban egy lökéshullám hátrarepítette.
És bárhogyan próbálkozott, bármilyen trükköt vagy mágiát vetett be, képtelen volt akár egyetlen lépéssel is közelebb férkőzni az egyre fényesebben ragyogó félistenhez.
Shinnok riadtan kezdte felfogni, hogy Argus gondoskodott róla, hogy senki se juthasson a fia közelébe annak átváltozásakor.
És ez minden bizonnyal annak az átkozott látnok feleségének a műve volt...
Taven érezte, ahogy átjárja az isteni energia.
Tudta, hogy most dől el, milyen végzetet hoz majd az alant várakozó Kiválasztottakra.
És amint az energia áthullámzott a páncélján......semmi sem történt.
A Kiválasztottak ugyanúgy álltak ott.
Egyikük se halt meg, a hatalmuk se fogyatkozott meg egy hangyányit sem.
Taven elnyerte ugyan a jogot, hogy ő legyen Édenia új védőistene, de a küldetése semmit se segített azon, hogy megoldja az egyre növekvő hatalmú Kiválasztottak által jelentett gondot.
És miközben értetlenül lebegett a piramis felett, eltelve az isteni energiákkal, látta, amint az építmény lassan megnyílik alatta...